Magyar parlamenti képviselet az első Csehszlovák Köztársaságban

A szerző történész, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója

Amikor manapság a szlovákiai magyarok politikai képviselete a téma, ritkán kerülnek elő a történelmi párhuzamok és tapasztalatok. Ami nem csoda, hiszen 1989 előtt Szlovákia legnagyobb nemzeti kisebbségének nem volt (nem lehetett) önálló politikai érdekképviselete, hiszen az egypárti diktatúra logikája nem tűrte azt.

Ugyan az 1954-es választásoktól kezdődően a prágai, 1969-től pedig a pozsonyi törvényhozásban mindig is voltak magyar nemzetiségű képviselők, ám ők nem azért voltak ott, hogy a magyar ügyeket képviseljék, hanem azért, hogy a nemzetiségi kvótát kitöltsék és magyarul beszélő (közülük többen nem is beszéltek szlovákul) biodíszletet alkossanak a pártvezetés számára. Ez egyaránt érvényes volt az olyan prominens személyiségekre, mint Lőrincz Gyula vagy Fábry István, illetve azokra a traktoristákra, fejőnőkre, szövetkezeti elnökökre, akiket erre a szerepre – nem tudni milyen kulcs alapján – kijelöltek, de akiknek a nevére ma már senki sem emlékszik.

A mai szlovákiai magyar politikai élet számára történelmi összehasonlítási alapot csupán az első Csehszlovák Köztársaság időszaka képezhet, hiszen a korabeli liberális demokrácia, és az arányos választási rendszer sok tekintetben hasonló körülményeket teremtett, mint amit ma ismerünk, bár más szempontokból a különbségek sem elhanyagolhatók.

Párhuzamok és különbségek

Alapvető különbségnek tekinthetjük azt, hogy a két világháború között a szlovákiai magyar pártok választói bázisa jóval nagyobb volt a mainál. Az 1921-es népszámlálás idején kimutatott 634 ezer magát magyarnak valló fő mellett (ez Szlovákia lakosságának a 21,5%-át jelentette) ugyanis a magyar pártok potenciális választói közé lehetett sorolni a szlovákiai zsidóság, valamint a németek és a szlovákok egy részét is.

Ráadásul Dél-Szlovákia Pozsonytól Királyhelmecig terjedő térsége nagyrészt homogénen magyarok által lakottnak volt tekinthető, ahol a cseh–szlovák elem inkább csak a városokban képezett nagyobb csoportokat. Sőt, a déli régiót a szlovák közvélemény és politika is „magyar vidéknek” tekintette, és teljesen átengedte a magyar pártoknak, délen gyakorlatilag nem kampányolt.

És mivel a szlovákiai magyar társadalom vagyoni, felekezeti, területi, osztály vagy politikai-ideológiai szempontból rendkívül változatos volt, az a ma olyan gyakran felvetődő kérdés, hogy egyetlen vagy több párt képviselje-e a magyar kisebbséget, fel sem vetődött. A szlovákiai magyar politikát természetes módon a pluralitás jellemezte, az egységes politikai képviselet kialakítására még csak kísérlet sem történt, hiszen az 1936-ban létrejött Egyesült Magyar Párt is csupán a szlovákiai magyar politika Budapesttel szorosan együttműködő, jobboldali vonalát fogta össze. Márpedig a magyar lakosság körében a baloldali gondolatnak jelentős tábora volt.

A plurális érdekképviseletnek köszönhetően a magyar választó nem csupán a jobb- vagy baloldalhoz való tartozás (polgári vagy szociáldemokrata pártok) vagy felekezeti szempontok alapján (a katolikus Országos Keresztényszocialista Párt – OKP vagy a protestáns Magyar Nemzeti Párt – MNP) dönthettek. További differenciáló tényező volt a pártoknak Csehszlovákiához való viszonya (a csehszlovák államot elutasító ún. negativista és a Prágát támogató aktivista pártok), illetve dönthetett a választó aszerint is, hogy magyar etnikai pártra (MNP), vagy több etnikumot felölelő pártra (keresztényszocialisták), esetleg internacionalista pártalakulatra (Csehszlovákia Kommunista Pártja – CSKP) kíván-e voksolni.

Az etnikai alapú politizálás ugyanis korántsem volt annyira egyértelmű, mint ahogyan azt ma egyesek gondolják. Ha az első, az 1920-as nemzetgyűlési választásokat nézzük, azt látjuk, hogy a magyar szavazók voksai nagyjából egyenlő arányban oszlottak meg a polgári „jobboldal” és a szociáldemokraták által képviselt baloldal között, miközben az első irány zászlóshajója az OKP, a másiké pedig a Szlovenszkói Német–Magyar Szociáldemokrata Párt volt. Egyik sem szigorúan vett etnikai párt, hiszen a szlovák és német tagozattal is rendelkező keresztényszocialisták identitásában a katolicizmus volt az első helyen.

