Egy évet töltött orosz fogságban, 44 kilót fogyott, túlélte a szadista kínzást és az ördögűző szobát is

Tavaly Vaszil Szavickij (1984) az Azov-ezred egyik aknavetős ütegének parancsnokhelyetteseként más katonákkal együtt védte a mariupoli Azovsztal acélművet. Őt és feleségét, aki szintén katona, 2022 májusában foglyul ejtették az oroszok. Túlélte a kínzással, bántalmazással, megaláztatással és éhezéssel teli fogságot. Egy év után engedték szabadon az Ukrajna és Oroszország közötti fogolycsere keretében.

Az építőiparban dolgozott. Mikor döntött úgy, hogy fegyverrel a kezében fogja védeni a hazáját?

Már 2014-ben, amikor az oroszok megtámadták a Krímet és a Donbaszt. Eredetileg azt gondoltam, hogy a szeparatisták fél éven belül feladják, a háborúnak vége lesz, és visszatérek a normális életemhez. Már kilenc éve harcolok, ebből egy évet fogságban töltöttem. Úgy tűnik, mintha az egész kicsúszott volna az irányítás alól.

Milyen véleménnyel volt azelőtt az oroszokról?

2014-ig nem volt velük semmi bajom. Orosz srácokkal dolgoztam Csehországban is, többüknek biztosítottam munkát, és kollégák lettünk. Oroszországban sosem jártam, még csak eszembe sem jutott, hogy egyszer ez történhet velem. Hirtelen Ukrajnáért harcoltam a Donbaszon. Otthon nem is voltam, Prágában felültem a repülőre, leszálltam Kijevben és onnan egyenesen Mariupolba mentem.

Ez egy olyan dolog, amit nálunk sokan nem értenek – miért dönt úgy egy civil, hogy kockára teszi az életét a háborúban, és kockáztatja, hogy a féleségéből özvegy lesz, a gyermekeiből pedig árva?

De hisz én nem a fent ülő urakért mentem harcolni. Azért mentem oda, hogy a saját országomat védjem és főleg a saját családomat. Amikor az embernek valamit idegenektől kell védenie, nem gondolkodik a következményekről. Engem így neveltek, ezt tűnt nekem természetesnek. Ukrajnában nagy családom van, ott van az anyukám, a bátyám, a nővérem, a három gyerekem… Miért nem lehet megérteni azt, hogy őket indultam el megvédeni? Hisz ugyanezt tette a feleségem is. 2017 óta ő is katona, konkrétan őrmester.

Egy dolog a Krím illegális elcsatolása és a Donbasz elfoglalása. Mit gondolt 2022 februárjában, amikor Oroszország egész Ukrajnát megtámadta?

Azt, hogy Putyin megőrült. Nem gondoltam volna, hogy ez bekövetkezik, noha láttuk, hogy az oroszok készülődnek a határnál. Az Azov-ezred tisztjeként mindennel számolnom kellett. Amikor elkezdődött, épp a mariupoli laktanyán voltam.

Hirtelen elszabadult a pokol a városban, ártatlanok haltak meg. Mi csak a munkánkat végeztük, védtük az Azovsztalt. Számoltunk azzal, hogy nem éljük túl. Az ott töltött napok borzasztóan egyformák voltak. Eleinte az oroszok éjszakára lecsendesedtek, csak reggel hétkor kezdtek el bombázni minket, ebben olyan pontosak voltak, mint az óramű. Leírhatatlan, milyen volt, percenként hullottak a bombák. Később éjjel is lőttek minket, hogy ne legyen időnk megpihenni.

Amikor ezeket az acélműveket építették, légvédelmi óvóhelyeket vagy bunkereket is építettek a területén. De ezeket a bombákat azok sem bírták. Rengeteg ember égett ott halálra.

Mi játszódik le az emberben olyankor, amikor látja meghalni a barátait?

Akció közben az ember nem áll meg ilyen dolgokon gondolkodni. A halál körülöttünk rutinná, mindennapossá vált. Mindez később, amikor már vége van, szörnyű módon ér utol minket. Azt hiszem, hogy ez örökre és súlyosan nyomot hagy mindenkiben, aki ott volt.

Sírnak a katonák a lövészárkokban vagy az óvóhelyeken?

Természetesen igen, és gyakran. Nézze – hét katonám halt meg ott. Nagyon fiatalok voltak, mind 25 éves kor alatt. Az aknavető üteg parancsnokhelyetteseként ez nem hagyhatott hidegen. Vannak dolgok, amik nagy érzelmeket váltanak ki belőlünk, noha időnként lehet az az érzésünk, hogy már hozzászoktunk.

