Négy fal közé zárt gyerekek, fogságban tartott nők. Egy világ, ahol a mindennapi élet az alternatív valóság (Dear Child, sorozatajánló)

Legutóbb a Love & Death készített ki ennyire, bár hozzá kell tenni, hogy Candy Montgomery sztorijával ellentétben, hála az égnek, a Dear Child nem valós eseményeket dolgoz fel. A Netflix legújabb sikersztorija Romy Hausmann német írónő 2019-es azonos című regényének adaptációja, egy hatrészes misztikus thriller.

A végletekig leegyszerűsítve lényegében egy emberrablásról szól a történet. Az első snittben azt látjuk, hogy egy nő és két kisgyerek felhőtlenül játszik, egészen addig, amíg kattan a zár, és belép egy rejtélyes férfi. Érkezésére a „család” katonás rendben felsorakozik. A gyerekek arcán semmi különös nem látszik, a nő viszont sír, szemmel láthatóan retteg a férfitől.

A következő jelenetben azt látjuk, ahogy a nő éjszaka egy szál hálóingben rohan az erdőben. Sikerült megszöknie a fogságból. Amint kilép az úttestre, egy autó elgázolja. A mentőautóban már ott ül mellette a kislány is, a 13 éves Hannah. A nőt eszméletlen állapotban szállítják kórházba.

Tizenhárom évvel a történtek előtt a fiatal Lena Becknek egy éjszaka nyoma veszett, miközben hazafelé tartott egy buliból. Felmerül a gyanú, hogy a balesetet szenvedett nő Lena, de hamar fény derül rá, hogy ez nem így van, és megkezdődik a rejtély felgöngyölítése.

A Dear Child egy fantasztikusan megszerkesztett sorozat, és nem tudok róla úgy írni, hogy ne spoilerezzek. Ha még nem láttad a sorozatot, menj, nézd meg, utána pedig várlak vissza, hogy megfejtsük, mitől annyira jó a Dear Child.

Az emberrablós alapsztori para, de azért annyira nem, hogy rendkívülivé tegye a sorozatot. Minden nyomozós tévésorozatban van legalább egy (de inkább jóval több) epizód, ami arról szól, hogy elrabolnak és fogva tartanak egy fiatal nőt, mindenki látott már ilyet. Ahogy azt már említettem, a Dear Child még csak nem is valós eseményeket dolgoz fel. De akkor mégis mi benne a rendkívüli?

A válasz meglehetősen egyszerű: a karakterek. Kezdjük a fogva tartóval. A játékidő jelentős részében a fogva tartó személyét, érthető módon, rejtély övezi. Ez persze fokozza az izgalmakat, gyanússá tesz szereplőket, de a végén elmarad a hűha élmény. A megoldás sokkal egyszerűbb.

„Az ilyen sorozatokban gyakran az elkövető áll a középpontban, titokzatos, sötét erőként dicsőítik. Nálunk nem ez a helyzet” – mondta egy interjúban Julian Pörksen társíró és társrendező, és valóban. A fogva tartó irányában semmiféle szimpátia nem alakul ki a nézőben, ami főként annak tudható be, hogy nem a cselekménnyel párhuzamosan derül ki a motivációja. Amikor pedig tisztázódik a helyzet, a motiváció, már nincs időnk szimpatizálni, mert az események felgyorsulnak. Világossá válik, hogy az elkövető is áldozat, de ez a faktor semmit sem javít a helyzetén.

Viszonylag hamar fény derül arra, hogy a nő, aki megszökött a fogságból, nem Lena Beck, még ha a kislány Lenaként, anyaként is hivatkozik rá. A nő valójában Jasmin Grass, a fogva tartó ki tudja hányadik áldozata. Nyilvánvalóvá válik, hogy Lenán és Jasminon kívül további nők is az elkövető áldozatául estek. A férfi sorra „szállította” a gyerekek mellé az újabb anyát, amikor arra szükség volt, és mindegyiküket az eredeti áldozat, Lena képére formálta.

