A nácik között is voltak melegek, és ezt Hitler is tudta (filmajánló)

Majdhogynem szó szerint Berlin kellős közepén áll egy biobolt, ami ránézésre pontosan ugyanúgy néz ki, mint bármelyik másik biobolt, bárhol a világon.

A Motzstraße 24. szám alatt üzemelő boltocska azonban mégis különbözik a világ összes többi bioboltjától. Száz évvel ezelőtt ugyanis pontosan ez a helyszín adott otthont az Eldorado klubnak, ami annak idején a queer közösség leglátványosabb helyszíne volt a német fővárosban.

Aranykor. Így jellemzik a Eldorado: Everything the Nazis Hate (Eldorado: minden, amit a nácik utálnak) című dokumentumfilmben megszólalók Berlin ’20-as éveit. A városba egyre nagyobb szabadság áramlott be, előtérbe kerültek a nők jogai, feloldották a cenzúrát, virágzott a sajtószabadság. Voltak kifejezetten melegeknek, leszbikusoknak, transzneműeknek szóló lapok.

Egy teljesen új szexuális forradalom volt kibontakozóban, az Eldorado klubban pedig mindenki először lehetett szabadon teljes mértékben önazonos.

Az ikonikus queer helyszínt látogatta többek között Charlotte Charlaque német-amerikai zsidó értelmiségi, aki egyike volt azoknak az embereknek, akiken először végeztek el nemátalakító műtétet. Itt töltötte szabad estéit a húszas éveikben járó friss házaspár, Lisa von Dobeneck és Gottfried von Cramm későbbi teniszbajnok, de kezdjük a sort az Eldorado talán legabszurdabb vendégével. Ernst Röhm a nácik hatalomra emelkedésének egyik fő stratégája és eltervezője volt. Na meg homoszexuális.

Hitler meleg katonája

Ben Miller történész szerint Röhmnek sok kapcsolata és szeretője volt, az emberek pedig pletykáltak, homoszexualitása nyílt titok volt. A férfi hosszú ideje jó barátságot ápolt Hitlerrel, aki feltehetően maga is tudott a férfi szexuális beállítottságáról. „Engem a magánélete nem érdekel, amíg kellő óvatossággal jár el” – mondta Hitler. Röhm úgy gondolta, Hitlerrel való szoros barátsága a garancia a biztonságára, emiatt pedig megengedte magának, hogy óvatlan legyen a magánéletében.

Levelek egész sora maradt fenn, amiket Röhm egy barátjának címzett. Ezekben a levelekben egyre magabiztosabban jellemezte a homoszexualitását, mondja a történész. A levelek a harmincas évek elején, még Hitler hatalomra jutása előtt a sajtó kezébe jutottak, de még ezek a kézzelfogható bizonyítékok sem vetették vissza a nácik előretörését.

1931-ben Hitler Röhmöt állította az SA élére, ami a nácik félkatonai szervezete volt. Röhm irányítása alatt a szervezet taglétszáma elérte a 3 milliót, 1934 elejére pedig már nagyjából négy és félmillió tagot számlált, de ne szaladjunk ennyire előre.

Röhm valószínűleg a berlini éjszakai életben találkozott Karl Ernsstel, akiből Röhm jobbkeze lett az SA-ban. Ernst ezt megelőzően meleg klubokban volt kidobó és londiner, az SA-ban meleg férfiként kettős életet élt. Feltételezhető, hogy az SA magas rangú tagjai közül többen is hasonló szexuális beállítottsággal bírtak mint Röhm és Ernst.

A szervezetre ugyanakkor jellemző volt a hipermaszkulinitás: annyira férfiak vagyunk, hogy már undorodunk a nőktől. Az ezzel járó lehetséges szexuális, erotikus töltet azonban nem mindenkit vonzott, sőt.

Heinrich Himmlert fiatal kora óta érdekelte a bajtársiasság, egyben félt is tőle, mert attól tartott, hogy az efféle kapcsolatokból homoerotikus vonzalom alakulhat ki. De ez még mindig csak az egyik tényező volt, ami miatt Himmler irtózott az SA-tól. Himmler vezette az SS-t, ami az SA felügyelete alá tartozott. Azért, hogy távol tartsa magát a kétes ügyektől, Himmler azon dolgozott, hogy elit alakulattá formálja az SS-t.

Röhm és Himmler lényegében versengett egymással Hitler kegyeiért. Röhm azonban hiába bízott annyira Hitler barátságában, Himmlernek végül sikerült bogarat ültetnie a diktátor fülébe, ehhez pedig Röhm homoszexualitását eszközként használta fel.

1934 nyarán Röhmöt letartóztatták, majd felajánlották neki, hogy legyen öngyilkos. „Ha valakinek meg kell ölnie, akkor maga Adolf tegye meg” – mondta. Végül két SS-tiszt végzett vele. Hitler azzal legitimálta az SA-vezér meggyilkolását, hogy a szervezeten belül megnőtt a szexuális kicsapongás, ami rontotta a nemzetiszocializmus hírnevét.

