Forradalmárok a forradalom után. Kevésbé ismert történetek Petőfi Sándor és Janko Kráľ életéből
Amilyen sikeres volt forradalmárként és költőként, olyan csapnivaló kampánymenedzsernek bizonyult Petőfi Sándor. Szlovák kollégáját, Janko Kráľt sem engedték a politika közelébe.
Már csak pár óra maradt! Kapcsolódj be közösségi finanszírozási akciónkba, hogy a Napunk 2024-ben is a szlovákiai magyarok hangja lehessen! Minden adományt köszönünk.
A szerző történész, a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi
Intézetének és az NKE Közép-Európa Kutatóintézetének kutatója
A rendkívüli történelmi időszakok, forradalmak történetében gyakran elérkezik az a pillanat, amikor a változásokat beindító forradalmárok egyre több konfliktusba keverednek saját közösségükön belül. Általában akkor történik ez, amikor a széles társadalom által támogatott változások e lánglelkű fiataloknak köszönhetően valamilyen formában már beindultak, és már nincs szükség a rendkívüli helyzet fenntartására.
Hogy a megváltoztatni kívánt társadalmi rend elleni határozott fellépés és a békeidőbeli építkezés sokszor egészen más személyiséget kíván, azt az 1848-as forradalmárok, Petőfi Sándor és Janko Kráľ példája is mutatja.
Költői párhuzamok
Petőfi Sándor (1822–1849) és Janko Kráľ (1822–1876) nemcsak ugyanabban az évben születtek (Kráľ áprilisban, Petőfi az év utolsó napjaiban), de mindketten felső-magyarországi származású, szlovák anyanyelvű, mészárosként dolgozó apák fiaiként látták meg a napvilágot. Mindketten az 1848 előtti néhány évben alkották meg máig érvényes életművük döntő részét, mindketten a romantika korának költői voltak, akik lírájuk középpontjába a népet helyezték.
1848-ban mindketten a forradalom szimbólumaivá váltak, Petőfi a magyar, Kráľ a szlovák oldalon. Kevésbé ismert viszont, hogy Petőfi korai halála ellenére életútjuk ez után is mutat némi párhuzamot: mindketten megtapasztalták ugyanis azt a különös helyzetet, amikor a népért kiálló forradalmár és az általa idealizált nép között megbomlik az összhang.
Magyar forradalmárból „orosz kém”?
Petőfi Sándor 1848–1849-es tevékenységének legtöbb momentuma jól ismert a magyar iskolai tananyagból. A tankönyvekben viszont csak ritkábban szerepel az a történet, amikor a társadalmi változások élére álló, a Habsburg-ellenes elégedetlenséget vértelen forradalommá alakító költő megpróbált politikussá válni.
Petőfi ugyanis elégedetlen volt a márciusi forradalmat követő politikai változásokkal, s már 1848 májusában élesen bírálta a Batthyány-kormányt – alighanem épp ezért döntött úgy, hogy maga is elindul az első népképviseleti választásokon, hogy az általa magasztalt népet ne csak verseiben, de az országgyűlésben is reprezentálja.
Elsőre talán jó ötletnek tűnhetett, hogy az Alföld kellős közepén, szülővidékén, a kiskunfélegyházi kerületben induljon. A választás előtt azonban már jól látszott ennek az ellenkezője: helyi politikai ellenfelei, alighanem családjának szlovák származására utalva a márciusi ifjak vezérét lázítónak, hazaárulónak, sőt orosz kémnek nevezték, máskor azzal vádolták, hogy el akarja adni az országot a délszlávoknak és az oroszoknak, vagy hogy „tót királyt” akar. Végül nem csupán megbukott, de menekülnie is kellett, hogy a feldühödött nép, saját potenciális választói meg ne verjék.
A Petőfi-kutatás részletesen feltárta ennek a meglepő történetnek a hátterét. Petőfi apja, Petrovics István ugyanis valóban jól ismert volt azon a vidéken, ahol fia népképviselőként jelöltette magát. Csakhogy a vállalkozó Petrovics korábbi üzleti ellenfelei, haragosai, riválisai, akik közül többen ráadásul fontos pozíciókban voltak ekkor, nem éppen oly módon emlékeztek Petrovicsra, hogy az fia megválasztását elősegítette volna.
De maga Petőfi sem volt rutinos kampányszakember:
