Kárpátalja az ukrán ellentámadás napjaiban: olykor csak a katonatemetések emlékeztetnek a háborúra

Riportunkból megtudhatják:

• miért vannak fehér homokzsákok az alagsori ablakokban Ungváron,
• bíznak-e az ellentámadásban Kárpátalján,
• zajlik-e még a sorozás, és kinek kell tartania a sorozótisztektől,
• milyen pozitívumokkal járt Kárpátalja számára a háború,
• miért távolíttatta el a munkácsi turulszobrot a Baloha-klán,
• s hogy valóban problémás-e az ukrán–magyar együttélés.

---

Az ukrán határőr hátán lifegő Kalasnyikov csaknem nagyobb, mint ő maga. Méreget minket egy kicsit, majd kegyesen int továbbot, és felnyílik a sorompó, mely mögött már háború van. De mi nem a frontra megyünk. Arra vagyunk kíváncsiak, hogyan éli meg a háborút a hátország, és benne a kárpátaljai magyarság.

A kárpátaljai magyarság az elmúlt évtizedekben kicsit olyan volt a határon túli magyarok nemzetpolitikai tablóján, mint a távol élő unokatestvér egy lagziban – csak néhányan ismerik, a többség nem igazán foglalkozik vele, és az utolsó pillanatban rángatják oda a családi fotóra. Sokkal kevesebb szó esett az itteni magyarokról a közbeszédben, mint az erdélyiekről vagy a szlovákiai magyarokról – az információhiány miatt pedig sokkal több a tévhit és az előítélet velük és Kárpátaljával kapcsolatban.

Ezen a háború kitörése sem változtatott sokat – a politikai közbeszéd Magyarországon, ahogy eddig, a meglehetősen szerencsétlen ukrán nyelvtörvény kapcsán, most a fegyverszállítások kapcsán kreált belőlük hivatkozási alapot. Az adok-kapok magasan a kárpátaljai magyarok feje felett, egy másik dimenzióban zajlik, míg ők maguk egy nehéz helyzet mindennapjaihoz próbálnak alkalmazkodni nap mint nap. S épp erről a mindennapi harcról tudunk nagyon keveset.

„Sokan azt hiszik, hogy ha átjönnek a határon, egyből tankokat látnak majd gurulni erre-arra” – mondja Mihók Richárd történész, az Ungvári Nemzeti Egyetem oktatója, akivel Ungváron, a Nemzetek terén találkozunk, a megyei hivatal épületénél. Ő kalauzol minket a villámlátogatásunkon.

Körbenézünk: körülöttünk szinte semmi sem emlékeztet az ötszáz napja tartó háborúra a városban. Ungvár belvárosa pezseg a júliusi délutánban. Az Ung lustán folyik a medrében, szinte alig látszik, olyan alacsony a vízállás, a közepén madarak portyáznak. A folyó mellett húzódó, fákkal szegélyezett sétányon rengetegen járnak-kelnek, fagyit nyalva, zenét hallgatva. Ady jut eszünkbe:

Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.

Ahol a rakéta sem jár

„Sokan elfelejtik, hogy háború van” – mondja Mihók Richárd, mikor leülünk egy padra a sétányon, és beszélgetni kezdünk. Mikor arról kérdezzük, mi történik, ha légiriadó van, legyint. „Az emberek általában ignorálják. Ha egyetemi előadásom van, meg kell szakítanom, a hallgatók pedig vagy lemennek az óvóhelyre, vagy nem. Az óvodásokat, iskolásokat automatikusan leviszik” – mondja. Az ungvári sétány környéki óvóhelyeket könnyen megismerni: az épületek alagsori ablakait fehér homokzsákokkal tömítik el.

Utoljára június vége felé volt légiriadó Kárpátalján. Kalauzunk megmutatja a figyelmeztető mobilalkalmazást: Ukrajna nyugati része kék – ez a hátország. Az ország háború tépázta keleti fele piros. Kárpátalját hivatalosan egyetlen rakétatámadás érte, még tavaly májusban: egy elektromos alállomást lőttek ki az oroszok a volóci vasútállomás közelében, állítólag 500 méteres körben kitörtek az ablakok.

Az agresszor ritkán lövi Nyugat-Ukrajnát, beleértve Kárpátalját. Bár Ungváron reptér is van, az biztonságban van – szó szerint a kerítésén túl kezdődik Szlovákia, az oroszok pedig nem kockáztatják egy NATO tagország megtámadását, még véletlenül sem. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne tévedne rakéta Kárpátaljára – ez nagy ritkán megeshet, csak nem lesz belőle hivatalos sztori, pletykaszinten terjed a hír.

De mindennek dacára a halál közel jár Kárpátaljához. Épp azon a napon, mikor ott jártunk, rakétáztak szét az oroszok egy négyemeletes lakóházat az Ungvártól 250 kilométerre fekvő Lvivben.

Emlékezz a háborúra

Az itt élőket más is emlékezteti a háborúra. „Épp most fejeződött be egy katonatemetés itt a környéken” – mondja Mihók Richárd. Talán épp ez az egyik határvonal a békés, saját életét élő, gyönyörű város, és a háborús hátország mentalitása között. A „memento mori”. „Mióta elindult az ellentámadás, nincs olyan nap, hogy ne érkezzen halálhír Kárpátaljára. Mi tulajdonképpen ebből tudtuk meg, hogy megkezdődött a művelet” – jegyzi meg kalauzunk. Hivatalos veszteséglista nincs, de a megyei sajtó közli a halálhíreket.

Az ellentámadásra vegyes érzelmekkel gondolnak az itt élők. Tudták jól, hogy sok halottal fog járni. De abban is bíznak, hogy feloldódik a patthelyzet, amelyben eddig voltak a felek, és talán őszre eljöhet az ideje egy tűzszünetnek. De pontosat nem tudnak. Mihók Richárd szerint az ellentámadás eddig még csak tapogatózás lehet. A 12 dandárból, melyet bevetésre készítettek fel, eddig 3-4-et vetettek be az ukránok.

„Hozzánk se jut el több információ, mint Nyugatra, ismerősökön keresztül tudunk meg ezt-azt, de az legfeljebb csak pillanatkép az ő szemszögükből, messzemenő következtetéseket nem lehet belőle levonni” – teszi hozzá Mihók. Neki is sok barátja, ismerőse van a fronton – kap tőlük híreket, leginkább arról, mennyire lövik őket. De azt értelemszerűen nem árulják el, pontosan hol vannak, legfeljebb annyit, hogy például Donyeck környékén. „Van olyan ismerősöm, aki nem beszél erről sem. Csak azt mondja, minden rendben van” – mondja kalauzunk.

Azt nehéz felmérni, hogyan változik a közvélemény a hátországban. Bár vannak más hangok is, a többség még mindig erősen támogatja az ukrán hadsereget. „Mindenki békét akar. Mindenkinek vannak ismerősei, barátai, rokonai a fronton. A különbség az, hogy milyen legyen ez a béke, és hogyan lehet elérni. Van, aki Ukrajna 1991-es határait akarja visszaállítani, van, aki szerint le kell mondani területekről – bár szerintem akkor nem lesz béke” – mondja Mihók.

S kérdés az is, hogy ha területekről kell lemondani, mely területek legyenek azok. A Krím? Donyeck és Luhanszk megye? Hiszen Herszonban és Zaporizzsjában is volt egy orosz „népszavazás” arról, hová akarnak tartozni – közben az oroszok Zaporizzsját el sem foglalták teljesen, Herszont pedig az ukránok visszafoglalták tavaly ősszel.

„Oroszország nem megyéket akar. Oroszország Ukrajnát akarja” – teszi hozzá a történész. Úgy véli, a front valahol előbb vagy utóbb be fog állni, akár az 1991-es határoknál, akár máshol. De az lesz az igazán érdekes, ami utána következik majd. „Oroszország ott lesz a szomszédban. A két ország viszonya az elkövetkező 50 évben nem lesz túl rózsás. S bárhol is legyen a határ, ott lövészárok-rendszerre lehet számítani.”

Legyen nálad katonakönyv

A sétányon élénkül a forgalom, sok kisgyermekes apukát és fiatal férfit is látni. Egy magas, szőke srácon „I am Ukrainian” feliratú póló van, vet ránk egy lopott pillantást, ahogy elhalad mellettünk, majd a telefonjába mélyed. Magyarországon és Szlovákiában is sokan gondolják úgy, hogy fiatal férfiként nem jó ómen csak úgy flangálni az ukrajnai városok utcáin, mert a sorozótisztek berántják az embert a fekete autóba, és irány a front. Csakhogy ez nem egészen így van – erről januárban már írtunk.