Persze velük kapcsolatban azt is látni kell, hogy a párton belül a történelmi Magyarország iránti nosztalgia és a Csehszlovák állam megítélése kérdésében nem volt különbség magyarok, németek és szlovákok között. Mint ahogy abban sem, ahogyan Budapest és a mindenkori magyar miniszterelnök meghatározó szerepét elfogadták. De a baloldaliak sem etnikai pártokra szavaztak, hiszen a pozsonyi központú német–magyar szociáldemokrácia a hagyományos szociáldemokrata értékek mentén szerveződött és a magyar, német sőt a szlovák munkásságot is igyekezett megszólítani. Nem beszélve arról, hogy a kassai magyar szociáldemokraták 1920-ban a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt listáján indultak, és jutottak be a nemzetgyűlésbe.

Országos lista helyett választókerületek

A mai modelltől eltérően a pártok nem országos listát állítottak, hanem választókerületekben indultak. És bár azok kialakítása meglehetősen önkényes és politikailag motivált (ma ezt az eljárást gerrymanderingnek mondanánk) volt, illetve ellentmondott a történelmi hagyományoknak is, ám a magyar kisebbség számára mégis kedvezőnek tűnt, hiszen a hét szlovákiai választókerületből kettő, az érsekújvári és kassai szinte a teljes magyar nyelvterületet lefedte. Ebben a két választókerületben élt ugyanis a magyarok 93-94%-a, de jelentős számban éltek itt németek és zsidók is.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a maihoz hasonló parlamenti küszöb (ma 5%-ot kell elérni egy pártnak) a két háború között nem létezett, s ahhoz hogy egy párt bejusson a nemzetgyűlésbe elegendő volt bármelyik választási kerületben elérni az ún. választási számot, ill. 20 ezer szavazatot, akkor érthető, hogy az a ma gyakran felmerülő kérdés, hogy lesz-e magyar parlamenti képviselet, a két háború között fel sem merült.

Az említett két választókerületben a magyar és magyar jellegű pártok meghatározó erővel bírtak (1920-ban az összes szavazat 60%-át szerezték meg), így ha a korabeli választások eredményeit térképre tesszük, azt fogjuk látni, hogy Dél-Szlovákiát teljes mértékben uralták, s dominanciájukat csak néhány település esetében szakította meg a kommunista párt esetleg (főleg ott, ahová a földreform keretén belül telepeseket hoztak) az Agrárpárt. Ma nehezen hihető, de a magyar pártok nem csupán az olyan városokban domináltak, mint Érsekújvár, Léva vagy Rimaszombat, de (a német és szlovák szavazóknak köszönhetően) Pozsonyban és Kassán is nyerni tudtak.

Állandó parlamenti jelenlét

1920-tól 1938-ig a 300 fős képviselőházba általában 11-12 (ebben a kárpátaljai képviselők nincsenek benne) magyar nemzetiségű jelölt jutott be, miközben a magyar érdeket képviselők száma ettől általában magasabb volt. Az Országos Keresztényszocialista Párt (illetve az első választásokon a német–magyar szociáldemokraták) listáján ugyanis szlovák, illetve német nemzetiségű képviselők is a nemzetgyűlésbe jutottak, akiknek a magyar ügyek iránti elkötelezettségét nem lehet kétségbe vonni.

A német nemzetiségű Jabloniczky János, Mayer Samu vagy a szlovák Petrásek Ágoston és magyar nemzetiségű társaik között a különbséget leginkább az jelentette, hogy aki magyarként határozta meg magát az a csehszlovák nyelv mellett magyarul is felszólalhatott a nemzetgyűlésben, aki viszont németként, az második nyelvként csak a németet használhatta. A szlovákok csak szlovákul szólalhattak fel.

A fentiek is jelzik, hogy az olyan pártok, mint az OKP vagy a német-magyar szociáldemokraták nem csupán a magyarok szavazataival számoltak. Az OKP szavazói bázisát a magyar katolikus falvak mellett a jelentősebb munkássággal rendelkező városok adták, ahol szlovákok, magyarok, németek éltek együtt (Pozsony, Nyitra, Kassa). A szlovák, illetve német választók jelenlétét igazolja az is, hogy az 1925-ös választások során a párt szavazatainak mintegy egy negyedét a két magyar jellegű választási kerületen kívülről, vagyis a nyelvhatártól északra elterülő régiókban kapta. Sőt még a magát etnikai pártként meghatározó Magyar Nemzeti Párt is profitált a német szavazatokból, hiszen a nemzetgyűlési választásokon végig a Szepesi Német Párttal koalícióban indult, így minden bizonnyal németek is szavaztak rá.

