Tökéletesnek akarjuk látni a papot, az orvost, a politikust. Ezért hibáztatjuk az áldozataikat

Sokkoló hírről számolt be a minap a szlovákiai sajtó: egy alsókubini pap egy 12 éves lányt kényszerített orális szexre, majd gyónni küldte – az ügyészség pedig vádalkut kötött volna az elkövetővel, a főügyészségnek kellett közbeszólnia, hogy az ügy bíróság elé kerüljön.

A hír mégis szinte észrevétlen maradt: beleveszett a parlamenti választás körüli hangzavarba. A politika és a közbeszéd számára ez kényes téma, melytől mindenki inkább eltartja a kezét – ahogy Szlovákiában, úgy Magyarországon is. Aki figyeli a közéletet, annak könnyű belátni, miért: mindkét országban dúl a kultúrharc, és politikai tőkét lehet kovácsolni ebből – miközben a politikusok vélt ellenségekkel árnyékbokszolnak.

Eközben valós szexuális abúzusok valós áldozatai küzdenek a sokkal, a szégyennel, a traumáikkal, és azzal, hogy a társadalom egy része őket bélyegzi meg az elkövetők helyett.

Erről beszélgettünk Perintfalvi Rita katolikus teológussal, egyetemi tanárral, az Amire nincs bocsánat című könyv szerzőjével, valamint Heves Andreával, az ELTE vezető pszichológusával, akik két éve vezetnek áldozatsegítő csoportot, melynek tagjai papi szexuális erőszak áldozatai.

A beszélgetésből megtudhatják,

• miért érdekli jobban a közvéleményt az elkövető, mint az áldozat,
• segít vagy árt, ha az áldozatok beszélnek az őket ért abúzusról,
• milyen közegben lehet beszélni ezekről a traumákról,
• miért akarjuk tökéletesnek látni a papot, az orvost, a politikust,
• s hogy miért fontos a sajtó szerepe az ilyen ügyek feltárásában.

---

Szembetűnő, hogy amikor napvilágot lát egy borzalmas történet az egyházon belüli szexuális visszaélésekről, az egész általában a predátor, a zaklató, és nem az áldozat szempontjából üti át az ingerküszöböt. Mintha az áldozat mellékvágányra kerülne, főleg a történet utánkövetésénél. Miért az elkövetőre kíváncsiak az emberek?

Heves Andrea: Én azt gondolom, hogy a kukkolás. Annak a pszichológiája, hogy az emberek nagyon bele akarnak nézni ebbe. Az, hogy ilyesmi velem is, a gyermekemmel is megtörténhet, sokkal jobban összeszorítja az embereket, inkább eltolják, hárítják. Jó valakire haragudni, jó valakit cincálni mondván, én nem ilyen vagyok. Mindegyikünk volt már valamikor áldozatszerepben, s ezt jó eltolni.  Az empátia pedig gyorsan kiszalad abból a hétköznapi emberből, aki csak olvas ezekről a dolgokról.

Perintfalvi Rita: Én az áldozatok történetét írtam meg az Amire nincs bocsánat című könyvemben. Ők szólalnak meg, ők mesélik el a történetüket, és az ő tükrükön keresztül látjuk az elkövetőket is. S rengeteg visszajelzést kaptam az olvasóktól: őket sokként érte ez az élmény. Nagyon sokaknak félre kellett tenni a könyvet, és napokig emésztették, hiszen ez nagy trauma.

Két hete Dél-Tirolban voltam, és német evangélikus diákoknak beszéltem erről a témáról. Megdöbbentett, hogy annak ellenére, hogy a német katolikus egyházban 2018 óta döbbenetes számadatok kerülnek napvilágra, s tényleg mindenhol ez a fő téma, ennek ellenére a német evangélikus diákok szinte semmit nem tudtak az egészről. Na meg hárították azzal, hogy ez a jelenség elsősorban a cölibátus miatt létezik, ezért ezzel nekik nem is kell foglalkozniuk, ez a probléma náluk nincs jelen. Mikor megismertettem őket az egyik történettel, sokkot kaptak. Kértek egy óra szünetet, mert nem tudták folytatni a munkát.

Az van tehát, amit Andrea mond. Ha az áldozat szemszögéből, direktben szembesülnek a történtekkel, és nem csomagolják be nekik, ledöbbennek és megijednek. Megértik, hogy sokkal többről van szó „illetlen érintéseknél” – ezt a kifejezést például Várszegi Asztrik volt pannonhalmi főapát használta.

Másrészt szerintem is van egyfajta perverziója