Olvassa el

Kényszersorozások és fokozódó magyarellenesség Kárpátalján? Utánanéztünk, mi igaz az állításokból

„Sorozás továbbra is van, elsősorban olyan munkanélküliekre vadásznak, akiknek nincsenek rendben az irataik” – mondja a történész. A sorozótisztek a katonakönyveket ellenőrzik – Ukrajnában sorkatonaság van, és azoknak is van katonakönyve, akik felmentést kaptak, csak nekik az áll benne, hogy alkalmasak a szolgálatra, de nem részesültek kiképzésben. Ezt a katonakönyvet sokan nem veszik ki, nem foglalkoznak vele. „S most ez az, amit a sorozótisztek elsősorban kérnek.”

A sorozás így azért alaposan rányomja a bélyegét a közhangulatra, senki sem szívesen sétálgat vagy beszélget a sorozóiroda előtt. Tavaly februárban rengeteg volt az önkéntes a sorozóirodákban, sokakat haza is küldtek. Mostanra az önkéntesek száma megcsappant – de messze nincs szó arról, hogy a sorozótisztek mindenkit elvisznek.

Rengeteg védett munkakör van, felmentést kapnak a tanárok, a gazdaság működtetése szempontjából fontos dolgozók, a sokgyerekes szülők – összesen 11 kategória van, melynek tagjai felmentést vagy halasztást élveznek a mozgósítás alól. „Sok függ attól, ami a fronton történik, ehhez igazítják a sorozás ütemét is” – teszi hozzá Mihók Richárd. Úgy sejti – bár megerősített forrása nincs erre –, hogy lakosságarányos megyei kvóták lehetnek a mozgósításra.

Történelmi tili-toli

Ungvár ezen része valamiért nagyon otthonosnak tetszik az itt járó-kelő szlovákiai magyarnak. Na nem azért, mert a szocialista építészet brutális bérkaszárnyái uralnák a látképet, mint annyi városban nálunk. Ezek az épületek Ungváron is a város perifériáján vannak. A belváros ezen részét a Monarchia és a 20. század elejének csehszlovák építészete uralja.

Kárpátalja csaknem két évtizedig tartozott Csehszlovákiához. A házakat és épületeket a város ezen részén ebben az időszakban húzták fel, s ez a keveredés minden mással összehasonlíthatatlan hangulatot ad Ungvárnak. Tomáš Garrigue Masaryknak kultusza van a városban, utcát és hidat is neveztek el róla. Az 1937-ben épült, Ungon átívelő híd lépcsőkorlátjának egy része 2021-ben leomlott, még most is zajlanak a javítási munkálatok.

Ez az összehasonlíthatatlan hangulat annak köszönhető, hogy az itt élő embereknek rengeteget kellett alkalmazkodniuk az új helyzetekhez a történelem során. „Rendszerek jönnek-mennek, Kárpátalja marad” – mondta Mihók Richárd egy korábbi interjújában, és ez a jelenlegi helyzetben is abszolút érvényes. Az emberek feje felett zajlik a geopolitikai tili-toli játék, de nem adják meg magukat a tehetetlenségnek.

Ugyanilyen, emberekkel folytatott politikai tili-tolinak tűnik a kárpátaljai hadifoglyok ügye is. Pontos számokat nem tudni, de sok kárpátaljai esett orosz hadifogságba. Nemrégiben Oroszország 11 Kárpátaljáról származó hadifoglyot adott át Magyarországnak az Orosz Ortodox Egyházon keresztül – az egészből kihagyták Ukrajnát, mely természetesen tiltakozott emiatt, ahogy az EU is.

„Mi sem tudunk többet, mint ami a sajtóban megjelent” – mondja erről Mihók Richárd. A jogászok azon vitatkoznak, hogy a genfi konvenció értelmében ki lehetett-e hagyni Ukrajnát ebből az egész fogolytranszferből, vagy sem. Mások arról beszélnek, hogy Oroszország a fogolyátadással ki akarta játszani a magyar kártyát, és aktualizáni akarja az állítólagos kárpátaljai szeparatizmus problémáit.

Kérdés tehát nagyon sok van a hadifoglyok körül – de a kárpátaljaiak jó része számára ezekből csak egyetlen dolog releváns. Hogy 11 embert szabadon engedtek az oroszok. S ez jó hír. Kárpátalja pedig rá van szorulva a jó hírekre, mert rossz hírből több van.

Ürömben az öröm

Ungvár az Ukrán Statisztikai Hivatal adatai szerint 2019-ben nagyjából 115 ezer fős város volt, ebből 8 ezren voltak magyarok. 2023-ban ez már messze nem érvényes: 150-180 ezer lakosa is lehet, talán még több is. Kárpátaljára, a hátországba belső menekültek százezrei érkeztek – aki tehette, elmenekült Kelet-Ukrajnából, ahol teljes települések váltak semmivé, nem létezővé. Közülük nagyon sokan már nem is fognak visszatérni.

