Emberi életek a boncasztalon, avagy miért féltem egy LMBT+-beszélgetéstől

„Mit foglalkoztok a sok buzival… Elmentek a pébe, a kurva anyátokat!” – írja a Facebookon Béla, aki szeret utazni, finomakat enni, és néha megölel egy fát. A poszt, amely alá kommentel, arról szól, hogy a Napunk állítólag Magyarország kormánya pénzén érzékenyített a Gombaszögi Nyári Táborban, mikor Sokszínű Felvidék címen tartott egy beszélgetést az LMBT+-emberek mindennapjairól.

Majd jönnek sorra a többiek: László, egy volt tanár-politikus, aki a szentleckét szokta olvasni a misén, ganénak nevez minket, barátja, József, aki szereti a jó borokat, genetikai hulladéknak. Az unokái körében fotózkodó Mária abszolút egyetért vele.

A budapesti Pride-ról szóló poszt alatt a Facebookon hasonló a hangulat. Réka, aki A kis hercegből idéz a falán, hányós szmájlit küld. A vígan söröző és motorozó Laci az emberiség szemetéről ír, a mosolygós Zoli, aki egy bárpult mögött pózol, azt írja, hánynia kell az LMBTQ-tól. A 73 éves János, aki feleségével együtt fújja el a gyertyát a tortáján, beteg fehérjehalmazoknak nevezi a videó szereplőit. Benjámin, aki láthatóan kedveli Batmant és a gördeszkát, sortüzet követel rájuk.

Ilyen egy átlagos hétvége 2023 nyarán a közép-európai buborékban, ahol az embereknek „semmi baja a melegekkel”. Két kattintás, és az ember ezernyi hasonló komment és poszt tengerében merülhet alá – hiszen tele szájjal buzizni ezrekkel együtt felszabadító érzés. S ahhoz, hogy téged is megtaláljanak, nem is kell LMBT+-embernek lenned. Elég, az is, ha nem fordulsz el tőlük.

Bizonytalankodás

Gurulunk a júliusi forróságban Gombaszögre, körülvesznek minket a zöldbe burkolózó hegyek. Egy kicsit figyelek rájuk, de az elmém máshol van. Nem érzékelem a teremtett világ csodáit, amiről Beer Miklós volt váci püspök beszélt nekem nemrégiben. Igazság szerint kicsit félek. Azon gondolkodom, mit fogok kérdezni a két fiataltól, akik felvállalják, hogy mások, mint a többiek. És nehezen jutok dűlőre.

Lefordulunk a gombaszögi völgybe vezető útra, majd leparkolunk, és felballagunk a tábor kapujához. Apuka, anyuka, és két kislány, kézen fogva. Család vagyunk, ha kicsit kevésbé tűnnék arabnak, talán még egy Fidesz-prospektusba is beleférnénk. Nyár van, szombat, ébredezik a tábor. A kemping mellett folyó patakban sörök hűlnek. Hát kérdezhetek én? Hogyan kérdezzek? Zavarban vagyok, és nem tudom pontosan megfogalmazni, miért.

Bemutatkozunk. Végh András magas, vékony srác, nagyon hasonlít édesanyjára, Végh Orsira, aki előző nap már szeretett volna velem találkozni Gombaszögön, hogy egy kicsit megismerjen, mielőtt nyilvánosan kezdem el boncolgatni a fia életét. Lehet, hogy ennek a súlyától ijedtem meg egy kicsit. Megérkezik Gyenge Veroni is. Ő slammer, és hallottam már bánni a szavakkal. Fáradtnak tűnik, de magabiztosnak.

A Labirintus udvarban, ahol beszélgetni fogunk, még istentisztelet van. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy mennyien vannak, akik úgy gondolhatják, hogy mi, akik nemsokára az LMBT+-emberekről beszélgetünk majd, beszennyezzük az udvart, amelyre épp az imént mosolygott le az Isten. Rólunk meg majd grimaszolva veszi le a tekintetét, és fordul másfelé.

Leülünk a Labirintus udvar ülőalkalmatosságaira, előttünk a nézők, köztünk nincs semmi. Egy árva asztal sem, ami mögé bebújhatunk, csak pár színes paletta – kényszerűen pőrék vagyunk. Én a magam bizonytalanságaival és félelmeivel. András, Veroni és Orsi pedig a történetükkel, amit meg sem kellene osztaniuk senkivel, ha nem akarnák. De akarják. S ez a felelősségtudat engem is megnyugtat.

Beszélgetni kezdünk.