Többé már nem szégyellem magam a fiam viselkedéséért, ami neki és nekem is jót tett
A fia már kiskorától kezdve nem ült meg egy helyen és vonzotta a problémákat. Ez kellemetlen volt a számára, de rájött, hogy fontosabb, ha a fia mellett áll.
Közel a cél! Legalább 30 ezer eurót kell összegyűjtenünk, hogy a Napunk 2024-ben változatlanul működhessen. Segíts, hogy teljesítsük a célt. Minden adományt köszönünk!
[ Szükségünk van a segítségedre: tegyük együtt jobbá a Napunkot!
Töltsd ki olvasói kérdőívünket! ]
Voltak olyan pillanatok, amikor legszívesebben teljesen máshol lett volna, vagy valahova elbújt volna, és megvárta volna, míg minden lecseng. Beletelt néhány évbe, míg rájött, hogy változtatnia kell a hozzáállásán, mert így nem lehet élni. Ma már sokkal kiegyensúlyozottabb, nem figyel oda az emberek véleményére, akik az ítélkezésen kívül máshoz nem értenek, és legfőképpen sokkal jobb a kapcsolata a fiával.
Ez Matúš, egy „nem túl szófogadó” fiú apjának a története.
„Az, hogy Bruno nem egy matyóhímzés, már azóta tudtuk, hogy négykézlábra állt. Mindenhol ott volt, minden érdekelte, mindenhez hozzá kellett nyúlnia, türelmetlen volt, sok figyelmet követelt. Viszonylag hamar elkezdett beszélni, azután pedig záporozni kezdtek a „Miért?” és a „Tényleg így van?” kérdések. Az óvodában nagyon érdekes kérdéseket tett fel, az óvónőknek gyakran leesett az álla, de nem ez volt az egyetlen jellemzője. Nem bírt egy helyben ülni, a feltett kérdésekre kiabálta a válaszokat, nem engedelmeskedett, nem volt hajlandó részt venni olyan tevékenységben, amely nem érdekelte, és ezek voltak többségben. Az sem segített, hogy átírattuk egy másik óvodába, ahol szabadabban bántak a gyerekekkel” – mesél Matúš a most 17 éves fia első éveiről.
Bruno, akárhova ment, mindenhol felhívta magára a figyelmet – egyszer az illetlen kérdéseivel, másszor azzal, hogy nem volt képes egy helyben ülni, vagy azzal, hogy konfliktusokat váltott ki a gyerekek között, aztán pedig sírt vagy dühöngött, ha nem kapta meg, amit akart.
Matúš szerint ez egy bizonyos korban még aranyos volt, de aztán az ő és a felesége szülei, más rokonok, de teljesen ismeretlen emberek is elkezdték mondogatni, hogy Bruno engedetlen, neveletlen, hogy egy kicsit fegyelmezni kell. Az iskolából is jöttek panaszok, néhány gyerek nem akart vele játszani, mert a szüleik eltiltották tőle, mivel Bruno néha lökdöste és meg is ütötte a gyerekeket.
Aztán jött az a bizonyos esküvő
Matúš és a felesége próbálta megoldani ezt a problémát – elbeszélgettek Brunóval, elmagyaráztak neki dolgokat, kérdezgették tőle, hogy érzi magát. Pszichológushoz is elvitték, aki megállapította, hogy többet kell vele foglalkozniuk, és a helyzet javulni fog.
Matúš nem érezte úgy, hogy keveset foglalkoznának Brunóval, és úgy döntött, talán ideje más módszereket is megpróbálni. Vettek néhány gyereknevelésről szóló könyvet, elbeszélgettek arról, mit csinálnak rosszul, elmentek más szakértőkhöz is, de amint Matúš elmondja, mindenhol csak azt közölték velük, hogy a fiuk elevenebb, de „nincs semmilyen viselkedési zavara”.
„A helyzet azonban nem javult. Az iskolában kitűnő jegyei voltak, a tanárai dicsérték, de ez volt minden. Brunónak nem voltak barátai, csak rengeteg konfliktusa. Aztán jött a bátyám szerencsétlen esküvője” – emlékszik vissza Matúš, amikor Bruno tízéves lehetett.
Akkoriban a társasági eseményeket összeszorult gyomorral és aggodalommal várta, hogy Bruno vajon mivel fog előállni. A bátyja esküvőjére hosszabban készítették fel, elmagyarázták neki, hogy ez egy nagy esemény, hogy sok ember lesz ott, hogy öltönyt fog viselni, mint az összes férfi, és hogy ez azt jelenti, hogy már nagyfiúnak tekintik – akik már nem viselkednek gyerekesen.
„Minden flottul ment. A szertartást kibírta, a nagymamát megtáncoltatta a táncparketten, alig tett megjegyzést bármire, és millió kérdést sem tett fel. Aztán amikor az emeletes esküvői tortát akarták felvágni,
