Mit tegyünk, ha magányosnak érezzük magunkat a közeli kapcsolatokban? Kívánságként, ne szemrehányásként fejezzük ki az igényeinket – A pszichológus válaszol

„Szülőként, anyaként láthatatlannak érzem magam, hogyan birkózzam meg ezzel az érzéssel? A családom és a férjem is elvárja tőlem, hogy mindennel megbirkózzam, emellett pedig boldognak kell lennem, hiszen van egy egészséges és ügyes gyerekem, magam is egészséges vagyok, ahogy a családtagjaim is. Természetesen nagyon hálás vagyok mindezért, de túl nagy rajtam a nyomás, ott a munka, a hároméves kisfiam még nagyon ragaszkodó, egyáltalán nincs időm magamra.

Elköltöztünk, a régi barátnőim messze élnek, az újak pedig mind anyukák, és hozzám hasonlóan kevés szabadidejük van. Amikor találkozunk, főzünk és a gyerekek után rohangálunk, nincs időnk beszélgetni egymással.

A férjem nem bírja elviselni a negatív érzéseimet, bármennyire óvatosan és  tapintatosan próbálom azokat kommunikálni, szemrehányásként értelmezi. Elfogadom olyannak, amilyen, úgy gondolom, soha senki sem tanította meg neki kezelni az ilyen helyzeteket, most tanulja, lépésről lépésre. Van, amikor meghallgat, máskor esélyem sincs rá.

Remek kapcsolatunk volt a szüleimmel és a testvéremmel, aki egyben a gyermekem keresztanyja. Idővel azonban a figyelmük teljesen a fiamra összpontosult. Csak az érdekli őket, hogy mi van a gyerekkel, csak vele akarnak beszélni. Ha mégis szóba állnak velem, csupán emlékeztetnek, hogy mit kell rendbe hozni, ezek a megjegyzések szintén a fiamra vonatkoznak (tehát arról szólnak, hogy mit csinálok rosszul). A szüleim a legtöbb esetben azt mondják, hogy inkább ne szóljak semmit a családi béke érdekében, ne foglalkozzak felesleges dolgokkal. A testvérem, akivel rendkívül közeli kapcsolatunk volt, szintén szemrehányásként értelmezi, ha elmondom neki, hogy hiányzik, és szeretnék vele több időt tölteni.

Röviden: a hozzám közel álló személyeket nem érdeklik az érzéseim. Nem tudom, mit tehetnék magammal, hogy ne sajnáljam magam, nem akarok lelkileg mélypontra kerülni.“

Lucia (37)

Lenka Pavuková Rušarová pszichológus válaszol

Kedves Lucia,

időnként olyan helyzetbe kerülünk, amin nem tudunk változtatni, és már az is segít, ha panaszkodhatunk. Helytállni a munkában és gondoskodni egy hároméves gyerekről egyaránt megterhelő. Ha mindezen felül, még a háztartást is vezeti, mint a szlovák nők többsége, akkor valóban van miért panaszkodni.