Állok az úton, és egy kamion száguld felém, mondja Jozef Černek a szorongásos rohamokról

Jozef Černek sikeres fiatalember volt. Volt egy csodás kapcsolata, többet keresett, mint a kortársai, szerette a munkáját, sikerült leadnia csaknem harminckilónyi súlyfelesleget. „Minden flottul ment, amíg egy éjszaka rám nem tört a szorongás. Úgy éreztem, hogy megőrülök” – emlékszik vissza.

Annak ellenére, hogy akkoriban a Google még nem volt nagyon fejlett, úgy döntött, az interneten keresi meg a diagnózisát. A tünetek szinte minden halálos betegségével megegyeztek. „Amikor a pszichológusom közölte, hogy nem vagyok skizofrén, óriási kő esett le a szívemről” – emlékszik vissza Jozef Černek, a komáromi Matica Slovenská Ház igazgatója. Ő a helyi Komora színház alapítója, és a Dramaťák drámaszakkör művészeti vezetője is egyben.

Az interjúban beszélünk arról:

• miért érezte magát szinte mindenhol már gyerekkorától kívülállónak,
• hogyan kényszerítették az iskolában arra, hogy ne mosolyogjon,
• milyen az, amikor valaki magától a félelemtől fél,
• mikor érezte azt, hogy nem bír megbirkózni a szülőséggel,
• miért nem akarja még ma sem számos szülő pszichológushoz vinni a gyerekét.

A Komárom melletti Fölaranyoson nőtt fel. Azonban egyik szülője sem dél-szlovákiai származású. Hogy érezték ott magukat mint család?

Noha apukám keleten született, a szüleivel még gyerekkorában Fölaranyosra költöztek. Anyukám Nagytapolcsányból származik. Amikor Komáromba érkezett, apukám már szinte otthon érezte magát ott.

Szerintem mindketten jól érezték magukat a faluban. A gyerekkoromban viszont a családom nehéz időszakon ment keresztül. Leginkább azért, mert anyukám nagy harcos volt, és még most is az. A 80-as években beperelte a Csehszlovák Kommunista Pártot. Emiatt elbocsátották a munkahelyéről és ingyenéléssel gyanúsították meg. Nem volt egyszerű időszak. Végül azonban megnyerte a pert a kommunista párt ellen és rehabilitálták. Ez azonban már 89-ben történt. Amennyiben a fölaranyosi életről beszélünk, úgy gondolom, hogy anyukám tökéletesen beleillett abba a közegbe.

Miért?

Egészségügyi nővérként dolgozott, tehát az emberek a faluban tisztelték, és a mai napig tisztelik. Tőle például nem várták el, mint mindenki mástól, hogy besegít a kerti munkákba. Fölaranyoson ez úgy működött, hogy ha paprikaültetés volt, akkor először Margit néninél ültettük el a paprikát, aztán nálunk, és így tovább. Mindenki segített mindenkinek.

Anyukám ebben nem vett részt. Egészségügyi nővér volt, és ha hajnali háromkor például valaki levágott karral jött, akkor azt azonnal ellátta. Ezzel egyúttal pedig elsősegélynyújtó szolgálatot alapított Komáromban. Féléves voltam akkoriban, ezért bölcsődébe írattak. Nem volt más választásuk, mert anyukám nagyon sokat dolgozott.

Befolyásolta valamennyire a gyerekkorát az, hogy nem tud magyarul?

Határozottan volt rám valamilyen hatása, de arra nem emlékszek, hogy milyen. Az emlékezetemből sok dolgot kitöröltem, elnyomtam és elfelejtettem. A gyerekkoromból nem sok mindenre emlékszem. A legjobb barátom azonban tudott szlovákul és magyarul is. A faluban viszont sok olyan gyerek volt, aki csak magyarul beszélt.

Kívülállónak érezte magát?

Határozottan. Még ma is elég gyakran érzem ezt. De nemcsak a nyelv miatt, hanem úgy általánosságban véve is.

Otthon úgy érezte, hogy elfogadják?

