Napunk

Két invázió története: visszatért a geopolitikai és a nagyhatalmi rivalizálás

Fotó N - Tomáš Benedikovič
Fotó N – Tomáš Benedikovič

A történelemből ismert geopolitikai és nagyhatalmi rivalizálás visszatért, és az országok közötti fegyveres konfliktus is. Vége van a hidegháború utáni nyugalomnak, a történelemtől való megpihenésnek.

Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!

A szerző az amerikai Külpolitikai Tanács (CFR) elnöke

Egy hatalmas energiatartalékokkal rendelkező, autoriter ország vezetője fegyveres erőit egy gyengébb szomszédos ország határa közelébe telepíti, melyről azt állítja, hogy nincs joga független országként létezni. Ezt követően inváziót indít, hogy bekebelezze ezt a szomszédos országot, és kiradírozza a térképről. A világnak azt a nehéz kérdést kell megválaszolnia, hogy mit tegyen.

Ez történt 1990 nyarán, amikor Szaddám Huszein felvonultatta az iraki csapatokat a kuvaiti határra, és nagy meglepetésre totális inváziót indított. Néhány nap alatt az irakiak átvették az irányítást az egész ország felett, amelyre Szaddám Irak egyik tartományaként tekintett.

[ Szükségünk van a segítségedre: tegyük együtt jobbá a Napunkot! Töltsd ki olvasói kérdőívünket! ]

Helyettesítsük csak Szaddámot Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, Irakot Oroszországgal és Kuvaitot Ukrajnával. Az iraki példa megvilágítja azt, ami 2022 februárjában történt, amikor Putyin felsorakoztatta Oroszország hadseregét az ukrán határon, egy olyan ország határán, amelynek függetlenségét a támadás előtti júliusban megjelent esszéjében elvetette: „Biztos vagyok benne, hogy Ukrajna valódi szuverenitását csak Oroszországgal karöltve érheti el.”

Mindkét válságban a nemzetközi politika egyik legalapvetőbb szabályáról volt szó: arról, hogy a szuverén országok határait tiszteletben kell tartani és fegyveres erővel nem szabad megváltoztatni. Mindkét esetben az agressziót kirobbantó vezető túlbecsülte az esélyt a sikerre, és mindkét esetben a világ nagy része alábecsülte a fenyegetést, melyről azt hitték, hogy csak blöff, aztán bebizonyosodott, hogy nem volt az.

A diplomáciai és gazdasági szankciók nem adtak megfelelő választ az Irak és Oroszország által okozott problémákra. Katonai erőre volt szükség, mégpedig hatalmasra. Az Amerikai Egyesült Államok vezető szerepe kulcsfontosságúnak bizonyult, az egyik esetben az agresszió megfékezéséhez, a másikban az ellenálláshoz volt rá szükség.

Megváltozott a világ

A két forgatókönyv közti eltérések mutatják, hogy mennyire megváltozott a világ. Nézzük Oroszországot. 1990-ben az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti kétoldali kapcsolatok viszonylag jók voltak, ami lehetővé tette a hidegháború békés befejezését – ez egy olyan fejlemény, ami a történelemben egyáltalán nem magától értetődő. A Szovjetunió diplomáciailag támogatta az Amerikai Egyesült Államokat az iraki agresszióval szembeni küzdelemben, pedig Irakkal már régóta jó kapcsolatokat ápolt.

A Szovjetunió már nem létezik, mind a belső, mind a külső hatalma meggyengült. Az utódja, Oroszország dühös, sértődött és elidegenedett. Agresszívan lép fel ahelyett, hogy küzdene az agresszió ellen.

Harminc éve az ENSZ Biztonsági Tanácsa elítélte az iraki agressziót, és nemcsak gazdasági szankciókat engedélyezett, hanem fegyveres erők alkalmazását is Kuvait felszabadítása érdekében. Ma a Biztonsági Tanács mellékszereplő, mégpedig az állandó orosz vétó miatt a szervezet legfontosabb testületében.

Kína támogatta vagy nem akadályozta az iraki agresszióval szembeni nemzetközi fellépést. Az amerikai–kínai kapcsolatok akkoriban sokkal jobbak voltak, mint jelenleg, mert együttműködtek a Szovjetunió ellen a hidegháború utolsó évtizedeiben.

Kína sokkal gyengébb volt akkortájt, és a gazdasága is csak töredéke volt az amerikaiénak. Kína diplomáciai stratégiáját Teng Hsziao-ping elképzelése vezérelte, mely szerint el kell rejteni a képességeket, a megfelelő alkalomra kell várni. Jelenleg azonban az a helyzet, hogy Kína az invázió előestéjén partnerséget hirdetett Oroszországgal, és azóta is mellette áll, a gazdasági szankciókat pedig megkerüli.

Gyengülő USA

Harminc évvel ezelőtt az USA félmillió katonát küldött a Közel-Keletre, és közbelépett Kuvait javára. Ezúttal azonban az Amerikai Egyesült Államok, amely szeptember 11. után sikertelenül avatkozott be Afganisztánban és Irakban, óvakodott attól, hogy szembekerüljön a nukleáris fegyverekkel rendelkező Oroszországgal, nem vett részt közvetlenül a konfliktusban, szerepét a fegyverek, lőszerek, hírszerzés és kiképzés biztosítására korlátozta.

Legutóbb a világ összefogott az agresszió ellen. Most nem.

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Amerikai Egyesült Államok

Irak

Joe Biden

Külpolitika

Orosz–ukrán háború

Oroszország

Vlagyimir Putyin

Vélemény

Jelenleg a legolvasottabbak