Emberi életek a boncasztalon, avagy miért féltem egy LMBT+-beszélgetéstől

„Mit foglalkoztok a sok buzival… Elmentek a pébe, a kurva anyátokat!” – írja a Facebookon Béla, aki szeret utazni, finomakat enni, és néha megölel egy fát. A poszt, amely alá kommentel, arról szól, hogy a Napunk állítólag Magyarország kormánya pénzén érzékenyített a Gombaszögi Nyári Táborban, mikor Sokszínű Felvidék címen tartott egy beszélgetést az LMBT+-emberek mindennapjairól.

Majd jönnek sorra a többiek: László, egy volt tanár-politikus, aki a szentleckét szokta olvasni a misén, ganénak nevez minket, barátja, József, aki szereti a jó borokat, genetikai hulladéknak. Az unokái körében fotózkodó Mária abszolút egyetért vele.

A budapesti Pride-ról szóló poszt alatt a Facebookon hasonló a hangulat. Réka, aki A kis hercegből idéz a falán, hányós szmájlit küld. A vígan söröző és motorozó Laci az emberiség szemetéről ír, a mosolygós Zoli, aki egy bárpult mögött pózol, azt írja, hánynia kell az LMBTQ-tól. A 73 éves János, aki feleségével együtt fújja el a gyertyát a tortáján, beteg fehérjehalmazoknak nevezi a videó szereplőit. Benjámin, aki láthatóan kedveli Batmant és a gördeszkát, sortüzet követel rájuk.

Ilyen egy átlagos hétvége 2023 nyarán a közép-európai buborékban, ahol az embereknek „semmi baja a melegekkel”. Két kattintás, és az ember ezernyi hasonló komment és poszt tengerében merülhet alá – hiszen tele szájjal buzizni ezrekkel együtt felszabadító érzés. S ahhoz, hogy téged is megtaláljanak, nem is kell LMBT+-embernek lenned. Elég, az is, ha nem fordulsz el tőlük.

Bizonytalankodás

Gurulunk a júliusi forróságban Gombaszögre, körülvesznek minket a zöldbe burkolózó hegyek. Egy kicsit figyelek rájuk, de az elmém máshol van. Nem érzékelem a teremtett világ csodáit, amiről Beer Miklós volt váci püspök beszélt nekem nemrégiben. Igazság szerint kicsit félek. Azon gondolkodom, mit fogok kérdezni a két fiataltól, akik felvállalják, hogy mások, mint a többiek. És nehezen jutok dűlőre.

Lefordulunk a gombaszögi völgybe vezető útra, majd leparkolunk, és felballagunk a tábor kapujához. Apuka, anyuka, és két kislány, kézen fogva. Család vagyunk, ha kicsit kevésbé tűnnék arabnak, talán még egy Fidesz-prospektusba is beleférnénk. Nyár van, szombat, ébredezik a tábor. A kemping mellett folyó patakban sörök hűlnek. Hát kérdezhetek én? Hogyan kérdezzek? Zavarban vagyok, és nem tudom pontosan megfogalmazni, miért.

Bemutatkozunk. Végh András magas, vékony srác, nagyon hasonlít édesanyjára, Végh Orsira, aki előző nap már szeretett volna velem találkozni Gombaszögön, hogy egy kicsit megismerjen, mielőtt nyilvánosan kezdem el boncolgatni a fia életét. Lehet, hogy ennek a súlyától ijedtem meg egy kicsit. Megérkezik Gyenge Veroni is. Ő slammer, és hallottam már bánni a szavakkal. Fáradtnak tűnik, de magabiztosnak.

A Labirintus udvarban, ahol beszélgetni fogunk, még istentisztelet van. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy mennyien vannak, akik úgy gondolhatják, hogy mi, akik nemsokára az LMBT+-emberekről beszélgetünk majd, beszennyezzük az udvart, amelyre épp az imént mosolygott le az Isten. Rólunk meg majd grimaszolva veszi le a tekintetét, és fordul másfelé.

Leülünk a Labirintus udvar ülőalkalmatosságaira, előttünk a nézők, köztünk nincs semmi. Egy árva asztal sem, ami mögé bebújhatunk, csak pár színes paletta – kényszerűen pőrék vagyunk. Én a magam bizonytalanságaival és félelmeivel. András, Veroni és Orsi pedig a történetükkel, amit meg sem kellene osztaniuk senkivel, ha nem akarnák. De akarják. S ez a felelősségtudat engem is megnyugtat.

