Ami a magyaroknak nem sikerült: a törökök száz éve enyhítették „saját Trianonjukat”
1923 nyarán a Genfi-tó partján fekvő Lausanne-ban aláírták az utolsót az első világháborút lezáró békeszerződések közül, amely egyben a Párizs környéki békerendszer első revíziója is volt. Jórészt ekkor alakultak ki Törökország mai határai, a Svájcban zajló tárgyalásokról pedig a csehszlovákiai magyar sajtó is rendszeresen hírt adott.
Már csak pár óra maradt! Kapcsolódj be közösségi finanszírozási akciónkba, hogy a Napunk 2024-ben is a szlovákiai magyarok hangja lehessen! Minden adományt köszönünk.
A 19. században Törökországot – pontosabban az Oszmán Birodalmat – nem véletlenül nevezték „Európa beteg emberének”. A Földközi-tenger keleti medencéjét birtokló birodalom egyre inkább kiszorulóban volt a nagyhatalmak sorából. Nem volt elég, hogy a század során sorra függetlenedtek a balkáni államok, a Porta elvesztette a valós hatalmat Egyiptom és Tunézia felett, a Balkán-háborúk során pedig még Európából is szinte teljesen kiszorult.
A „beteg ember”
Az első világháború előtti évtizedekben a feltörekvő Németország egyre nagyobb befolyást gyakorolt a birodalomra, például német tisztek érkeztek az országba a török haderő megreformálására. A gazdasági életben is komoly pozíciókat szereztek a németek – a legjelentősebb esemény ezek közül kétségkívül volt, hogy a német keleti terjeszkedés jegyében hozzáláthattak a Konstantinápoly–Bagdad vasútvonal építésének.
Az Oszmán Birodalom már csak emiatt sem meglepő módon a Németországot és az Osztrák–Magyar Monarchiát magába foglaló központi hatalmak oldalán lépett be az első világháborúba 1914 őszén. Török részről elsősorban a Szuezi-csatorna, illetve az Egyiptom feletti ellenőrzés visszaszerzése, valamint Oroszország kaukázusi jelenlétének meggyengítése volt a cél.
A négyéves háborúskodás az Oszmán Birodalom számára 1918. október 30-án ért véget, amikor az HMS Agamemnon hadihajó fedélzetén, Mudrosz kikötőjében fegyverletételről állapodott meg az Antanttal.
A megalázó béke
A nyugati hatalmak a fegyvernyugvás feltételéül szabták az Anatólián kívüli török helyőrségek feladását, valamint megkapták a stratégiai jelentőségű tengerszorosok, a Dardanellák és a Boszporusz erődei feletti ellenőrzés jogát, sőt még arra is jogot kaptak, hogy és „bárminemű zavargás esetén” oszmán területeket vonjanak az ellenőrzésük alá.
A végnapjait élő, egykor három kontinensen is jelen lévő birodalom számára rendkívül kaotikus évek következtek. Már 1918 novemberében francia, majd brit, olasz és görög csapatok szállták meg Konstantinápolyt; a görögök 1919 májusában a Bizánci Birodalom újjáélesztésére tett – a brit Lloyd George által is támogatott – kísérlet kezdőakkordjaként elfoglalták Szmirnát (ma Izmir); részben emiatt pogromok indultak az anatóliai görögök és örmények ellen.
Az oszmán hadsereg egyes tisztjei – élükön Gallipoli hősével, Kemal pasával – pedig szervezkedésbe kezdtek az összeomlás megakadályozására, konfliktust vállalva a szultánnal is – hogy csak néhányat említsünk ezen időszak történései közül.
Az utolsó oszmán szultán, VI. Mehmed küldötteivel az antanthatalmak 1920. augusztus 10-én írták alá a megsemmisítő sèvres-i békeszerződést. Ennek területi rendelkezései nyomán a korábban 1 589 540 négyzetkilométeren elterülő Oszmán Birodalom 453 ezer négyzetkilométeresre zsugorodott. A mintegy 72 százalékos területvesztés a Trianonban szentesített,