A maitól eltérően a korabeli pártstruktúra meglehetősen stabil volt. A cseh–szlovák pártok tekintetében mindenképpen, hiszen 1935-ben nagyjából ugyanazok a csehszlovák pártok kerültek a nemzetgyűlésbe, amelyek 1920-ban is. A legnagyobb változást a szociáldemokrácia kettéhasadása és Csehszlovákia Kommunista Pártjának 1921-ben történő megalakulása jelentette.

A magyar pártok tekintetében az állandóság szintén jelen volt, de talán nem ilyen mértékben. A húszas évek közepére azonban kialakult az a hármas felosztás, amely végig jellemezte a szlovákiai magyar politikát: szerint a Budapesttel együttműködő polgári pártok, a Prágával együttműködő ún. aktivista erők (ezek leginkább a csehszlovák pártok magyar szekcióit jentették) és a CSKP versengtek a magyar választók szavazataiért.

Mivel a választások titkosak voltak, s a magyarok is szavaztak nem magyar pártokra, de szlovákok és németek is magyar listára, ezért a magyar szavazók voksainak az eloszlását csak megbecsülni lehet. Ha ebből a becslésből kihagyjuk az 1920-as választást, amikorra még nem alakult ki a végleges pártstruktúra, akkor nagyjából elmondható, hogy a polgári erőket, az OKP-t és a MNP-ot a magyar választók mintegy 60%-a választotta. Ennek a politikának volt kiemelkedő képviselője Szüllő Géza illetve Szent-Ivány József. Ez utóbbi azon kevés politikusok egyike volt, aki 1920-tól 1938 őszéig folyamatosan a prágai képviselőház tagjaként dolgozott.

Magas volt a magyarok között a CSKP támogatottsága is, amely átlagban a magyar szavazatok közel negyedét (23%) kaphatta meg. Sőt voltak települések (Komárom, Királyhelmec, Zselíz) ahol a CSKP akár a magyar szavazatok több mint egyharmadát is meg tudta szerezni. Annak megértéséhez, hogy a miért voltak a kommunisták népszerűbbek a magyar, mint a szlovák lakosság körben, fontos tudni, hogy a kommunista párt nem csupán a csehszlovakizmust és a centralista állammodellt utasította el, de a versailles-i békerendszert is. A prágai parlament legismertebb magyar kommunista képviselője az a Major István volt, aki a nevezetes nemeskosúti sortűz miatt került vádlottak padjára, és aki 1945 után annak fejében maradhatott a pártelit tagja, hogy reszlovakizált.

A harmadik tábort a kormánypártok (a csehszlovák centralista erők és azok magyar szekcióinak) magyar szavazói jelentették, akik ugyan a legkevesebben voltak, de így is elvitték a magyar szavazók mintegy 15–17%-át. Közéjük tartozott a Kassán, Pozsonyban, Komáromban stb. erős magyar szociáldemokrata munkásság, amely külön magyar szociáldemokrata párt híján (ez 1926-an beleolvadt a csehszlovák szociáldemokráciába) a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspártra voksolt. És ezt a csoportot erősítették az Agrárpárt magyar szavazói, akiket Hodžáék elsősorban a földosztás ígéretével csábítottak magukhoz. Ez utóbbi irányzat tipikus alakja Csomor István farnadi (később nagykálnai) gazda, aki parlamenti képviselőként is saját maga művelte a földjeit (igaz Prágában gyenge szlovák tudásával amúgy sem sok vizet zavart), és amikor a prágai gyorsról leszállt, csizmát húzott és ment állatokat etetni, földet művelni.

Nem volt nyugati dominancia

A már jelzett választókerületi-rendszer a maitól nagyobb lehetőséget adott arra, hogy a régiók jelöltjei bekerüljenek a törvényhozásba. És mivel a két háború között a szlovákiai magyar társadalmi és gazdasági élet súlypontjai sem ott voltak, ahol ma, a szlovákiai magyar politikai elit korabeli térbeli eloszlása is diametrálisan különbözött a maitól. Ma a szlovákiai magyar politika súlypontját a Pozsony és elsősorban a Csallóköz és Mátyusföld képezi, elegendő csak megnézni az utóbbi 10 év meghatározó személyiségeinek lakhelyét (Bárdos, Bugár, Berényi, Forró, Menyhárt, Sólymos mind ebben a térségben élnek, és az Ipoly menti Csáky Pál vagy a gömöri Simon Zsolt inkább csak a kivételt képeznek).