Beszélgetni kezdünk. Eleinte kicsit felületesen. Majd egyre mélyebben. András beszél, látom, hogy kicsit remeg a keze, ahogy a mikrofont fogja. De látom azt is, ahogy leküzdi a lámpalázat és félelmet. S beszélni kezd arról, hogyan éli meg LMBT+-emberként a mindennapokat, és miért tartja fontosnak, hogy beszéljen önmagáról.

Veroni hangja magabiztos. Pedig neki is vannak kétségei, sokat gondolkodott azon, hogy beszéljen-e biszexualitásáról, és arról, hogyan értette meg a világgal, hogy ő ettől még ugyanaz, aki volt.

Hármójuk közül pedig Orsi a legmagabiztosabb – ami talán nem meglepő, de egy nagyon különleges jellemzője van. Egy olyan háromgyerekes anya magabiztosságával beszél, aki tökéletesen érti, amit a társadalom heteroszexuális része nem teljesen, s ezért ezt a bizonytalanságát a félelmei és előítéletei mögé rejti. Az ő határozottsága az, ami ütemet ad a beszélgetésnek, és mederbe tereli: rádöbbenünk, hogy amiről beszélgetünk, az teljesen természetes. Bár intim, belső dolgokat boncolgatunk, olyan dolgokról beszélünk, amelyek mélyen emberiek. Nem a szexhez van közük, hanem egy alapvető emberi vonáshoz: a szeretethez, a családhoz, és ahhoz, hogy társas lények vagyunk.

Gyűlölet

Ahogy beszélgetünk, én is fokozatosan ismerem fel a félelmeim okát, melyek annak ellenére bennem voltak, hogy alapvetően elfogadó és nyitott embernek tartom magam. Attól tartottam, hogy nem fogom tudni, hol a határ a kérdés és a lelki betörés, a kíváncsiság és a mikroagresszió, a felvetés és az előítélet között. Hogy a tudatlanságom mikor válik sértővé.

Ha valamit nem ismersz, nem élsz át, nem mindegy, mi tölti be ezt a hiányt benned: az előítélet, a gyűlölet, vagy a bizonytalanságból és a tudatlanságból adódó idegenkedés. S ha végül találkozol ezzel az ismeretlen valamivel, ki tudod-e üríteni magadból ezeket a dolgokat, hogy utat engedj a megismerésnek, vagy ott hagyod őket, hogy fertőzzenek tovább.

A megismerés és az elfogadás ugyanis nem ideológiai kérdés. Nem konzervatív vagy liberális. Minden emberre egyformán érvényes, és saját döntés – ezt a döntést pedig meg lehet hozni rosszindulatúan, közömbösen, nyitottan, sőt, lelkesen is. Értékrendekhez nincs köze: ezt hirdeti a Biblia is, mikor azt mondja, szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, és ne mondj ítéletet senki fölött, s akkor feletted sem ítélkeznek. Ezt mondják a szülők, a társadalomtudósok, a tanárok is, ez a mi civilizációs mázunk.

Mégsem könnyű ez a dolog, főleg akkor nem, ha a közeg, amelyben élünk, belénk szorítja az előítéleteket, és nem engedi távozni. A gyűlölet és harag nagy részét az a belső feszültség okozza, ami ennek nyomán épülni kezd az emberekben. S vannak, akik ebből a feszültségből politikai tőkét akarnak kovácsolni azzal, hogy megideologizálják az ember bizonytalanságát, belső vívódását, és becsatornázzák a gyűlöletét.

Ezt teszi Gyimesi György, mikor egy meleg politikus boldogságán gúnyolódik, holott épp szakmai vitája van vele. Ezt teszi Orbán Viktor, mikor könyveket fóliáztat le, és összemossa az LMBT+-embereket a pedofíliával, és veszélyesnek nevezi őket. S ez a becsatornázott gyűlölet lesz az, amely megnyilvánul a Facebook-kommentekben. Vagy amely gyilkol a Tepláreňnél Pozsonyban.

Sérülékenység

Sokan felháborodnak erre mondván, ők nem gyűlölnek senkit, egyszerűen csak nem akarják tudni, hogy valaki más, mint ők.

„Meleg vagy? Há legyé! Kit írdekel, egíssígedre, csak eccso, ne vonújatok fő, ne csinájátok ezeket cirkuszokot. Jogokír. Há eccso én úgy tudom, ahol mink íllünk, minden embernek egyforma jogai vannak. Szóval píldául ha te bemísz a bolond Jednotába és kikíred magadnak a tizenöt deka Malokarpatskát, vagy a zőccsíges szalámit, ugyanúgy le fogja neked szeletelni, mindegy, hogy te kík vagy, barna vagy, fekete vagy, piros vagy, meleg vagy, vagy akármilyen vagy” – mondja legutóbbi videójában egy dunaszerdahelyi TikTok-videós. Hozzáteszi: a Vár-utcai kettős gyilkosságot terrorcselekménynek minősítették, bezzeg mikor Dévényújfalun 2010-ben egy ámokfutó megölt nyolc embert, tizenötöt pedig megsebesített, azt nem.

