Nyári fény, aztán leszáll az éj: sem a tragédiákat, sem a nőket nem érti teljesen a film rendezője

Aki ismeri Stefánsson munkásságát, vagy olvasott már tőle bármit, és szerette, kis hiányérzettel nézheti, ahogy a film végén lepörög a stáblista a vásznon, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem éri meg rászánni az időt a mozira, sőt. De ne szaladjunk ennyire előre.

Stefánsson és Izland kettőssége

Mindig is úgy gondoltam, nincs értelme az olyasféle vitáknak, amelyek alapja az a kérdés, hogy mi a jobb: a könyv vagy a film. Inkább olyan „fogyasztó” vagyok, aki szereti az ilyet különválasztani, és a maga nemében értékelni egy-egy alkotást, legyen az egy irodalmi mű vagy mozgókép. Hozzá kell tennem ugyanakkor azt is, hogy elismerem, teljesen különválasztani nem lehet az ilyesmit, talán nem is szerencsés. Azért hozom képbe mégis ezt a kérdést most, mert azt hiszem, ez a film volt az első, amivel kapcsolatban valóban foglalkoztatni kezdett ez a dilemma. És több érv is felmerült amellett, hogy ha eddig nem tettük, olvassuk el a könyvet is.

Jón Kalman Stefánssont olvasni nem mindig egyszerű feladat. Ha valaki csak belelapoz mondjuk a Menny és pokol trilógiába, máris tapasztalhatja, hogy az izlandi író stílusa olyan, mint egy kietlen, zord, északi táj, ami tele van titkokkal, rejtélyekkel, kérdésekkel, miközben ámulatba ejt, letaglóz és elbűvöl. Bár még sosem jártam Izlandon, ahogy más északi országban sem, természetfilmek és fotóriportok alapján úgy képzelem, a látvány egyszerre hat nyugtatóan és nyugtalanítóan az emberre. Stefánssont olvasni éppen ilyen kettős érzés.

Na de milyen megnézni a filmet?

A film sokkal felületesebb, mint a könyv, ami egyrészt betudható annak, hogy egy sok szálon futó regény tartalmát nem lehet csak úgy belesűríteni alig két órába. A Nyári fény, aztán leszáll az éj egy kis izlandi falu életét mutatja be a helyiek mindennapjain és kapcsolódásain keresztül. A regényben a főszereplő a közösség, a karakterek csak eszközök.

A filmből ugyanakkor egészen más érzésünk támad. Bár a szereplők, akiknek történetét megismerjük, egy helyen élnek, nem tűnik úgy, mintha közösségként léteznének a kis faluban. Inkább csak élnek, egymás mellett, életútjuk néha találkozik vagy éppen elágazik. Stefánsson viszont a közösségre épít. A regényben a narrátor is többes szám első személyben beszél. Mi, a falu közössége.

Más élmény egy szöveget és egy filmet fogyasztani. Az olvasás lassabb folyamat, vissza-visszalapozhat az ember, megállhat a mondat közepén, gondolkodhat, elképzelheti az eseményeket, újrajátszhatja azokat a fejében. A film viszont pörög, ha lassabb, vontatottabb is a cselekmény, akkor sem engedi meg, hogy túlzottan elmélázzon felette a néző. Másként hat egy váratlan fordulat, ha olvassuk, és megint másként, ha a vásznon látjuk. Azért beszélek erről, hogy felvezessem a film (számomra) talán legnagyobb gyengeségét, a kiszámíthatóságot.

Hiába sorakoznak fel a tragédiák a filmben az elejétől a végéig, egyszer sem volt az a bizonyos „húha” érzésem. Sőt, volt rész, ahol már majdhogynem kínosan kiszámítható volt a cselekmény. Az élményt viszont még ez sem tudta elrontani.