Szemtelenül zseniális az új MEG+ produkció, amely után a komáromi erődre is más szemmel nézünk majd

[ Szükségünk van a segítségedre: tegyük együtt jobbá a Napunkot!
Töltsd ki olvasói kérdőívünket! ]

Tóth „Tóga” Gábor és a komáromi Marianum színjátszó köre nem először nyúlt történelmi témához: 2015-ben a Rákóczi-szabadságharc fejezeteiből rittyentettek egy kurucos „esztrádot”, kultfilmes, kult-színházi és kult-irodalmi utalásokkal, betétekkel teletűzdelt, vérbő szatírát. „A meglehetősen elcsépelt történelmi téma ritka merész, néhol már-már provokatív, de ugyanakkor hihetetlenül ötletes és innovatív módon alakul át Tóth Gábor kezei alatt” – írtam nyolc évvel ezelőtt erről az előadásról.

Ebből is látszik, milyen zöldfülű firkász voltam még, hiszen átsiklottam afelett az egyáltalán nem elhanyagolható tény felett, hogy egy MEG+ produkció a legkevésbé sem one man-show, hanem mindig termékeny kölcsönhatások, kreatív csapatmunka eredménye, melyet a zenei vezető, a koreográfus és főleg a rendező a diáktársulat tagjaival a lehető legszorosabb együttműködésben hoz létre.

Ebből következik, hogy a szövegkönyv is a próbákon, improvizációk közben/által születik, formálódik, csiszolódik. Idén mindössze néhány héttel a bemutató előtt nyomtatták ki a végleges verziót, tudtam meg az alkotóktól.

Ebben a szezonban ráadásul Tóga már a rendezői széket is megosztotta régi harcostársával, Miklós Lászlóval, aki tavaly még dramaturgként szerepelt a színlapon.

A nyolc éve legépelt jelzők (provokatív, innovatív, ötletes) már-már elcsépeltnek tűnnek, ha MEG+ produkcióról van szó. Belegondolva, óriási kihívás, de egyben felelősség is lehet az újabb és újabb nekifutás, hiszen a társulatnak gyakorlatilag évről évre meg kell ugrania a saját maguk által egyre magasabbra helyezett lécet.

Az pedig, amivel idén előálltak, akkora durranás, hogy még az erődöt őrző kőszűz is beleremeg.

Trónok harca Komáromban

A nagy koronarablás című „történelmi szemtelenkedés” az egyik legizgalmasabb, mégis alig ismert komáromi sztorit dolgozza fel, meglehetősen szabadon, hiszen a koronalopás történetében sok a homályos részlet, amit a költői fantázia egészít ki, vagy mesél újra. A jobb megértés és követhetőség végett talán nem árt összefoglalni, miről is van szó.

Kevesen tudják, hogy egyik királyunk, az Arany János által is megénekelt V. László Komáromban látta meg a napvilágot 1440. február 22-én. Születését rengeteg cselszövés, ármány és politikai csörte, igazi Trónok harca előzte meg, hiszen az úton lévő jövevény apja, Albert, az első Habsburg uralkodó a magyar trónon, ekkor már a túlvilágról figyelte az eseményeket. Özvegyét, Luxemburgi Erzsébetet a magyarországi főurak nagy része nem volt hajlandó legitim uralkodónak elismerni, ahogy születendő gyermekét sem.

Végül a várandós királynő is cselhez folyamodott, és bizalmas udvarhölgyét, Kottanner Jánosné Wolfram Ilonát titokban megbízta azzal, hogy más udvarhölgyek segítségével lopja el, és hozza el Komáromba a visegrádi fellegvárban őrzött Szent Koronát, hogy mielőbb megkoronázhassák vele az újszülött fiút.

Mindeközben a déli végeknél egyre türelmetlenebbül fente a fogát az országra az a hatalmas ellenség, amely aztán évszázadokra meghatározta a történelmünket – az Oszmán Birodalom. Persze, ahogy ez már csak lenni szokott, ekkor még senki sem tulajdonított túl nagy jelentőséget a keletről érkező veszedelemnek, hiszen mindenkit lefoglalt az, hogy a saját kis pecsenyéjét sütögesse.

A Pál utcai lányok

Egy kis fantáziával nem olyan nehéz párhuzamot vonni a jelennel, és az alkotók igyekeznek is vastagra húzni ezt a vonalat. Ahogy egyébként a múlt jelenkori értelmezésével kapcsolatban is fontos kérdéseket tesznek fel, eljátszva az alternatív történelmi narratívákkal, a „mi lett volna, ha” kérdésével is. Bár az külön jelzés értékű, hogy a történet többféle befejezése mind ugyanoda vezet, az események más-más láncolata valahogy mindig ugyanabba a nemzeti tragédiába torkollik.

A nagy koronarablás emellett olyan, manapság sok figyelmet kapó kérdésekkel is szembesíti a nézőt, hogy a nők miért nem alakíthatták a történelmet egy-két ritka kivételtől eltekintve, és a férfiak miért voltak egészen a közelmúltig meggyőződve saját felsőbbrendűségükről.

Nem tudhatjuk, Erzsébet udvarhölgyét a mesés vagyon ígéretén kívül a valóságban mi motiválhatta, de ez nem is fontos. A lényeg, hogy a MEG+ produkciójában a feminista vonal egyáltalán nem tűnik erőltetettnek, mint annyi más mai kultúrtermékben.

Talán mert az alkotók frappánsan, fricskaként, egy kicsit felülnézetből tálalják ezt a témát is. A Pál utcai lányok dala (meg utána a hintalovon nyünnyögő férfi alakok karikatúraszerű képe) pedig a lehető