S az egy dolog, hogy tényszerűen nincs igaza: akik felvállalják a másságukat, azok nem élveznek azonos jogokat, mint mindenki más – legyen szó életközösségről, örökösödésről és sok egyéb dologról. Csakhogy itt nemcsak az azonos jogokról van szó, hanem az ellenségességről, a megvetésről, arról, hogy a másságod miatt célponttá válhatsz – és sosem tudhatod biztosan, hogy mit várhatsz a környezetedtől a hétköznapjaidban. Ez a fajta bizonytalanság pedig szép lassan meg tudja enni az ember lelkét.

S nincs igaza a dévényújfalui és a Vár utcai gyilkosságok összevetésében sem. A 2010-es ámokfutás után a politikusok egyhangúlag ítélték el a mészárlást, a belügyminisztérium azonnal változtatásokat kezdeményezett a fegyvertartással kapcsolatban: törvényi tiltás alá helyezték az automata fegyvereket, a fegyvertartást pedig pszichológiai tesztekhez kötötték. Legalább megpróbáltak tenni valamit, hogy a dolog ne ismétlődhessen meg.

A Vár utcai gyilkosságok után viszont semmi sem történt. A politikusok az első pillanattól kezdve igyekeztek lerázni a felelősséget. Igor Matovič három nappal a gyilkosság után már azzal büszkélkedett, hogy ő márpedig heteroszexuális. A gyilkos apjából pár napon belül a szélsőjobboldali szcéna sztárja lett, és végigturnézta az alternatív médiát. Az LMBT+-emberek élethelyzetén viszont ez az egész nem változtatott semmit. Olyannyira nem, hogy a politikusok minden további nélkül buzizhatnak tovább ebben az országban.

S az ilyen érzelmileg felfokozott időszakban, mint a választási kampány, sem tudatosul az emberekben, hogy mikor a politikusok tőkét kovácsolnak a gyűlöletből, valós emberek valós életei kerülnek a boncasztalra. Miközben nincs esély reális párbeszédre arról, hogyan is éljünk egymás mellett, hogyan is fogadjuk el egymást. A vita hangsúlyai elcsúsznak, minden szinten, helyüket a gúny és a fröcsögés veszi át, na meg a felelősség hárítása.

A felelősség azonban kulcsfontosságú. Mikor a Vár utcai gyilkosság után az elkövető manifesztumán rágtam át magam, hogy megértsem, miért tette, amit tett, egy furcsa dologra lettem figyelmes.

A gyilkos kategóriákat állított fel: táblázatba rendezte, hogy milyen csoportokat kell megtámadnia és hol, hogy az a lehető legnagyobbat szóljon, és a leginkább felkapja a fejét rá a társadalom. Arról sokan írtak már, hogy a szexuális kisebbségek a listán nagyon alacsonyan szerepeltek, a gyilkos nagyobb jelentőséget tulajdonított politikusok, bankárok, újságírók meggyilkolásának, mint nekik. Ezt aztán sokan úgy magyarázták, hogy a gyilkos igazából nem is volt homofób.

Csakhogy ez az egész sokkal könnyebben magyarázható. A szexuális kisebbségek azért kerültek a legalacsonyabb csoportokba, mert egyszerűen ők a legvédtelenebbek. Nemcsak fizikai értelemben, hanem a közvélemény szempontjából is. Ha egy fontos politikus ellen követnek el merényletet, arra az egész ország figyel, és fontos referenciapont lesz a történelemben. Ha egy újságírót, annak is óriási politikai hatása van. Ha egy LMBT+-embert… nos, a politika láthatóan meg sem rezzent, a gyűlölet pedig tovább nőtt.

Végh Andrásnak, Gyenge Veroninak és Végh Orsinak egy ilyen világban kell helyt állniuk, és egy ilyen világban vállalták fel, hogy beszélnek az életükről. Talán nem is érzik, hogy milyen hatalmas bátorság ez – vállalni a gyűlöletet, az idegenkedést. És türelmesen, nyugodtan magyarázni, cipelve egy egész társadalom problémákkal és félelemmel teli tarisznyáját. Lehet, hogy az új generációk, melyek utánunk következnek, már képesek lesznek feloldani a bennük rejlő feszültséget és idegenkedést. De az ittben és a mostban vagyunk, ahol ezeket a dolgokat, a megküzdést, a mindennapokat még magyarázni kell. Akkor is, ha nem hallja senki.