2022. május 17-én fel kellett adniuk az Azovsztalt? Mi történt pontosan?

Az azt illető parancs, hogy adjuk meg magunkat, egy nappal ezelőtt érkezett. Mindkét harcoló fél megegyezett, hogy a megadás alatt nem fognak támadni. Csakhogy az oroszokkal kötött egyezségek semmit sem érnek, még annyit sem, mint a papír, amire nyomtatják őket. Csaknem egész nap csend volt, amikor egy orosz katona fegyvere hirtelen végzett a kollégánkkal.

Az egyezségben az is világosan szerepelt, hogy mindez a genfi egyezmények szerinti civilizált módon fog történni. Azzal a megállapodással, hogy körülbelül három-négy hónap múlva kicserélnek minket az Ukrajnában lévő orosz foglyokkal. Ebből semmi sem valósult meg.

Hogyan zajlott az egész?

Az oroszok kint vártak a hídon, tehát a kerítés mögött. Az Azovsztalba nem mentek be. Odakint már várakoztak a buszok. A fegyvereinkkel együtt mentünk ki, amelyeket egy odakészített teherautóra pakoltunk. Aztán megmotoztak minket, és felpakoltak a buszra. Ekkor láttam először – és utoljára – egy férfit a Vöröskereszttől, aki kérdőíveket adott nekünk, hogy töltsük ki, kit értesítsenek a velünk történtekről. A bátyám számát írtam bele. Az, hogy fogságba kerültem, volt az utolsó információ, amit a következő egy évben megtudott rólam.

Körülbelül öt napig tartott, amíg az összes katonát elvitték. Körülbelül 2500 katona jött ki Azovsztalból, ebből körülbelül 900 volt a mi Azov-ezredünkből.

És mi a helyzet a civilekkel?

Ők már néhány nappal előttünk elhagyták az Azovsztalt. A mai napig előttem van annak a családnak a képe, amelyik ott élt velünk. Volt egy hétéves kislányuk is. Az a gyerek három hónapig nem látott napot. Szörnyű, mi mindent kellett ott átélniük ezeknek a gyerekeknek.

Hova vitték önöket?

A jelenovkai börtönbe, a donyecki régióba, amiről azt mondták nekünk, hogy a demilitarizált zóna része. Valójában azonban mindenhol harcok dúltak körülötte. Zúgtak a harci repülők, lőttek, bombákat dobáltak oda.

Két napig tartottak minket a buszban, május 17-én szálltam fel, és május 19-én szálltam le. A nőket természetesen elkülönítették. A feleségemet legutoljára az Azovsztal melletti hídon láttam. Arról, hogy él, és hogy Oroszországba vitték, csak a fogságból való szabadulás után szereztem tudomást, tehát egy évvel később. Egész idő alatt sem róla, sem pedig rólam nem tudtak a családjaink.

Jelenovkában májustól szeptember 8-ig tartottak fogva minket. Egy 60 férőhelyes helyiségbe 350 foglyot tuszkoltak be. Embertelen, undorító körülmények uralkodtak.

Kínozták önöket?

Engem csak valamikor augusztusban kezdtek el „edzeni”. Már azt hittem, hogy megfeledkeztek rólam. Hirtelen azonban kivonszoltak kihallgatásra, és még előtte összevertek, mint a kutyát. Először tehát ütöttek és csak utána kérdeztek. Azt akarták tudni, hogy ki, hol, kivel mit csinált, konkrétan pedig azt, milyen hosszú ideig szolgáltunk..

A cél az volt, hogy konkrét bűnöket varrjanak ránk, hogy foglyokból bűnözőkké nyilvánítsanak minket. Arról akartak hallani, hogy mit követtünk el állítólagosan, hogyan loptunk, erőszakoltunk, öltünk. Számukra fasiszták és banderisták voltunk. Elképedve hallgattam, mi mindennel vádoltak minket.

Ki őrizte önöket?

A börtönben az orosz katonáktól a börtönőrök vettek át minket. A hadsereghez semmi közük nem volt. Akkora állatok és szadisták voltak, hogy le sem tudom írni. Ezt el sem lehet képzelni. Ennyi primitív gazembert egy helyen nem talál az ember. Rosszabbak voltak, mint az állatok. Azt hittem, hogy ettől rosszabbat már nem fogok látni, de tévedtem.