Utánajártunk, mi vonzza Szlovéniába fél Európát. Kötetlen úti beszámoló a Júliai-Alpok vadregényes tájairól

Nehéz elhinni, hogy ezt az országot egy hónapja történetének legnagyobb természeti katasztrófája sújtotta. Szlovénia elképesztően gyorsan talpra tudott állni a pusztító árvizeket követően. Az autópályákon már augusztus utolsó napjaiban is akadálytalan volt a közlekedés, az egyik leglátogatottabb régió, a Triglav Nemzeti Park legnagyobb turistamágnesei pedig korlátozás nélkül nyitva álltak a látogatók előtt. A kevésbé frekventált helyeken azért látszott, micsoda károkat szenvedett az ország, de az is, hogy milyen gördülékenyen halad a helyreállítás.

De miért éppen Szlovénia?

Érdekes kettősség az életemben, hogy bár gyerekkorom óta rajongok a hegyekért, tériszonyom van, ráadásul elképesztően bénán síelek. Ettől függetlenül mindig is arról álmodoztam, hogy eljutok az Alpok hófödte csúcsai közé. A Himalájáról csak azért mondtam le, mert a repülés gondolatától is összeszorul a gyomrom. Az pedig ezek után talán senkit sem lep meg, hogy a lanovkákkal is eléggé hadilábon állok.

Az Alpokat sokáig természetesen Svájccal, esetleg Ausztriával azonosítottam, aztán végül Olaszországban pillantottam meg először, jó tíz éve, amikor a Dolomitok mellett autóztunk el a tengerpart felé. Ott mindjárt belém hasított, hogy úticélt tévesztettem, ami kisvártatva be is igazolódott: az Adria észak-olaszországi, homokos plázsai nekem túl forrók, egyhangúak, kommerszek és laposak. Amikor néhány évvel később Horvátországban nyaraltunk, már gondosan ügyeltem arra, hogy hegyek is legyenek a láthatáron, minél elérhetőbb távolságban.

Az alpesi túra azonban csak nem akart összejönni egészen mostanáig, de most is csak egy hajszálon múlt.

Hogy hogyan jött képbe Szlovénia? Mivel Svájcról az a hír járja, hogy hacsak nem saját lakókocsival és hűtőtáskával mész, egy hét alatt egy éves megtakarításnak is búcsút inthetsz, egy közelebbi és olcsóbb célpontot kerestem.

Ráadásul a svájci Alpokra nem is lenne elég egy hét, viszont több idő most nem nagyon jöhetett számításba. Így hát ráböktem a Google glóbuszra, és az ujjam, vagyis a szemem a Júliai-Alpokon és a Triglav Nemzeti Parkon állapodott meg. Szlovéniát eddig minden ismerősöm ajánlotta, aki csak megfordult arrafelé, még azok is, akik csak átutaztak az országon.

Ekkor már eltelt két-három hét a nagy áradások után, amelyek az alpesi régiókat egyébként sem sújtották túlságosan. Nagyobb fejtörést okozott tehát, hogy hogyan jutunk el 500 kilométerre az elektromos kocsinkkal, amelynek 410-420 kilométer a maximális hatótávja. Ha valaki 130-cal veret az autópályán, akkor ennek a fele.

A bledi luxusszálló szamaritánusa

Szlovénia szerencsére a töltőinfrastruktúra terén is meglepően jól szituált, de azért a töltéssel az elején itt is meggyűlt a bajunk.

Majdnem minden töltőoszlop üzemeltetője a Petrol, ami a Mol/Slovnaft szlovén megfelelője. Az alkalmazásuk elég vacak, csak többszöri próbálkozás, újbóli letöltés és újbóli regisztráció után sikerült életet lehelni bele. Viszont Mariborban, ahol útközben megálltunk, korlátlanul és ingyenesen használható töltőoszlopot is találtunk közvetlenül a városközpontban, csak várni kellett egy kicsit, hogy felszabaduljon. Mifelénk az ingyenes töltő már nagyon ritka jószág, ha van is, vagy foglalt, vagy elromlott, vagy 30 perc után ledobja az autót, itt azonban kifogástalanul működött.

Nem akarom bő lére ereszteni a témát, de muszáj megosztanom még egy villanyautós élményt, mert ez volt a Szlovéniához kötődő egyik legpozitívabb tapasztalatunk.

