Napunk

Ha nem adod fel, befogad: Pozsony, a kis nagyváros a szlovákiai magyarok szemével

A kis nagyváros, ahol találkozik a régi és az új. Fotó N - Tomáš Benedikovič
A kis nagyváros, ahol találkozik a régi és az új. Fotó N – Tomáš Benedikovič

Pozsony idegen, mégis nagyon ismerős város, melyhez minden szlovákiai magyart sajátos viszony köt. Hogyan látják Pozsonyt a szlovákiai magyarok? Milyen a város a messziről jött ember szemével, és milyen azok számára, akiknek mindig az élet része volt a pozsonyiság?

Pozsony és környéke a Napunk fókuszában. Keresd Pozsony címkével megjelölt cikkeinket! Ezeket a dél-szlovákiai sztorikat csak nálunk találod meg.

Ez hát a nagyváros – gondoltam, miközben a rosszullétet próbáltam leküzdeni a régi Karosa végében kuporogva, az utazótáskáimmal körbebástyázva, azon a húsz évvel ezelőtti kora őszi reggelen. A busz, mely Komáromból idehozott, lassan araszolt a pozsonyi csúcsforgalomban. Hirtelen gyorsított és hirtelen fékezett, a gyomrom pedig liftezni kezdett. Így jár, aki leginkább gyalog jár, gondoltam. Nem szoktam meg ezt az imbolygást. A szülővárosomban gyalog mindenhová oda lehet érni legfeljebb fél óra alatt.

Hogy kicsit úrrá legyek a gyomromon és a szorongásomon, kibámultam a busz ablakán, és megpróbáltam felfogni, hol is vagyok. Jártam már nagyvárosban korábban, nem is egyszer, megfordultam, Budapesten és Pozsonyban is. De egészen más volt egyedül, szülők, vezetők, bennszülött barátok nélkül alámerülni a forgatagba. Egyedül helytállni, tájékozódni, részévé válni a város mindennapjainak. Eljátszani, hogy most már én is nagyvárosi lakos, mi több, pozsonyi egyetemi hallgató vagyok – és rettegni attól, hogy a helyiek előbb vagy utóbb úgyis felismerik bennem a „sedlákot”, aki ráadásul még magyar is.

A régi buszpályaudvar épülete. Fotó N – Tomáš Benedikovič

Ahogy a központi buszpályaudvar azóta már nem létező, akkor még jelentősen hányásszagú épülete előtt tébláboltam a táskáimmal, tudtam, hogy esélyem se lesz beolvadni. Óriási volt a forgalom zaja, emberek mentek a dolguk után határozottan és tempósan, mintha kötélpályán húzták volna őket, és én épp az útjukban voltam a motyómmal meg a tétovaságommal.

A tömegközlekedéstől különösen nagy borzalom fogott el. Attól tartottam, hogy ha rossz buszra szállok, a külvárosban kötök ki, sosem kerülök többé elő, jóanyám pedig sirathatja majd balga elsőszülöttjét éveken át. Ekkor egy hajléktalan lépett oda hozzám, és kedvesen azt mondta, látja, hogy nem idevalósi vagyok, tudnék-e neki adni egy húszast kissörre.

Zavartan halásztam elő a pénztárcámat, és adtam neki egy húszkoronást, mert hát ez is a nagyvárosi folklór része. Miután odébbállt, felnéztem a VÚB bank üveggel borított toronyházára. „Most már kifizettem a belépőt is. Innentől már csak jobb lehet” – gondoltam. Fejemben az Englishman in New York dalt kezdtem el dúdolni, majd felkaptam a táskáimat, és felszálltam a 70-es buszra. Pozsony gyomra pedig békésen el is nyelt. Nem értem annyit, hogy megrágjon, a fél fogára sem voltam elég.

Csaknem másfél évtizeddel később – mikor a munkám már tartósan Pozsonyhoz kötött – kezdtem azon gondolkodni, vajon a többi szlovákiai magyarnak is olyan traumatikus és előítéletekkel teli volt-e az első találkozása a szlovák fővárossal, mint nekem. Vagy ha nem, akkor mégis milyen volt? Hogyan szokták meg a várost azok, akik szintén „bejárósok”, mint én, hogyan lettek magabiztosak a „pozsonyi mozgásban”, és hogyan jöttek rá, hogy Pozsony végeredményben nem is igazi nagyváros?

Megkérdeztem tehát a szlovákiai magyarokat, hogyan látják Pozsonyt. Nem mindőjüket, de azért viszonylag széles a merítés. Van köztük egyetemi tanár, zenész, újságíró kolléga, orvos. Olyan is, aki kis faluból származik, és olyan, aki egyenesen Pozsonyban nőtt fel. Van csallóközi és gömöri, van olyan, aki négy évtizede találkozott először a várossal, és van, aki csak pár éve. Rengeteg szemszög és perspektíva. Mégis, kirajzolódik belőlük egy olyan Pozsony-kép, melynek ugyan elmosódottak a határai, nehezen definiálható, mégis érezhetően sajátos, szlovákiai magyar.

Kis nagyváros, nagy kisváros

Arról, hogy Pozsony nagyváros-e egyáltalán, nagyon megoszlanak a vélemények. Maja azt mondja, neki hasonló érzései voltak annak idején, mikor felkerült Pozsonyba, mint nekem: Dunaszerdahely után, ahol mindenki ismer mindenkit, számára New York-méretűnek tűnt a főváros. Egyetemistaként az első szemeszterben egyszer rossz utcába tért, és el is tévedt – neki is meg kellett tehát küzdenie azzal a pánikkal, ami az okostelefonok előtti időkben terrorizálta a messziről jött embert a nagyvárosban.

Valószínűleg így van ezzel Maján és rajtam kívül nagyon sok csallóközi. A 63-as úton a főváros felé autózva-buszozva olyan érzése van az embernek, mintha Somorja után egy másik világba csöppenne. A lassan nyújtózkodó Pozsony gravitációs erejét megérzi az ember. Az egyik pillanatban még ismerős a síkság, az út, a házak, a távoli fasorok – aztán kilométerről kilométerre, lépésről lépésre változik minden külvárossá, majd kisvárossá, égbe nyúló toronyházakkal. Nem csoda, hogy mindez megzavarja az embert.

Pozsony csúfabbik arca, a főpályaudvar. Fotó N – Tomáš Benedikovič

Ezt megerősíti Péter is, aki Komáromból került fel Pozsonyba, majd Somorjára költözött. „A főváros és a vidék közti különbség már Pozsonytól 30 kilométerre keletre kezd kidomborodni” – mutat rá arra, hogy valóban létező jelenség a pozsonyi buborék.

A másik perspektívából, a város felől nézve megint más a helyzet.

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Pozsony

Vélemény

Jelenleg a legolvasottabbak