Nem is nagyon lenne hová. Mihók Richárd szerint abban az esetben is, ha ez a háború valamiféle tűzszünetbe torkollik – békeszerződésre nem sok esélyt lát –, a határvonal közelében borzalmas lesz az élet. A lerombolt települések újjáépülhetnek ugyan, de óriási lehet a munkanélküliség, hiszen a háborús zónából a cégek is elköltöznek.

Ezek a cégek egyébként Nyugat-Ukrajnába vándorolnak az emberekkel együtt. Kárpátaljára is több száz cég települt már át. Hozzák a szakembereiket is, házakat is építenek. „Nem azért fektetnek be itt dollármilliókat, hogy majd egyszer visszatérjenek” – jegyzi meg a történész.

S valóban: ahogy körbeautózzuk Ungvárt, elképesztő ütemben épülnek a modern  társasházak, bérlakások, tömbök a városban, legalább 30 helyen. Az embernek nem olyan érzése van, mintha ez valamiféle sebtében összetákolt menekültgettó lenne: a város a felületes szemlélő számára is úgy fejlődik, mint egy nyugati nagyváros, melyben rengeteg potenciál van. Ez a rohamos és hirtelen fejlődés nagyon nagy kihívás is, és meglátszik a mindennapokon. Az ingatlanárak és az albérletek árai az egekbe lőttek, akár a tízszeresére is.

A lakóházépítéseken túl pedig ipari parkok, gazdasági létesítmények is épülnek Kárpátalján. Beregszász környékén például egy olyan fafeldolgozó és átrakodó terminál épül, mely állítólag négyezer munkahelyet teremt majd a régióban. Kelecsényre egy kramatorszki szélturbinagyár érkezhet, de állítólag szóba került egy buszgyár Kárpátaljára telepítése is. S a régióban jelen vannak a nagy nyugati multicégek is. Rengeteg vállalat óriásplakátokon keres munkaerőt.

S mindez független az újjáépítési tervtől, melyet a nyugati országok és Ukrajna a háború utánra terveznek – az Kárpátalját nem igazán fogja érinteni. Az újraépítés akár egybillió dollárba is kerülhet az előzetes számítások szerint, s még nagyon sok a bizonytalansági tényező – például az, hol fog majd befagyni a frontvonal, vagy hol húzódnak majd a határok. „S kérdés az is, hány embernek kell majd újjáépíteni a dolgokat. Hányan fognak akarni visszatérni mondjuk Bahmutba? Az a város 80 ezres volt. Talán 30-40 év múlva lehet újra akkora” – teszi hozzá a történész.

Sokan jöttek tehát Kárpátaljára, sokan pedig maradni is fognak. Ez szül olykor belső feszültségeket – hiszen Ukrajna óriási, és Kárpátalja nagyon más, mint az ország többi része –, de nem ez a jellemző.  „Aki nagyon tehetős volt Kelet-Ukrajnában, az Nyugatra ment, ott vett ingatlant, mert megtehette. A nagyon szegények otthon maradtak, és a pincében várták a rakétacsapásokat. A belső menekülteket főleg a középréteg tette ki. Rengetegen vannak, rengetegfélék” – magyarázza kísérőnk.

Ez a betelepülés ugyanakkor a magyarság számarányára van rossz hatással. 2022. február 24-én, az orosz agresszió kirobbanásának napján egy nagy magyar kivándorlási hullám is elindult. Tavaly nyáron ugyan sokan visszatértek, de nagyon sok a kint maradó. „Sokakról nem is tudom, miért mentek el” – mondja Mihók, aki szerint bár pontos adatok nincsenek, vélhetően minden településen csökkent a magyarok száma és számaránya is.

Turul és szigony

Elhagyjuk Ungvár pezsgő belvárosát, és Munkácsra indulunk. Az út rázós, a magát négysávos autóútnak hazudó E58-as nem épp felfüggesztésbarát. Elmaradnak mögöttünk az ungvári külvárosi házak, köztük a maffiabarokk tornyocskákkal ékes épületek is, és felbukkan a vidéki Kárpátalja.

S ez a vidék nem különbözik sokban a nálunk megszokottól. Hasonlóak a tájba olvadó falvak, hasonlók a házak, a levegő íze, az utcák csendje, a kapuk, a kertek, a muskátli, a biciklijüket csendben tekerő nagypapák.