Jasmin Grass néhány hónapot töltött a sötét, ablaktalan lakásba zárva a gyerekekkel, miután kiszabadul és kikerül a kórházból is, megpróbál visszarázódni a mindennapokba. A traumától azonban nem tud szabadulni, folyamatosan hallja a fogva tartó hangját: „Ismered a szabályokat, Lena”. Hiába menekült meg, a nőt szinte az őrületbe kergeti a helyzet, olyannyira, hogy egy ponton lényegében visszaváltozik Lenává.

Bár nem meglepő, hogy a lelki terror miatt, amit átélt, bekövetkezik ez a „visszaesés”, be kell vallanom, hogy kissé csalódott voltam. A csalódottságomat később a szégyenkezés érzése váltotta fel. Azt hittem, Jasmin elveszett, de nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Szinte az első pillanattól kezdve nyilvánvaló, hogy a 13 éves kislány, Hannah, kortársaihoz mérten jóval műveltebb, és rendkívül jól nevelt, amire egészen egyszerű a magyarázat. Hannah Lena elsőszülött gyereke, a lány már akkor várandós volt, amikor elrabolták, így a kislány fogságban született. Furcsa kifejezés, leginkább állatokkal kapcsolatban merül fel ez a fordulat, ebben a helyzetben mégis indokolt.

A nőket ugyan verbálisan és fizikailag is bántalmazza az elrablójuk, a gyerekekkel, Hannah-val és öccsével, Jonathannal azonban teljesen másként bánik, már-már mintaapa szerepet ölt. A steril, zárt környezetben úgy „idomítja”, neveli a két gyereket, mint a cirkuszi állatokat.

Egyáltalán nem meglepő, hogy a kislány számára az a normális és biztonságos, amiben az egész életét töltötte, ahogy az sem, hogy éppen ezért az „apa” az, akihez kötődik, az ő jelenléte jelent számára biztonságot. Sajnáljuk Hannah-t, de ahogy egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy miféle alternatív világképet sajátított el, annál hátborzongatóbb a jelenléte. A legfontosabb kérdés pedig, ami a Dear Childdal kapcsolatban felmerülhet a nézőben: visszafordítható-e ez a deformáció, élhet-e teljes életet a külvilágban valaha Hannah, és ha igen, hogyan juthat el odáig.

Megérdemli a kiemelt figyelmet a Hannah-t alakító Naila Schuberth, aki 2011-ben született Düsseldorfban. A Dear Child mellett idén a Birdbox Barcelona című posztapokaliptikus horrorban is feltűnt (ez a Dear Childhoz hasonlóan szintén megtalálható a Netflixen). Schuberth alakítása fantasztikus, teljesen hitelesen hozza Hannah karakterét, feláll a szőr az ember hátán ettől a kislánytól, simán benne van a pakliban, hogy komoly színészi karrier áll előtte.

A Dear Child a pszichológiai elemzések kincsesbányája. Ott van az elkövető, akit gyermekkori traumája végigkísér az életén, Jasmin és a többi nő, akiknek nem sikerült megmenekülni, a gyerekek, Hannah és Jonathan, valamint mindegy egyes mellékszereplő.

Bármennyire is tragikus a történet, van esély az újrakezdésre. Legalábbis eléggé úgy tűnik. Jasmin a lehető legmélyebbre süllyed, de élni akarása erősebbnek bizonyul a traumánál, szinte már ösztönösen küzd azért, hogy végül tiszta lappal indulhasson. Látszólag nincs vesztenivalója, és talán éppen ez adja meg neki az utolsó löketet.

A másik, és legfontosabb reménysugár pedig Hannah. Ha képes adaptálódni a valóságba, feldolgozni a vele történteket, megszabadulni a béklyóktól, véget vethet a burjánzó generációs traumának.

A Dear Child egy fantasztikus, mérnöki pontossággal összeollózott alkotás, amiben a rejtély felkelti a néző érdeklődését, a karakterek és a történetvezetés pedig a képernyő elé láncolja. Meg lehet próbálni mértékkel fogyasztani az epizódokat, de nem lennék meglepve, ha a többség kudarcot vallana ebben. És ami azt illeti, szívesen töltenék el egy újabb fél napot kizárólag azzal, hogy egy hasonló minisorozat segítségével utánajárjak, sikerült-e a kis Hannah-nak megbirkóznia azzal, hogy az élete egyik napról a másikra átkerült egy párhuzamos univerzumba.