A Triglav NP, sőt talán egész Szlovénia leglátogatottabb turistamágnese Bled. Kis túlzással minden sarkon van itt töltőoszlop, csakhogy ottjártunkkor valami nagykutya látogatása miatt lezárták a fél várost. Nagy nehezen elvergődtünk egy félreeső utcába, ahol a navigáció két nyilvános töltőoszlopot is jelzett. Amikor már vagy fél órája szenvedtünk az alkalmazással, úgy döntöttem, szerencsét próbálok az utca túloldalán lévő puccos szállodában, hátha tud valaki segíteni. A portás, egy fiatal srác szó nélkül elvezetett a szálloda parkolójába, megmutatta, hol a saját töltőjük, és azt mondta, álljunk oda nyugodtan és töltsük a kocsit, ameddig csak szükséges, ha pedig valaki kérdezősködne, mondjuk, hogy szállóvendégek vagyunk.

A töltő csupa pókháló volt, tehát nem használhatták túl sokat, a pár órás potyázással nem sok vizet zavartunk. A recepciós segítőkészsége viszont egyike volt azoknak a szívmelengető gesztusoknak, amelyek miatt tényleg visszavágyik az ember ebbe az országba.

Balkán és Európa

Ha már szóba került a Ljubljanától keletre fekvő Maribor és a nyugatra, az olasz határtól csak kb. száz kilométerre található Bled, akkor muszáj idelinkelnem a szlovén sztárfilozófus, Slavoj Žižek ominózus videóját. Egy ljubljanai hídon állva beszél bő szarkazmussal arról, hol húzódik a határ a Balkán és (Közép-)Európa között.

Maribor és Bled első pillantásra tényleg olyan, mintha két eltérő országban járnánk.

Persze azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy Bledben is akad lepukkant épület, Mariborban viszont éppen valami nagyszabású átépítés és útfelújítás zajlik a Dráva partján. Csak hát tartok tőle, hogy ennek eredményeképpen nem az élhető és tiszta zöldterületből lesz több, hanem a térkő- és betonsivatag fog terebélyesedni.

Mondjuk a Bledi-tó partja sem az érintetlen természetről híres, az elmúlt évtizedek során sűrűn körbeépítették ilyen-olyan villákkal meg több emeletes szállodákkal. Maga Tito marsall is ide álmodta meg a nyári rezidenciáját, a szocialista viszonyok között fényűzőnek számító, mai szemmel ízléstelen szocreál kockapalotát a jugoszláv királyi család, a Karagyorgyevics-dinasztia kastélyának helyére húzták fel.

Az innen pár kilométerre fekvő Bohinji-tó persze olcsóbb, kellemesebb és jóval természetközelibb, de azért azt el kell ismerni, hogy Bled látképe a megfelelő szögből nézve, a türkizkék víz fölé meredő sziklaorommal, a várral, meg a tó közepén álló templommal valóban mesébe illő. A Tito-palota nagy részét szerencsére eltakarják a fák.

Túra a föld alatt

Bledről pont nincsenek jó képeim, mert miután hétfő délelőtt megnéztük a várat (a kilátás szép, a várkávézóban a krémes finom – mondjuk 6 euróért ez el is várható –, de a múzeum fabatkát sem ér), ránk szakadt az ég. A monszunra emlékeztető eső aztán el sem állt a következő három napban.

Emiatt az alpesi túra még váratott magára. A szállásunk Bohinjska Bistricán volt, egy szépen felújított, jól felszerelt apartmanban, HD tévével és Netflix-hozzáféréssel, szóval akár a szobán is maradhattunk volna, de hát ugye nem azért zötyögtünk villanyszekérrel 500 kilométert, hogy naphosszat filmezzünk.

Így aztán a keddet a helyi aquaparkban töltöttünk, amely árban és medence-felhozatalban is megfelel a hasonló szlovákiai létesítmények színvonalának, a szaunakert különösen kellemes.

Számoltam az esős idővel, de azt nem gondoltam volna, hogy három napig fog tartani. Mivel szerdán is arra ébredtünk, hogy csak a naptár mutat augusztust, az időjárás sokkal inkább novemberi, kellett egy mentőötlet. Nagyon ki voltam már éhezve egy túrára és valami természeti látványosságra. Hogy ezt száraz lábbal abszolválhassuk, nem volt más választás, le kellett mennünk a föld alá.

A Bohinji-tótól mintegy 130 kilométerre található a Postojna-cseppkőbarlang, amiről most nem fogok ódákat zengeni, megteszik helyettem a turisztikai portálok és országimázs-videók, legyen elég annyi, hogy ez volt az egy hét alatt az egyetlen olya borsos árú látványosság, amely után nem azon törtem a fejem, mégis miért kellett ezért ennyit fizetni, vagy fizetni egyáltalán.