Eszünkbe jutnak azok a fotók, melyek Bucsa vagy Irpiny utcáin, vagy a lerombolt kelet-ukrajnai falvak házai közt készültek. Ott a hétköznapok biztonságos csendjébe teljesen bizarr és groteszk módon robbant be az embertelen erőszak és a halál. Akaratlanul is felmerül, hogy mindez ugyanilyen bizarr és groteszk lenne, ha bármelyik szlovákiai falu lenne a helyszín. A kulisszák ugyanolyanok, mint itt.

Munkácsra érve egyből a várat keresi a tekintetünk. A turul helyén álló ukrán címert kutatjuk. Az eredeti bronz turulszobrot a honfoglalás ezeréves évfordulójára állították, de 1924-ben a hatóságok eltávolították, majd 1945-ben a Vörös Hadsereg beolvasztotta. A szobrot 2008-ban állították vissza. Majd tavaly ősszel újra eltávolították, állítólag most valahol a várban raktározzák – ledöntését senki sem látta, a szobor állítólag meg is sérült. Helyén az ukrán trízub magasodik.

A turul lecserélését és a további olyan, magyarellenesnek mondott intézkedéseket, mint a munkácsi magyar iskola igazgatójának elbocsátása, sokan kezelik úgy, mintha az Ukrajnában uralkodó magyarellenesség megnyilvánulása lenne. De nem az. Mihók Richárd szerint természetesen érződik, ha Budapest és Kijev nincs jóban, és nem találják a közös hangot, de a munkácsi eset nem erről szól.

Az ügy mozgatórugója a Baloha-klán: Viktor Baloha parlamenti képviselő, és fia, Andrij, Munkács polgármestere. Az idősebb Baloha Viktor Juscsenko elnöki hivatalvezetője volt, Janukovics idején pedig katasztrófavédelemért felelős miniszter volt. Van közös múltja például Viktor Medvedcsukkal, Putyin egykori ukrajnai emberével, akit a háború elején tartóztattak le és adtak át Moszkvának az Azov ezred katonáiért. Baloha tehát egyfajta szélkakas-politikus, ami a szoborral kapcsolatban is megmutatkozik: a turul 2008-as felállításában is fontos szerepe volt. Most a magyar kormány külpolitikájára hivatkozva kezdett játszmázni.

„Viktor Baloha egy öreg róka, és olyan politikus, aki a szélsőségekhez nyúl, ha baj van. A turulmadár eltávolítása látványos, nagyot szól, az ukrán szélsőségeseknek lehet vele tetszelegni. Fáj a magyaroknak, de ez helyi hatalmi játszma” – mondja Mihók Richárd. Szerinte ez jól átgondolt lépés volt, és ahogy Viktor Mikita, Kárpátalja kormányzója fogalmazott, sakk-matt helyzet. Az állami jelkép, az ukrán címer ellen ugyanis egyetlen ukrán sem emeli fel a hangját, még ha nem is tetszik neki Baloha lépése.

A Telex annak idején riportjában azt írta, az ügy egyik olvasata, hogy Baloha személyes politikai érdekből cselekedett, ugyanis elszámolnivalója van a KMKSZ-szel, miután a közelmúltban a hozzá köthető csoportok elveszítették többségüket Kárpátalja megyei tanácsában és Munkácson is a városi tanácsban.

Az ukrán–magyar együttélés ugyanis ha nem is zökkenőmentes, de egyébként nem is különösen problémás a hétköznapokban. Még úgy is, hogy az orosz propaganda egyébként igyekezne fűteni az indulatokat. Az ukrán elhárítás dolgozik az ilyen támadások visszaverésén, az orosz weboldalak elérhetetlenek, de persze a közösségi oldalak idejében nincs teljes garancia semmire.

„Akinek van magához való esze, az azt sem hiszi el, hogy Oroszország fel akarja osztani Ukrajnát, és Kárpátalját Magyarországnak adná” – mondja a történész az orosz dezinformációs hadművelet egyik slágertémájáról. „Ezen persze el lehet csámcsogni, de senki sem veszi komolyan” – teszi hozzá. A szélsőjobboldal szerinte elenyésző kisebbségben van Ukrajnában: 2019-ben egyetlen szélsőséges párt sem került a parlamentbe, kimaradt például a Szvoboda párt is, melynek más megyékből ideérkező tagjai 2017-ben még letépték a magyar zászlót a beregszászi polgármesteri hivatalról.

