A Budapest Pride napja a legnormálisabb nap ma Magyarországon
A boldog tömegben megszűnik a keserűség és távolivá válik a szexuális kisebbségek elleni uszítás, de sajnos csak ekkor és csak itt. Szubjektív beszámolónk a Budapest Pride-ról.
Közel a cél! Legalább 30 ezer eurót kell összegyűjtenünk, hogy a Napunk 2024-ben változatlanul működhessen. Segíts, hogy teljesítsük a célt. Minden adományt köszönünk!
„Remélem, apám látni fog a tévében” – mondja Karina, miközben a Budapest Pride-ra tartunk. Karina egy, a másságot elutasító családból származik, és bár jóban van a szüleivel, velük ellentétben az ő számára természetes az elfogadás, és nehezen viseli a szexuális kisebbségekkel szembeni hangulatkeltést meg a velük kapcsolatos tévhiteket.
Nekem ez az első alkalom, hogy kijövök a Pride-ra, elsőprájdozó vagyok, hogy egy béna szóviccel éljek, ami bizonyára az istenkáromlás kategóriájába esik sokaknál. Régebben a Pride teljesen kívül esett az érdeklődésemen, és általában onnan tudtam meg, hogy egyáltalán lesz, hogy a Facebookon a radikális ismerőseim megosztották a felhívásokat az ellentüntetésre.
Magyarországon viszont a szexuális kisebbségek évek óta a kormánypropaganda célkeresztjében vannak, a kormány gyakorlatilag a rájuk irányuló hangulatkeltéssel tereli el a figyelmet a saját kudarcairól és a kormányzásra való képtelenségről – amennyiben a kormányzás alatt nem a kíméletlen hatalomtechnikát, hanem az ország működtetését értjük.
Az elmúlt héten a ferencvárosi szivárványszínűre festett, majd többször átpingált, befóliázott és kicsomagolt, végül elszállított köztéri pad került az érdeklődés középpontjába, a könyvesboltok könyveket fóliáznak le, hogy ezzel igyekezzenek megfelelni a gyermekvédelminek mondott homofób törvénynek.
A magyar kormánynál senki nem gondoskodik jobban arról, hogy szexuális kisebbsége ügye téma legyen a közbeszédben – negatív felhangú téma –, és olyanok is hallottak az óvodákat látogató nyugati drag queenekről, akik soha az életben nem találkoztak volna ezzel a jelenséggel.
Gyimesi György jut eszembe, aki a Napunk egyik vitaestjén a bécsi Pride-on felvonuló tangabugyis férfiakkal példálózott – akik bizonyára ott voltak, csak például én sosem szereztem volna róluk tudomást, ha Gyimesi nem említi őket, és fogalmam sincs, hogy ha én az LMBTI+-ügyekkel rendszeresen foglalkozó újságíróként nem láttam róluk képeket, akkor Gyimesi miért látott. És ez nem valami utalgatás akar lenni arra, hogy minden férfi, aki elutasítja az LMBTI+-jogokat vagy elítéli a szexuális kisebbségeket, látens meleg lenne, ezt én sem gondolom így.
Ez az eset is a politikai hangulatkeltés szép példája, amikor egy politikus olyan dologból kreál ellenségképet, amivel egyébként nem találkozott volna senki, akit a konkrét dolog – ez esetben a tangás férfiak – nem érdekel. A jelenség Szlovákiában és más országokban is jelen van, ha nem is olyan mértékben, mint Magyarországon, nálunk ráadásul a Vár úti gyilkosság szörnyű tragédiája tette különösen aktuálissá a szexuális kisebbségek ügyét.
De vissza Budapestre: arra készültem, hogy a Pride-on majd arról kérdezgetem a felvonulókat,