Pedig nem volt olcsó a beugró, audio guide-dal együtt 33,50 euró (plusz parkolás). Igaz, ebben benne volt az oda-vissza vonatozás is a föld alatt. Ha jól tudom, ilyen attrakció, mármint turistákat szállító barlangvasút egyedül itt van a világon. Jó móka volt, és hétköznap lévén szerencsére nem gyűlt össze extrém tömeg, vagy csak jól eloszlott a hatalmas terekben. Persze így is sokan voltunk bent, de legalább nem dugultak be a szűkebb járatok. A lényeg, hogy mindenképpen érdemes előre megvenni a belépőt, ha nem így teszünk, aznap nem biztos, hogy bejutottunk volna.

Megnéztük a barlangtól pár kilométerre lévő Predjamát is, a barlangrendszerrel összekötött várkastélyt, de csak kívülről – a bledi vármúzeum csalódásából okulva inkább nem költöttünk még tizenvalahány eurót egy újabb belépőre. Avatottabb ismerőseim egyébként is azt mondták, hogy semmi extra látnivaló nincs abban a pár látogatható teremben. Arra a néhány percre, amíg kiszálltunk az autóból, szerencsénkre pont elállt az eső, szóval tudtam lőni pár értékelhető fotót.

Autó egy szerpentinen

Ez a nap még tartogatott meglepetéseket. Mivel a délutáni csúcsidőben indultunk vissza a szállásunkra, a navigáció óriási dugókat jelzett az autópályán, így végül egy rövidebb alternatíva mellett döntöttünk. Ez az út Škofkja Loka járás nyugati, hegyes-völgyes vidékét szeli át. Számtalan nyaktörő hajtűkanyart és szerpentint küzdöttünk le derék villanyszekerünkkel a szakadó esőben, és közben láthattuk a néhány héttel korábbi természeti katasztrófa nyomait is: elmosott hidat, útra omlott szikladarabokat, földcsuszamlásokat.

Ami leginkább meglepett, hogy mennyire gyorsan halad a károk helyreállítása. Nem egy felújítás alatt álló, vagy frissen aszfaltozott útszakaszon hajtottunk át.

Már sötétedett, amikor megálltunk egy hegyi falucskában a Júliai-Alpokra nyíló kilátás miatt, ami még borús időben is félelmetesen gyönyörű. Közvetlenül az út mellett láttunk egy vadetetőt, ahol éppen egy kisebb szarvascsorda vacsorázott. Persze ahogy megközelítettük őket, szanaszét szaladtak.

Kisvártatva megjelent a férfi, akinek a háza mellett parkoltunk, és némi kajával, meg kurjantással visszacsalogatta a fenséges állatokat az etetőhöz, csak a mi kedvünkért. Az már csak hab a tortán, hogy még ez a barátságos erdész vagy vadgazda is egész jól tudott angolul, pedig az alpesi turistaparadicsomoktól még jó pár kilométerre voltunk.

Nem kell mindig a tömeg után menni

Csütörtökön végre valahára napsütésre ébredtünk, úgyhogy gyorsan összekaptuk magunkat, és megpróbáltuk a maradék két és fél napba belezsúfolni a környék legizgalmasabb természeti látnivalóit.

Kezdő túrázóknak egy jótanács: érdemes felkeresni olyan helyeket is, amelyeket nem az elsők között dob ki a Google. A legfantasztikusabb kilátást a Bohinji-tóra például egy olyan túraösvény végén találtuk meg, ahol csak elvétve találkoztunk más kirándulókkal (Planina Vogar).

De hogy mást ne említsek, a Bled melletti, agyonhájpolt Vintgar-szurdokkal is simán felveszi a versenyt a Bohinji-tó feletti, kevésbé zsúfolt, de annál varázslatosabb Mostnica-szurdok, amit én a türkizzöld víz által a sziklába vájt óriási lyukak miatt azóta is csak Ementáli-kanyonként emlegetek. Ráadásul míg a Vintgar-szurdokban a pár száz méteres sétáért fejenként 10 eurót kell fizetni (plusz még ugyanennyit a parkolásért), utóbbi kanyon Bohinj turistakártyával ingyenesen látogatható.

Ez utóbbi 5 napra 30 euróba kerül, cserébe egy csomó mindent megnézhetünk a Bohinji-tó környékén belépő nélkül, de ami még fontosabb, a turistamágnes Savica-vízesés parkolóját leszámítva a tó körül sehol sem kell külön fizetnünk a parkolásért. Ily módon egy rakás pénzt megspórolhatunk, hiszen a parkolás díja normális esetben 3 euró óránként. A vonatok meg a buszok pedig sajnos elég ritkán járnak a tó és a környező települések között, ezen a téren még van hova fejlődni.

Végre Alpok!

