A kamaszok nem akarnak a szülők legjobb barátai lenni, mondja a pszichológus

Hana Šándorová pszichológus elismeri, hogy a tinédzserekkel nem mindig egyszerű kommunikálni, és nem is végződik mindig jól. Úgy véli azonban, hogy a szülők azok, akikre a nagyobb felelősség hárul, és akiknek el kell ezt viselni. „Ha a szülők valami kellemetlent mondanak a gyereknek, az sokkal rosszabb, mintha a gyerek mondana nekik valamit, például azt, hogy utálja őket vagy valami hasonlót” – mondja.

Az interjúban elmondja:

• tényleg igaz-e, hogy a tinédzsereknek mindenáron lázadniuk kell;
• miért nem helyes visszavágni a serdülőkorú fiataloknak;
• mit tegyünk akkor, ha a tinédzserek vulgáris kifejezéseket használnak;
• mitevők legyünk, ha szélsőséges nézeteket vallanak;
• tanítják-e az iskolában a kommunikációs készségeket.

Miért nem értjük, mit mondanak nekünk a tinédzserek, és ők miért nem értik azt, amit mi mondunk nekik?

Nem tudom, hogy az-e a probléma, ki kit nem ért meg. Inkább úgy fogalmaznék, hogy az, amit a tinédzserek mondanak, irritál és feldühít bennünket, és valószínűleg ez fordítva is így  van. Gyakran megesik az, hogy a másik fél teljesen félreértelmezi azt, amit az egyik mond.

Ez azzal az életkorral függ össze, amikor a gyerekben megszűnik a szülő iránt érzett határtalan csodálat, elkezd távolodni tőle, és ilyenkor kritikusabban reagál arra, amit a szülő mond neki és nem ért vele egyet.

Az, amit egy kamaszlány anyukájaként, vagy még gyakrabban a pácienseimnél látok, az az, hogy a szülők azt várják el a gyerektől, hogy ugyanúgy válaszoljon és kommunikáljon, mint addig, és meglepődnek, amikor látják, hogy ez nem így van.

Ebben a korban nagy kihívást a szülőnek, hogy megbirkózzon a változással, amin a gyerek átmegy.

Miért van az, hogy a tinédzserek gyakorlatilag mindenben ellentmondanak?

Nem tudom, hogy tényleg mindenben ellentmondanak-e, és hogy ezt nem csak, mi felnőttek képzeljük-e így. Itt inkább arról lehet szó, hogy úgy szólunk a tinédzserhez, hogy azt gondoljuk, amit mondunk, annak ellent fog mondani. Ennek azonban nem kell mindig így lennie, és attól is függ, hogy szülőkként, hogyan viszonyulunk a kommunikációhoz.

Mindig lehet találni valamilyen áttörési pontot. Az ellenkezés viszont egyben a saját személyiséghez és a saját véleményekhez való ragaszkodást is jelenti: ez egy egyfajta keveréke annak, milyen határokat húz meg számukra a szülő, mi az, amit megtehetnek, és mi az, amit már nem. Ez a saját identitás kiépítése, ami azt is jelentheti, hogy sutba vágják a szüleik értékeit, de hozzá kell tenni, hogy nem örökre, hanem csak egy időre.

A szülőknek ezért nem kellene annyira megrémülniük attól, hogy a gyerek lázad. Nem kell azon aggódniuk, hogy mi lesz vele, hogy fog ilyen viselkedéssel felnőtt korában elhelyezkedni a munkapiacon. Ez ugyanis csak egy szakasz a gyerek életében.

Már csak az, ahogyan mi ketten beszélünk erről, elárulja, hogyan vélekednek erről a szülők – azt mondjuk, hogy állandóan ellentmondanak nekünk, és soha nem hallgatnak meg. Ez azonban egy olyan általánosítás, ami szintén megakadályozza, hogy normális párbeszédet folytassunk velük.

Az az érzésem, hogy a mi generációnk már próbál tisztelettel beszélni a gyerekekkel, képesek vagyunk időt is találni arra, hogy a gyereket meghallgassuk, és igyekszünk nagyon kedvesen, de határozottan jelezni nekik, ha már túlléptek egy határon, és kezdenek túlzásokba esni. De mit tegyünk akkor, ha semmilyen határt nem tartanak tiszteletben?

Itt főleg a szülő az, akinek ezt el kellene viselnie, neki kellene megtartania az érzelmi egyensúlyt. A szülők és a tinédzserek közötti konfliktusok akkor fokozódnak, amikor úgy tűnik, mintha az két felnőtt konfliktusa lenne. Például, amikor az anyuka azt mondja a lányának: most azt fogom tenni veled, amit te teszel velem. Csakhogy kettejük közül ő a felnőtt, és úgy is kellene viselkednie, még ha ez nagyon megerőltető is lehet számára.

A szülőknek meg kellene birkózniuk az érzelmekkel, nem felhúzni magukat mindenen, mert náluk van a nagyobb hatalom, a szavaiknak pedig nagyobb súlyuk van. Tehát