A 175-ös paragrafus

Bár Hitler hatalomra jutása előtt virágzott a queer közösségi élet Berlinben, a színfalak mögött már alakulóban volt a leszámolás. A német büntető törvénykönyv 175-ös paragrafusa kimondta, hogy a férfiak közti paráznaság börtönbüntetéssel sújtandó. A paragrafust ugyanakkor nehezen lehetett érvényesíteni, mert a bíróságok bizonyítékokat kértek.

Megjelentek az ún. rózsaszínű listák. Azok a személyek kerültek rá, akikről gyanították, hogy homoszexuálisok. Röhm halála után Himmler célul tűzte ki a homoszexualitás felszámolását. A rózsaszínű listák a Gestapo kezére jutottak, és kezdetét vette a kegyetlen üldöztetés.

Az eszmét, miszerint meg kell tisztítani a társadalmat a homoszexuálisoktól, sikerült olyannyira elültetni az emberek fejében, hogy divattá vált jelenteni. A szomszédok figyeltek, ha valaki vendéget fogadott vagy behúzta a hálószoba függönyét, jelentették, ha egy nőt nadrágban láttak és azt is, ha valaki homoszexuálisnak nézett ki, bármit is jelentsen ez valójában.

A Harmadik Birodalom idején nagyjából 100 ezer férfi ellen emeltek vádat a német melegellenes törvény alapján. Közülük körülbelül 50 ezer embert elítéltek, további 5-15 ezer pedig koncentrációs táborokban vesztette életét.

Hirschfeld hagyatéka

A hitleri terror azonban nem csak emberáldozatokat követelt. Magnus Hirschfeld szexológus 1919-ben alapította meg a berlini a Szexuáltudományi Intézetet, amely egyszerre volt oktatóközpont, könyvtár, múzeum és menedék.

Hirschfeld egymaga testesítette meg Röhm szemében az ellenséget. Zsidó volt, szociáldemokrata, a transzneműek támogatója. Volt bennük ugyanakkor valami közös, egyikük sem vállalta nyíltan a homoszexualitását. Röhm azért, mert tudta, hogy kizárnák a pártból, Hirschfeld pedig attól tartott, hogy rontaná tudományos hírnevét.

A queer közösségért végzett munkája miatt Hirschfeld a nácik első számú ellenségének számított. 1933. május 6-án egy csapat náci tanuló lerohanta a Szexuáltudományi Intézet épületét, és elpusztítottak mindent, amit az útjukba került, beleértve Hirscheld kutatásait és vagy 20 ezer könyvet. Hirschfeld ekkor már nem tartózkodott Berlinben, végül 1935-ben, száműzetésben halt meg.

A budapesti zsidó fiú, akinek nyoma veszett

Walter Arlen Bécsben született egy középosztálybeli zsidó család gyermekeként, egy gondtalannak tűnő nyáron ismerte meg a szintén zsidó, budapesti Lumpit. Később Budapesten töltöttek együtt néhány napot, de az események elsodorták őket egymástól, teljesen megszakadt a kapcsolatuk. Arlen a filmben arról vall, hogy egész életében a fiút kereste. Lumpi, azaz Fülöp Lóránt 25 évesen halt éhen a harkai munkatáborban.

Arlen az Egyesült Államokban kezdett új életet (apját koncentrációs táborba vitték, anyja öngyilkos lett), 1959-ben találkozott Howard Myersszel, akivel tíz évvel ezelőtt házasodtak össze. Arlen zeneszerző, a Los Angeles Times zenekritikusa és a Loyola Marymount Egyetem emeritus professzora. Idén nyáron töltötte be a 103. életévét. Kétségkívül az ő története a legmegrázóbb az összes közül.

Arlen és Lumpi, Hirscheld vagy éppen Röhm történetén kívül továbbiakat is felsorakoztat a film, de azt már derítse ki mindenki saját maga, hogy mi történt a már említett transznemű Charlotte Charlaque-kal vagy éppen Gottfried von Cramm teniszbajnokkal, aki annak ellenére, hogy szőke és kékszemű férfi volt, ún. árja-prototípus, hatalmas kockázatokat vállalva állt ellen a náciknak.

Ahogy azt már az elején leszögeztem, az Eldorado sokkal több egy unalmas dokunál (és itt elnézést kérek minden nem unalmas dokumentumfilm alkotójától). Az Eldorado másfél órába sűrít bele egy rendkívül sok rétegű traumát, rengeteg információt, és olyan drámai keretet ad az egésznek, amitől elfelejtjük, hogy valójában egy dokumentumfilmet nézünk.

Bőven megérdemli az elismerést a rendező, aki nem más mint Benjamin Cantu vagy ha úgy tetszik, Cantu Benjámin, budapesti születésű német-magyar alkotó. Miért nem hallottunk még róla?!

Az Eldorado: Everything the Nazis Hate június végén debütált a Netflixen. Fontos film, mert józan képet ad egy olyan kor olyan eszméjéről, amit egészen biztosan nem szeretnénk újra átélni. Elrettentően mutatja be azt, hogy miért kell társadalomként nemet mondanunk a gyűlöletre, még mielőtt abban a helyzetben találjuk magunkat, mint a fiatal Walter Arlen. „Félelmetes volt. Nem azért, mert homoszexuális voltam. Hanem mert ember voltam. És ez bárkivel megtörténhetett.”