A helyi nacionalista szervezetek sem aktívak a nemzetiségi feszültségek szításában. A Karpatszka Szics nevű félkatonai szervezet, mely hat évvel ezelőtt még Ungváron tiltakozott a „magyar sovinizmus” ellen, most Kelet-Ukrajnában harcol – s egyébként úgy nyilatkoztak, nem érdekük a nemzetiségi feszültségkeltés Kárpátalján. „Volt olyan eset, hogy a március 15-i, ungvári Petőfi-szobornál tartott ünnepségen ők vigyáztak arra, hogy ne legyen provokáció – mondja Mihók. – Nem azt mondom, hogy minden szép és jó. De nem látom a szélsőségesek részéről, hogy nagyon akarnák a helyzet kiélezését” – teszi hozzá.

Ez a kép egyáltalán nem olyan, mint ami a magyarországi vagy szlovákiai magyarokban él az ukrán–magyar együttélésről. „Ha erről hallok, mindig mosolyognom kell. Ilyet általában azok állítanak, akik sosem jártak Kárpátalján és Ukrajnában” – mondja a történész. Szerinte az sem igaz, hogy a kárpátaljai magyarok utálják az ukránokat.

„Sok magyarországi nem érti, hogy miért nem az oroszoknak drukkolok. Én pedig felteszem a kérdést: nekem mint kárpátaljai magyarnak miért lenne jó ez a háború? Miért lenne jó az, hogy az oroszok bombázzák az országot, amelyben élek, hogy csökken a fizetésem, csökken az életszínvonal, folyamatosan lebeg a katonai szolgálat a fejünk felett, a gyerekemnek pedig fél napokat kell ülni az óvodában az óvóhelyen?” – kérdezi Mihók Richárd.

Nem érti, miért kéne az agresszort támogatnia, mely megtámadott egy szuverén országot, és ebből a kárpátaljai magyaroknak semmi jó sem származik. Az embernek nehezen jut eszébe ilyesmi, mikor a téli és tavaszi hónapokat úgy kellett túlélni Kárpátalján, hogy gyakran csak napi négy órában volt áram.

„Nem mondom, hogy Ukrajnában rend van, és nagyon jó az élet. De politikai kérdéseket nem tankokkal kell megoldani. Az oktatási vagy nemzetiségi törvény csak egy törvény. Egy papírdarab. Ma van, holnap átírjuk. De több tízezer vagy százezer ember nem támad fel” – teszi hozzá.

Felballagunk a munkácsi várba vezető meredek kaptatón. A vár látogatható, a beugró száz hrivnya, nagyjából 2 euró és 50 cent. Későn érkezünk, a kiállítást már nem nézhetjük meg, a turul után sem kutathatunk, s az alsó udvaron tanyázó édességárus is lassan bezárja a bódéját.

Meg kell elégednünk az ódon falak és a szépen felújított udvarok látványával. A munkácsi vár gyalázatos állapotban volt az elmúlt évtizedekben: szovjet laktanya volt itt egy időben, majd egy évtizedig egy helyi mezőgazdasági szakközépiskola képzett itt traktoristákat. Két évtizedig a lvivi restauráló intézet dolgozott itt, alaposan gallyra vágva a várat, de azóta tényleges felújítás kezdődött, melynek meg is van az eredménye. A vár nem vesztette el magyar jellegét: több magyar feliratot is látunk, Rákóczi-pincét, Petőfi-emléktáblát.

Kimennénk megnézni az ukrán háromágú szigonyt is a bástyákra, oda, ahonnan nemrég Baloháék ledöntötték a turulszobrot. Az oda vezető kijáratok azonban le vannak zárva, és máshonnan sem élvezhetjük a panorámát – a városra néző kilátást kerítéssel takarták el. Ennek biztonsági okai vannak: Munkácson több laktanya és katonai objektum van, melyeket innen látni lehetne. „Dolgozik az orosz titkosszolgálat” – mondja Mihók.

Munkácsról hazaindulunk. Az ukrán–szlovák határon hosszú a sor, a határőrök pedig semmit nem sietnek el, centiről centire haladunk az Európai Unió felé, külön sorban az ukrán és az uniós autók. Más különbség azonban nincs: a szlovák határőrök a mi autónkat és táskáinkat ugyanúgy átnézik, ahogy mindenki másét. Csempészárut keresnek, cigit, alkoholt, más élelmiszert. A csempészbiznisz ugyanis nem szünetel. Akár háború van, akár nincs.