Az ember csodálatos faj, de most éppen egy óriási pofonra vár, mondja Döbrösi Laura színész és aktivista

Döbrösi Laura számos sikerfilmben, sorozatban és kőszínházi, illetve független színházi produkcióban mutatta már meg rendkívüli tehetségét. Miután országos ismertséget szerzett az Aranyélet című sorozat Mirájaként, úgy döntött, ezt jótékony célra fogja használni: az arcát és hangját adta a bioszféra megmentéséért küzdő kampányokhoz, hogy azok nevében beszélhessen, akik erre nem képesek, de a létezésüktől függ a mi létezésünk is.

Természetvédelmi akciókban tevékenyen is részt vesz, élete egyik legmeghatározóbb élménye pedig az volt, amikor a Climate of Change kampány magyarországi nagyköveteként Kenyába látogathatott, hogy a saját szemével lássa a klímaváltozás legdurvább hatásait.

Mindemellett fesztivált szervez, zenei projektekben vesz részt, Face Yoga-t oktat, és persze izgalmasabbnál izgalmasabb produkciókban tűnik fel. A Pop-up társulattal előadott Egykutya című előadásról, melyben Patikát alakítja, a legfinnyásabb kritikusok is ódákat zengenek. Azt mondja, a színésznek sokat segíthet, ha megfigyeli az állatokat, hiszen senki a világon nem tud például annyira elmélyülten és áhítattal várakozni, mint egy gazdája megérkezését leső kutya.

A színésznővel és aktivistával arról is beszélgettünk:

• mi mindenben példakép számára Jane Goodall;
• miért választja a wellness-szálloda helyett a vadkempingezést a Fogarasi-havasokban;
• mit gondol a zöld aktivizmus radikálisabb formáiról;
• hogyan került egy csapatba a kassai Tóth Károllyal;
• miért kilátástalan a nem piaci alapon működő független társulatok helyzete;
• mit üzen a véleményvezéreknek;
• és hogy vállalna-e gyereket Magyarországon.

---

Honnan jött az átlagnál aktívabb elköteleződés a természetvédelem és a klímavédelem mellett?

Eredetileg az volt a célkitűzésem, hogy a természetvédelem legyen menő. Ebből arra következtetek, hogy még azelőtt kezdtem el a témában kommunikálni, hogy mindenki más is beleállt volna.

Természetközeli helyen nőttem fel, és már gyerekkoromban nagyon mély volt a kapcsolatom a természettel. Mindig azt éreztem, hogy egyforma vagyok az állatokkal, növényekkel, és egyszerűen zavar, amikor azt látom, hogy fájdalmat, szenvedést okozunk élőlényeknek.

Amikor pedig ismert lettem, rájöttem, hogy az emberek figyelnek arra, amit mondok, így azok helyett és azok érdekében is felemelhetem a hangomat, akik erre nem képesek, tehát a fák, növények, állatok helyett.

Számomra ez egy természetes, belülről jövő misszió. Az az elvem, hogy szeretném minimalizálni a kárt, és maximalizálni az örömöt, amit okozok. Egyébként pedig tök szégyenlős vagyok, szóval magamról nem szeretek sokat beszélni, hogy mit reggelizek, vagy kivel élek, meg hogyan élek. Evidens volt, hogy választok ehelyett egy másik, fontosabb témát.

Egyébként a szakdogámat is környezetvédelem témában írtam a  nemzetközi tanulmányok szakon. Régóta motoszkál bennem az is, hogy továbbtanulok, a jövőkutatás, futures studies nagyon érdekelne. Eszméletlenül kíváncsi vagyok a jövőre, nagyon szeretnék még legalább 200 évig élni, hogy lássam, mit tudunk kihozni a mostani helyzetünkből.

A Zengető fesztivál társszervezője, az Erdővédő Alapítvány elnöke, a Climate of Change kampány magyarországi nagykövete vagy. Kihagytam valamit? 

Igen, a WWF Magyarországgal is aktívan együttműködöm, tulajdonképpen nekik is a nagykövetük vagyok. Ez azt jelenti, hogy pro bono segítek nekik népszerűsíteni, kommunikálni a projektjeiket. 2019 után ismét jönnek a Zengető fesztiválra is, ezúttal az ökolábnyom lesz a téma.

Emellett a Jane Goodall Intézettel is jó kapcsolatban vagyok. Rendszeresen meghívnak az eseményeikre, kölcsönösen támogatjuk egymást, tőlük vásárolok például fair trade kávét, de részt vettem már közös faültetésen is.