Szombaton, amikor el kellett hagynunk a szállást, szinte már egy felhő sem volt az égen, a szikrázó napsütéstől pedig eléggé bezsongtam. Egyébként is megfogadtam, hogy alpesi túra nélkül nem megyek haza, szóval az autót a tó partján hagytuk, és kipengettük a Bohinj kártyás kedvezménnyel is elég borsos árat a kabinos lanovkáért. Azzal nyugtattuk magunkat, hogy a lanovkázás sehol sem olcsó mulatság.

A szorongásomat leküzdve beszálltam a kabinba, amely a tó partjáról több mint 1500 méteres magasságig visz fel, kicsivel több mint négy perc alatt. Innen indul a nagyjából három órás túra az 1922 méteres Vogelre, amely előtt még felkaptathatunk a valamivel alacsonyabb, 1880 méteres Šijára is.

Mivel szorított az idő, hiszen aznap még haza kellett vezetnünk Komáromba, délután ráadásul egyre több felhő kezdett gyülekezni a Vogel irányában, ezúttal kihagytuk ezt a csúcsot, de így is egy fantasztikus magashegyi körtúrában volt részünk. A káprázatos panoráma, amit még a felhők játéka is tetézett, szinte percenként megállásra és kattintásra késztetett. Visszafelé, az egyik lankás mezőn ráadásul egy békésen legelésző tehéncsapatba botlottunk. Mondhatnám, mintha egy Milka-reklámba csöppentünk volna, de azért egy klisé még hiányzott: szeptember elején még nem fedi hó a Júliai-Alpok csúcsait.

A túra nagy része könnyen teljesíthető, de néhány szakaszon azért kicsit át kell vedleni hegymászóvá. Útközben van egy jó, 20-30 méteres, nyaktörően meredek sziklaösvény, amit tényleg csak tapasztalt túrázók vállaljanak be.

Ott, ahol az új lanovkák és/vagy sípályák építése miatt letarolták a flórát, persze kevésbé kellemes és látványos az út. Ha hegyet nem is akarunk mászni, akkor is érdemes eltávolodni a síközponttól, hogy gyönyörködhessünk a még érintetlen természetben. Eltévedni nem lehet, minden ösvény jól jelzett, emellett útbaigazító táblák segítik a tájékozódást minden kereszteződésben.

Mi sem természetesebb, mint a 17 nyelven elérhető audio guide

A Bohinj–Komárom út zökkenőmentes volt, elég volt egyszer tölteni az autót, amit egy autópálya melletti benzinkútnál tudtunk le. A töltésekért összesen 46 eurót fizettünk, és mintegy 1400 kilométert tettünk meg a hét nap alatt.

A Triglav Nemzeti Park gyönyörű, biztosan visszatérünk még, hiszen a Vogelen kívül sok más izgalmas túra is kimaradt a három napos monszun miatt. Tény, hogy az árak valamivel magasabbak, mint amihez Szlovákiában szoktunk, de cserébe a szlovének többsége barátságos, a vendéglátás kifogástalan, a kaja jó, az adagok óriásiak. Különösen a marharagu gombás hajdinakásával volt brutálisan finom, ami valami helyi specialitás lehet, egy hegyi fogadóban bukkantunk rá Bohinjska Bistrica felett. Egy másik helyen, a Bohinji-tótól kicsit távolabb pedig ilyen kilátás nyílt a teraszról, ami még a rádióból megállás nélkül hömpölygő szlovén srámlizenét és jódlizást is feledtette.

Mit felejtettem ki? Ja, igen. Egyhetes ott tartózkodásunk alatt két idősebb elárusítón kívül nem találtunk olyan pincért, vendéglátóst, boltost, bárkit, akivel ne tudtunk volna legalább néhány szót váltani angolul. Ráadásul szinte mindenhol kaptunk magyar nyelvű audio guide-ot vagy tájékoztató füzetet, és minden környékbeli látványosság weboldala elérhető magyarul is. Ebben az országban az is természetes, hogy az útjelző táblákon a magyar kisebbség által lakott települések neve a szlovén mellett magyarul is fel van tüntetve (az olasz határhoz közel pedig gondolom olaszul).

A magasabb árakat, vagy a néhány kisebb kellemetlenséget gyorsan feledtetik az ehhez hasonló gesztusok, a többnyelvűség támogatása pedig láthatóan jól profitál – a nemzeti parkban a cseh, szlovák, német, olasz és angol szó mellett nagyon gyakran hallottunk magyart is. Tavaly az ország lakosságának háromszorosa, csaknem 6 millió turista üdült Szlovéniában, a két harmaduk külföldi volt.

Ilyen egy ország, amelynek van fogalma arról, hogyan kell a 21. században idegenforgalmat csinálni.