A két háború között viszont Somorja, Dunaszerdahely vagy Galánta szinte fel sem került a szlovákiai magyar politikai térképre, amelyen Pozsony mellett (sőt előtt) olyan városok vitték a prímet, mint Kassa, Losonc, Nyitra vagy Rimaszombat. Sőt meglehetősen sok volt a nyelvhatártól északra, szlovák vagy német nyelvű településen született magyar képviselő is (Esterházy Nyitraújlakon, Szent-Ivány Zsárban, Pajor Miklós Turdossinban született).

A 49 magyar nemzetiségű képviselő és szenátor között, aki 1920-tól 1938-ig a prágai nemzetgyűlés két házába bejutott, nem volt egyetlen nő sem. Igaz, ettől ma sem nagyon jutottunk előbbre, hiszen a nemi egyenlőség szempontjából (bár, ha őszinték vagyunk, nem csupán az miatt) a szlovákiai magyar politikai képviselet továbbra sem a 21. század világát képviseli.

Gyenge érdekérvényesítés

Ha a választási eredményeket és a parlamenti képviselet számbeli oldalát nézzük, szlovákiai magyar szempontból a két háború közötti időszak akár sikeresnek is mondható. Ha azonban a szlovákiai magyar politika érdekérvényesítő erejét firtatjuk, a kép már korántsem ilyen pozitív.

Az olyan aktivista képviselők, mint Schultz Ignác vagy Csomor István gyakorlatilag semmiféle befolyással nem bírtak anyapártjaik (a csehszlovák szociáldemokrácia és az Agrárpárt) politikájára, amelyek végig kitartottak a csehszlovák nemzetállami elképzeléseik mellett. A magyar polgári pártok 8–10 fős parlamenti klubja, amely végig ellenzékben volt, a 300 tagú képviselőházban pedig csekély erőt jelentett, ráadásul a koalíciós potenciálja szinte a nullával volt egyenlő. A csehszlovák pártokkal való együttműködés a versailles-i rendszert és a csehszlovák nemzetiségi politikát illetően köztük lévő különbségek miatt elképzelhetetlen volt. A szudétanémet pártok ugyan természetes szövetségesnek tűntek, de tényleges együttműködés mégsem alakult ki velük.

Így a magyar parlamenti képviselet tevékenysége leginkább abban merült ki, hogy a nemzetgyűlés plénuma előtt deklarálják a magyarság vélt vagy valós sérelmeit. Befolyással az ország politikájára azonban nem voltak. Mivel arra a maximum egy tucatnyi mandátumra, ami magyar kézben volt, sohasem volt szüksége az épp aktuális kormánykoalíciónak, így a cseh–szlovák többség nem volt rákényszerülve, hogy bármilyen engedményt tegyen a magyar a pártoknak. Még annyira sem, mint a németek, akik 1926-tól folyamatosan ott voltak a kormányban, és – bár a csehszlovák nemzetállami berendezkedésen nem tudtak változtatni – de a mindennapi életet befolyásoló számos engedményt tudtak kicsikarni a német lakosság számára.

1938-ban minden megváltozott

Amikor 1938 őszén az első bécsi döntés következtében Szlovákia magyar többségű területei visszakerültek Magyarországhoz, a prágai parlament magyar képviselői elveszítették mandátumukat. Csupán Esterházy János és Petrásek Ágoston tarthatták meg azt, akiknek a lakóhelyük Szlovákiában maradt. A többiek sorsa változatos lett.

Az Egyesült Magyar Párt képviselői kooptálás útján lényegében átültek a magyar országgyűlésbe, ahol gyorsan elfelejtették mindazt, amit a kisebbség jogairól Prágában szónokoltak és beálltak a zsidóság jogfosztói közé.

A baloldali és aktivista képviselők – ha maradtak a visszacsatolt területen – más helyzetbe kerültek. Őket az előző húsz év miatt, nem egyszer árulónak kiáltották ki, s a politikai hatalom által megtűrt, esetleg üldözött kategóriába kerültek.

Egyben azonban közös volt a sorsuk, 1945 után nem maradt lehetőségük arra, hogy a szlovákiai magyarokat a csehszlovák törvényhozásban képviseljék.