Azt is nekik köszönhetem, hogy májusban volt alkalmam Jane Goodallal találkozni, amikor Magyarországon járt. Most is majdnem sírok, amikor erre gondolok. A legnagyobb példaképem ez a nő.

Mesélj erről a találkozásról.

Egy hétig volt Magyarországon, először egy támogatói vacsorán láthattam élőben. Aztán pedig egy közös faültetésen találkoztunk, amelyre az intézet az Erdővédő Alapítványt is meghívta.

Jane Goodall is elültetett egy fát a II. kerületben. Ezen az akción már beszélni is tudtunk, meg tudtam köszönni neki azt a rengeteg reményt és inspirációt, amit nekünk, természetvédőknek ad. Számomra ő olyan, mint egy fáklya az éjszakában, neki elhiszem, hogy akkor sem szabad feladni, ha nagyon rossz vagy kétségbeejtő a helyzet.

Szóval akkor ő nemcsak a természetvédelem területén a példaképed, hanem úgy általában is.

Így van. Majdnem 90 éves, de egy igazi energiabomba. Remélem, én is ilyen leszek majd ennyi idősen. Lenyűgöző az a belső erő, amivel kiáll amellett, amiben hisz. Mindez óriási adag kedvességgel, szeretettel, odaadással és finomsággal párosul, ugyanakkor nagyon szerény is, nem játssza el, hogy mindentudó, hogy mindenre tudná a megoldást.

Elég gyakran jön Magyarországra.

Igen, mert itt nagyon aktív a Jane Goodall Intézet, példaértékű a működése, rengeteg önkéntesük van.

Hogyan lettél a Climate of Change kampány nagykövete?

Ez egy európai uniós program, amelynek a magyarországi partnere, lebonyolítója a Baptista Szeretetszolgálat. Ők kértek fel, mint kommunikációs nagykövetet. Elsősorban a klímamigrációval kapcsolatos szolidaritási petíciót kellett promóznom, amelyet a tavalyi egyiptomi klímacsúcson adtak át Ursula von der Leyennek. Aztán volt egy klímaérzékenyítő cirkuszi előadás, illetve egy középiskolásoknak és egyetemistáknak szervezett vitasorozat, melynek a nyerteseivel tavaly áprilisban elmentünk tíz napra Kenyába, hogy a saját szemünkkel láthassuk a klímaváltozás hatásait.

Odavágott eléggé. Én azóta nem tudok normálisan kommunikálni erről a témáról, mármint a klímaváltozásról, mert azt érzem, hogy minden csak szájtépés, közben pedig emberek halnak szomjan.

Egy félsivatagos térségben jártunk, ahol kilenc hónapja egy csepp eső sem esett. Régebben évente három esős hónap volt ebben a régióban, mára csak egy maradt. Mi az egyik olyan hónapban jártunk ott, amikor esnie kellett volna, de nem esett. Nagyon rosszul néztek ki az emberek, az állatok és a föld is. Az egyetlen vízforrásuk egy hét kilométerre lévő folyó volt.

Sokakkal, akiket ott ismertem meg, máig tartom a kapcsolatot. Ehhez az úthoz kötődik életem egyik legnagyobb sikerélménye is. Egy kenyai lány, aki olyan helyen élt eddig, ahol nincs áram meg vezetékes víz, megkeresett, hogy segítsek neki, mert szeretne mesterképzésen továbbtanulni. Tavaly karácsonykor csináltam egy kampányt, végül az Instagram-követőim dobták össze neki az írországi egyetemi tandíj és a repülőjegy árát.

Ma már nem is kell Afrikába utazni, hogy a klímaváltozás hatásait érzékeljük, bár Kenyában nyilván durvább a helyzet. Ennek ellenére nekem úgy tűnik, hogy a többség csak addig támogatja a környezetvédelmi vagy klímavédelmi projekteket, amíg a saját kényelméből nem kell egy fikarcnyit sem feladnia. Ez elkeserít téged mint aktivistát? 

Szerintem ez természetes emberi működés, viszont azt gondolom, hogy el fog jönni egy olyan pont, amikor már nem lesz fenntartható ez az empátiamentes, kényelmet hajszoló életmód, és a természet kikényszeríti a változást. Ugyanakkor abban is hiszek, hogy a technológia sokat fog tudni segíteni.

Bár a magam részéről én legszívesebben visszatérnék