Apukám a szövetkezetben dolgozott és hihetetlenül ügyes ember volt. Ha valakinek elromlott a traktorja, kombájnja vagy bármilyen más berendezése, akkor apukámat kereste fel. Ő pedig nagyon szerette volna, hogy ezeket a készségeket örököljem tőle. Kis mesternek hívott annak ellenére, hogy semmit nem örököltem a tehetségéből. Elrontottam a hegesztőt, amikor hegeszteni próbált tanítani, eltörtem a csavarkulcsát is. Ő igyekezett tanítani, nekem azonban egyszerűen nem állt a kezemhez ez a fajta munka.

Ezt egy bizonyos szinten a húgom kompenzálta, akihez sokkal közelebb állt, mint hozzám, és aki ügyesebb volt. Az egyedüli munka, amit el tudtam végezni, az az állatok gondozása volt. Ez viszont úgy végződött, hogy négyéves koromban vegán lettem. Nem vegetáriánus, hanem rögtön vegán. A 80-as években történt, és ez abban az időben nem hogy ismeretlen dolog volt, hanem egyenesen valamilyen anomáliának tekintették. Anyukám viszont mindig is egy modern nő volt, így nem okozott neki problémát.

Nem próbálta meg elrejteni a húst a káposzta vagy a burgonya alá?

Nem. Rájött, hogy ez így nem működik, ezért vegán ételeket kezdett el főzni nekem. Igaz falusihoz híven az apám csak azt az ételt tartotta ételnek, amiben hús is volt.

Ha visszagondolok a gyerekkoromra, annak atmoszféráját leginkább a Nap, széna… (Slunce, seno…) filmek adják vissza, Helena Ružičková főszereplésével. Ő volt az én anyukám, és a filmbeli falu pedig az én falum. Szombaton és vasárnap kötelező volt a családi ebéd. Anyukám kétfélét főzött, mert ő megértett engem. Apukám szerintem az utolsó pillanatig remélte, hogy megváltozom.

Már gyerekkorában is jelentkezett a szorongás?

Igen, viszont akkor még nem tudtam, hogy ezt ennek nevezik.

Emlékszik az első szorongásos rohamára?

Időben pontosan nem tudom behatárolni. Emlékszem rá, hogy a szorongásos rohamra ébredtem fel. A roham számomra azt jelenti, hogy úgy érzem, mintha egy zebra előtt állnék és hirtelen észrevenném, hogy egy kamion száguld felém. Szörnyű félelem tör rám és az az érzés, hogy valamit tennem kell. A szorongásos állapotaim ugyanilyenek, csak valódi kamion nélkül. Félelem bármiféle ok nélkül. Az ember úgy érzi, hogy megőrült, és hogy ez soha nem ér véget. Ez a legrosszabb az egészben.

Már gyerekkoromban is jelentkeztek a tünetek. A szorongásos állapotokhoz az az érzés kapcsolódik, mintha másképp látnám a helyiségeket. Úgy érzem, hogy minden vagy távol, vagy túl közel van, és nem értem a saját agyamat, miért csinálja ezt. Nem tudtam, mi történik velem, és senkinek sem beszéltem erről.

Senkinek? Még az anyukájának és a húgának sem?

Nem, mert attól féltem, hogy megőrültem.

És mindig ugyanolyan okok miatt vagy ugyanolyan körülmények között jelentkezett?

Erre nem emlékszem. Kitöröltem az emlékezetemből. Igyekeztem nem gondolni rá, hogy ne fogjon el a roham. Valójában ez magától a félelemtől való félelem, fobofóbiának nevezik. Csak nemrég, miután szakemberhez fordultam, tudatosítottam, hogy ez fobofóbia volt, ezt a félelmet már gyerekkoromtól kezdve kiszorítom, elnyomom vagy nem emlékszem rá.

Ezt leszámítva nem gondolom úgy, hogy nehéz gyerekkorom lett volna, de ugyanígy idillikusnak sem volt mondható. Nyolc-kilencéves koromban sok minden megváltozott otthon.

Mi történt akkor?

Körülbelül nyolcéves lehettem, amikor megismertem a mostohatestvéremet. Ő akkor már tizennyolc éves volt. Apukám ezt nagyon nehezen viselte, hiszen a mostohabátyám anyukám első gyereke volt, akiről addig nem tudott.