A részeg indián szindróma és a kisebbségi magyarok alkoholizmusa
Harsog a (trumpiánus, majd orbáni diszkurzusból átemelt) „család az első” szlogen a kisebbségi politikában, miközben a kisebbségi családok legnagyobb gondjáról, a szenvedélybeteg családtagok ellátásáról, a szenvedélybetegséggel való együttélésről nincs szó. Vélemény.
Közel a cél! Legalább 30 ezer eurót kell összegyűjtenünk, hogy a Napunk 2024-ben változatlanul működhessen. Segíts, hogy teljesítsük a célt. Minden adományt köszönünk!
A „részeg indián” bélyeg jól ismert azokban az országokban, ahol indián közösségek élnek. Két tabut fed ez a gyakran vádként, panaszként használt stigma. Az egyik a többségi társadalom előítélete: a kisebbségi csoporthoz tartozók, az indiánok alkoholisták. Ergo megbízhatatlanok, szélsőségesek, munkakerülők, erőszakosak, függők. A másik tabu, hogy tényleg magas az indián közösségekben az alkoholbetegek aránya. Ha valaki ezt a tényt nem az előítéletek és a kirekesztés felől akarja értelmezni, és az indiánok-kisebbségiek elleni érvként használni, akkor feltétlenül vizsgálni kezdi az okokat, a gyógyítás és a megelőzés lehetőségeit.
Tulajdonképpen a kisebbségi közösségek elismerésének, a társadalom egyenrangú szereplőiként való kezelésének alapfeltétele volt az alkoholizmussal és az alkoholizmust érintő előítéletekkel való szembenézés. Ez a szembenézés alapvetően megváltoztatta a kisebbségi politikát, a kisebbségi intézmények rendszerét, a kisebbségi és többségi társadalom viszonyát – a nálunknál tudatosabb társadalmakban.
Az alkoholról való beszéd
Az amerikai indiánok és az ausztrál őslakosok ugyanazokra a következtetésekre jutottak az alkoholizmushoz való társadalmi, társadalompolitikai viszony alakításával kapcsolatban. Rendkívül fontos, hogy a szenvedélybetegségeknek való kitettségről a közösség tagjai nyíltan tudjanak beszélni, a prevenciós és rehabilitációs politikákat pedig ahhoz igazítsa az állam, amit ezek a közösségek szükségletként megneveznek.
Tulajdonképpen az alkoholról való beszéd egy új, közösségi öndefiníciós kísérletté vált Észak-Amerikában és Ausztráliában egyaránt. Sőt: egy olyan autonómiakísérletté, amelyben az önszabályzó közösségek döntenek arról, hol és hogy van szükség intervencióra, terápiás központokra, különböző – egyéni és közösségi szintű – beavatkozásokra, segélyprogramokra. A segítőprogramok a kultúrához való viszony újragondolására is köteleztek, az Egyesült Államokban például az hozott áttörést, amikor az indián szenvedélybetegeknek lehetővé tették, hogy a terápiás találkozókon saját anyanyelvükön, saját kulturális környezetükben, saját közösségükhöz tartozóktól kérjenek segítséget.
A kisebbségi kultúra ebben az összefüggésben valóban életmentő, életfontosságú tényezőnek bizonyult. Mi az „integrációt” a többségi társadalomba való kulturális-szociális belekényszerítésként, a sémákhoz való igazításként éljük meg. Valójában a kisebbségi közösségek tagjainak az elvesztett, elvett, megcsonkított családjukba, kultúrájukba való visszaintegrálást kell lehetővé tenni. A kulturálisan-társadalmilag izolált, perifériára sodort emberek számára kell megadni az esélyt, hogy erről a perifériáról visszatérjenek organikus közösségükbe.
A kisebbségi magyarok és az alkohol
Tanulhatnak-e abból a kisebbségi magyarok, ahogy az ausztrál vagy az észak-amerikai kisebbségek az alkoholizmust kezelték?
