A kollaboráció ügye újra aktuális az orosz agresszió miatt

A szerző a Közép-európai Egyetem (CEU) történelemprofesszora

Amikor Isaiah Berlinnel interjút készítettek az életrajzához, hangosan elgondolkodott azon, hogy az angol felsőbb körökből ki kollaborált volna, ha a németek 1940-ben megszállják az országot. A listára felkerültek az antiszemiták, az opportunisták és a talpnyalók. De ki társulhatna még ehhez a kompániához? Azzal, hogy feltette ezt a kérdést, felhívta a figyelmet az árulás lehetőségére, amely meghúzódott a londoni elit barátságos mosolyai és nyájassága mögött. Berlin arra mutatott rá, hogy amikor a világ kifordul sarkaiból, az ember nem tudhatja, hogyan cselekednek majd a többiek, sőt, még saját viselkedésünk felől sem lehet biztos tudásunk.

Ian Buruma három kollaboránsról szóló remek dolgozatában azt állítja, hogy azért vonzó ez a téma, mert olyan olyan figurákról szól, akik engedtek a kísértésnek, amellyel mindannyian szembesülnénk hasonló helyzetben. Régebben nem így tekintettek a kollaborálásra. Amikor a náci megszállókat 1945-ben kiűzték Franciaországból és Hollandiából, a kollaboránsokat megbélyegzett kisebbségként levadászták. Mindkét ország arra a mítoszra építette új nemzeti identitását, hogy az ellenálló hőseik képviselték népük igazi szellemét.

A legtöbb országban két generáció kellett ahhoz, hogy beismerjék, nem a kollaboránsok, hanem az ellenállók voltak kisebbségben. Ma azonban azt kockáztatjuk, hogy az ellenkező irányba haladunk: a kollaborációt normaként fogadjuk el, az ellenállást pedig olyan rendkívüli választásként állítjuk be, amelyet csak a szentek választanának.

Furcsa alakok

Buruma könyvének, a The Collaborators: Three Stories of Deception and Survival in World War II (Kollaboránsok: A becsapás és túlélés három története a második világháborúban) középpontjában három figura áll: Felix Kerstein, Heinrich Himmler masszőrje; Friedrich Weinreb, egy zsidó, aki összejátszott a német megszállókkal Hollandiában; Kawashima Yoshiko kínai hercegnő, aki együttműködött a japán megszállókkal Mandzsúriában.

Kersten arra használta képességét, amellyel Himmler gyomorfájdalmát enyhítette, hogy behízelegje magát a náci hierarchiába. Amikor Hitler rezsimje összeomlóban volt, azzal mentette a bőrét, hogy rávette a főnökét, kímélje meg néhány zsidó életét. Himmler saját vonaton utazott Lengyelország és Ukrajna pokoli vidékeire, ahol tömeggyilkosságokat hajtottak végre, Kersten mégis úgy tett, mintha nem tudná, mi történik ott.

Kerstennel ellentétben, aki tudatlanságot színlelt, Weinreb, a zsidó bevándorló Ukrajnából, pontosan tudta, hogy mit tesznek a nácik, ha elfoglalják Hollandiát. De megvetéssel tekintett a zsidó vezetésre, amely abban a reményben, hogy mentse a saját rokonait, zsidó listákat adott az SS-nek. Ezért elkezdett zsidókat gyűjteni a saját listájára. Azt állította, hogy titkon kapcsolatban áll egy magas rangú német tábornokkal, akinél elintézi számukra szökést, ha fizetnek neki, illetve ha a nők orvosi vizsgálatnak vetik magukat alá nála. Azokat a zsidókat, akik hittek Weinrebnek, végül összegyűjtötték és megsemmisítették.

Buruma igyekszik megérteni Weinreb hazugságait, és arra a következtetésre jut,