A Kremlből azonnal jött a telefon, ha valami nekik visszatetszőt mondtam, meséli a híres orosz újságíró, akit Putyin is meghallgatott

A születésnapi bulijain a demokratikus ellenzék vezetői, a legfőbb államhatalom képviselői és a legbefolyásosabb oligarchák is megfordultak.

Noha a demokratikus politikusok között is indulatokat és ellentéteket vált ki, soha senki nem vonta kétségbe Alekszej Venediktov újságírói tehetségét, aki az Echo Moszkvi (Moszkvai Visszhang) beszüntetett rádióállomás főszerkesztője volt.

Amikor a Deník N-nek és az orosz ellenzéki Republicnak adott interjút, éppen Moszkvában tartózkodott. Szinte felfoghatatlan könnyedséggel beszélt olyan dolgokról, amikért ma Oroszországban börtön jár.

Ön most Moszkvában van. Teljesen szabadon beszélhet?

Igen.

Kérdezhetünk a háborúról és Putyin elnökről is?

Kérdezni kérdezhetnek, amiről csak szeretnének. Én azonban úgy fogok válaszolni, ahogyan azt jónak látom. És mindig ugyanazokat a dolgokat mondom, szóval ez valószínűleg egy unalmas beszélgetés lesz.

Az ön kijelentései inkább felkorbácsolják az indulatokat, senkit nem untatnak. Miért nem hagyta el tehát Oroszországot, ahogyan azt a többi ellenzéki újságíró tette?

Azért, mert én nem egy ellenzéki újságíró vagyok, hanem egy professzionális, és egyben orosz újságíró. Ezért az olvasóimmal kell lennem, hogy megértsem, mi zajlik az országban. Ha azt akarom, hogy a hallgatóim higgyenek nekem, beszélnem kell az utca emberével és azokkal is, akik az országot irányítják.

Személyes okok miatt is maradtam. Itt van a családom, a feleségem nagyszülei és a fiam is.

Csakhogy pontosan ezt mondta a leghíresebb orosz rab, Alekszej Navalnij ellenzéki politikus is. „Az embereimmel kell lennem…” és egy orosz cellában végezte. 

Navalnij egy politikus, és még a háborús konfliktusok előtt zárták börtönbe. A politikusok másként hoznak döntéseket, mint az újságírók. Ezen felül pedig szerintem okkal csalták Oroszországba, hogy jó hosszú időre elzárhassák.

Egészen addig lesz elzárva, míg le nem cserélődik a hatalom, efelől viszont kétségeim vannak. Navalnij Putyin számára egy kiváló áru, akit túszként használ.

Megbékélt azzal, hogy Oroszországban csak korlátozott számú eszközt használhat? Hogy bármikor megtámadhatják önt egy új paragrafus alapján? Hogy mérlegelni kell, mielőtt kimondaná a „háború” szót?

Csak három tiltott szó van, az orosz nyelv pedig nagyon gazdag. Én viszont ezeket a szavakat ennek ellenére is használom, tudatában minden veszélynek.

A háború az egyszerűen háború. Putyin pedig az állam feje, aki ezt a háborút vezeti.

Nem a szavak a legfontosabbak. A legfontosabb az, mit vagyunk hajlandóak feladni. Lecseréljük a biztonságot a szakmára? Igen, elmehetünk és külföldön már szabadon kimondhatjuk a tiltott szavakat, de ezzel elveszítjük a kapcsolatot a hallgatókkal és az információforrásokkal is. Biztonságban leszünk, de sok mindent elveszítünk.

Hibát követtek el azok, akik elmentek?

Mi, akik maradtunk, kiegészítjük azokat, akik elmentek. Ha mindenki elment volna saját magamat is beleértve, akkor az országban már csak Szolovjvov és Kiszelov maradna az újságírásban (a leghíresebb orosz propagandisták – a szerk. megj.). Miért hagynám ilyen sorsra a saját országomat?

Oroszország a hazám, legyen most bármilyen is. Az államhatalom ki akar űzni Oroszországból bizonyos embereket, én viszont nem látok arra okot, miért kellene azt csinálni, amit ők akarnak.

Különös, hogy éppen önnek engedi az orosz államhatalom a háborút háborúnak nevezni, míg mások ezért a szóért már börtönben ülnek…

Ezt már húsz éve hallgatom: „Miért szüntettek be mindent, és hagyták meg az Echo Moszkvit?” Végül az Echót is bezárták, a kérdés így tárgytalanná vált. Most pedig megint azt kérdezi tőlem, hogy nem valaki pártfogoltja vagyok-e.

Csakhogy engem is „külföldi ügynöknek” neveztek. Ez pedig a munkámban nagyon hátráltat. Patetikus lenne azt mondani, hogy tönkreteszi az életemet. De a munkámat ellehetetleníti. Ezért a következő választ adnám önnek: úgy tűnik, hogy még nem került rám a sor. Egyszer valószínűleg eljön ez is.

Ismeri azt a szovjet közmondást a 3’0-as évekből?

Melyikre gondol?

„Az, hogy még nincs börtönben, nem azt jelenti, hogy ártatlan. Hanem azt, hogy mi rosszul végezzük a munkánkat.” Ezzel azt akarom mondani, hogy még eljöhetnek értem.

Miért kockáztat akkor?

Sokszor beszélünk erről Dmitrij Muratovval (a Novaja Gazeta betiltott napilap főszerkesztője, és Béke Nobel-díjas újságíró, aki szintén Oroszországban maradt – a szerk.) Úgy érezzük, hogy amíg van lehetőség valamit mondani és csinálni, például segíteni az embereken, ami már az újságírás határain túl van, akkor azt meg kell tennünk.

Nekem és Dmitrijnek megvannak a forrásaink és a kapcsolataink, amiknek köszönhetően segíthetünk az áldozatokon. Ezzel élnünk kell.

Azt mondja, hogy önre is sor kerülhet. De nem védi az, hogy magas körökben vannak ismeretségei? Például az, hogy találkozgat Dmitrij Peszkov elnöki szóvivővel…

Természetesen. Peszkov egy szóvivő, én pedig újságíró. Megvan a munkánk. Ezért mindig beszélünk, főleg olyankor, amikor tisztázni kell valamit, amikor kérdezni akarok valamiről.

Az, hogy háború van – elnézést kérek a szóhasználatért – még nem jelenti a szakmám végét. Sok dologról kell tájékoztatnom a hallgatóimat, ezért találkozom nemcsak Peszkovval, hanem más emberekkel is, akiknek információik vannak és valamiről döntenek.

Noha Peszkov ismert ember, ne feledje, hogy csak egy szóvivő, aki csak közli az információkat. Csak azt mondja, amire az elnök utasítja. A vele való beszélgetésből alkotok képet arról, mit gondol az elnök. Peszkovra Putyin avatárjaként van szükségem.

Hogy lehet az, hogy az orosz politikusok és hivatalnokok hajlandóak önnel, a külföldi ügynökkel szóba állni?