Napunk

Vilmányi Benett: A színészet misztifikálását jó lenne már abbahagyni

Vilmányi Benett a Látom, amit látsz forgatásán. Werkfotó
Vilmányi Benett a Látom, amit látsz forgatásán. Werkfotó

A Larryben nyújtott nyers, energikus, visszafojtott, mégis dühös alakítására sokan kapták fel a fejüket. Alig fél év telt el azóta, de Vilmányi Benett most egy új, sokkal csendesebb és visszafogottabb szerepben tér vissza, a Látom, amit látszban. Emellett középiskolásokat tanít, színházat csinál és beszélgetésünkben azt is elmondta, hogy szeretne valami maradandót alkotni.

Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!

A Larryben mélyszegénységben élő borsodi rapper, a Látom, amit látszban pedig egy nevelőintézetben felnőtt, hiperérzékeny srác bőrébe bújt, aki egy készülék segítségével képes mások szemével látni (vagy ahogy a filmben nevezik: szubjektálni). Egy lány szemével látva beleszeret a lányba, ez az érzés pedig olyan jó, hogy mindketten a függőivé válnak. Vilmányi Benett sokak szerint Magyarország egyik legizgalmasabb színésze, és amikor az ember beszélget vele, olyankor gyorsan nyilvánvalóvá válik a különleges kisugárzása.

Mit gondolsz, a Látom, amit látsz egy szerelmes film?

Attól függ, mit értesz szerelmes filmen. Abban mindenképp egyetértek, hogy kutatja a szerelem természetét és reagál is rá.

Ugyanakkor számomra az önfeláldozásról is szólt. Itt van az általad alakított Ábel, aki gyakorlatilag feladta a magánéletét egy „nagyobb jó” érdekében. Vagy feladatták vele. Mintha a kettő nem férhetne meg egymás mellett…

Ábel a film cselekménye során eszmél rá arra, hogy akár neki is lehetne magánélete. Amíg nem mutatja meg neki valaki, hogy létezik más is a munkáján kívül, addig nem vágyik másra. Nem tudja, hogy miről mondott le, ezért nem is zavarja. Régóta létezik egy magyar vagy inkább kelet-európai művészkoncepció, egyfajta tézis, hogy akkor lehetsz jó, értékes alkotásokat létrehozó művész, ha mellette boldogtalan és szomorú életet élsz. Vagy választhatod a nyárspolgári életet, de azzal lemondasz az igazán mély és értékes művészetről.

És te hiszel ebben?

Óriási marhaság. Én akkor tudok jól és termékenyen alkotni, ha belül is jól vagyok. Annyiban azért árnyalnám a válaszomat, hogy egy színésznek vagy alkotó embernek kétségtelenül szüksége van arra, hogy legyenek tapasztalatai arról, amikor nem jó. De ezt lehetőleg ne az alkotás pillanatában élje át. Ott az a jó, ha rendben vagy, mert akkor tudsz fejben összeszedett lenni.

Látom, amit látsz. Werkfotó

A negatív energiákat nem lehet kreativitássá formálni?

Hogyne lehetne, csak az már egy más típusú munka. Szerintem ez romantizálja a színészetet. Az is egyfajta közhely, hogy mondjuk meghalt az apád, és akkor a soron következő előadásban ezt kijátszod magadból. Ez már elmondva is furcsának, teljesíthetetlennek hat. A színészi munka szerintem nem erre való, nem terápiaként kell használni. Ezek sosem igaz válaszok, de arra jók, hogy misztifikálják a színészetet. Ezt pedig jó lenne már abbahagyni.

Te sosem láttál benne semmi misztikumot?

Nem a színészetben van a misztikum, hanem abban a közösségben, amiben egy alkotás – legyen az film vagy előadás – létrejön. Nehezen leírható szavakkal az a folyamat, ahogy egy ötletből megszületik a mű egy közösség alkotóereje által. Ellentétben a színészettel ebben már tényleg ott rejlik a misztikum. A színész csak egy alkotóelem ebben a sok összetevős közegben.

Belülről lehet érezni, hogy amin épp dolgozol, az jól sikerül-e majd? Előre sejted, hogy milyen lesz a végeredmény?

Egy idő után már igen. Legalábbis én egy ideje már érezni szoktam.

És mi van olyankor, ha megérzed, hogy ez nem lesz az igazi?

Ez az igazán nehéz. Ki kell alakítanod magadban egy olyan hozzáállást, amivel nem nehezíted meg sem a magad, sem a kollégáid dolgát. Meg kell próbálni úgy alakítani a dolgokat, hogy közben te is élvezni tudd a munkát, és tudjál valamit közölni vagy közvetíteni a nézőkkel a munka által.

A Látom, amit látsszal mit szerettél volna közvetíteni?

Itt nem kellett ezen külön elgondolkodnom, mert azt éreztem, hogy enélkül is létrehozunk valami izgalmasat. Csak része akartam lenni annak a közlésnek, ami Szabó Mátyás rendező fejében megszületett. Mostanáig kétszer láttam a filmet, ami azért jó, mert másodjára már nem arra figyeltem, hogy milyen szarul játszik a Benett, hanem azokra az asszociációkra, amiket a film behozott.

Imádtam, amikor megjelennek a lány arcán azok a finom változások, amik megmutatják, milyen érzés, milyen felfokozott állapot, amikor szubjektálva van. Olyan volt, mintha azt láttam volna viszont, mikor az ember bódult állapotban szexel, és ezt annyira élvezi, hogy utána már nem élvezi annyira a szexet, ha nincs közben valamilyen szer hatása alatt. Ez a két ember végül úgy dönt, hogy egy életre „bedrogozódnak”, ami azért rendkívül szomorú.

De nemcsak a drogozásra asszociálhatunk a film nézése közben, hanem akár arra is, hogy ez a történet az empátia fontosságára tanít. Arra, hogy milyen fontos, hogy időnként próbáljuk meg más szemével is nézni a dolgokat.

Mátyás korábban azt mondta – és egyet kell értenem vele –, hogy nem akar megoldókulcsot adni a filmjéhez. Örül annak, ha a nézőknek minél több dolog eszébe jut róla, és nem akarja ezt egy saját értelmezés sulykolásával elrontani. Én sem akarok a felvetésedre határozott igennel vagy nemmel felelni, de természetesen ez is egy érvényes értelmezése a filmünknek. Miért ne lenne az? Nagyon kortárs probléma, hogy nem látunk a másik szemével.

Az előző filmed, a Larry egy nagyon konkrét, realista mozi volt, ez az új film viszont egy sokkal elvontabb, a valóságtól elemeltebb darab. Nagyon más élmény volt forgatni a kettőt?

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Film

Kultúra

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak