Napunk

Soha semmi sem volt elég jó neki beleértve engem és saját magát is, avagy milyen az élet egy örökösen elégedetlen emberrel

Illusztrációs kép - Fotolia
Illusztrációs kép – Fotolia

Marína olyan férjet kívánt magának, aki soha nem lustálkodik. Az álma valóra vált, de nem lett tőle boldog.

Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!

Marína egy olyan családban nőtt fel, amely noha sohasem szenvedett hiányt semmiben, legalább annyi mindenük volt, mint a környezetükben lévő embereknek, a szülei mégsem tanították meg többet akarni, sem az anyagi javakat, sem az oktatást, a munkát, sem a társadalmi státuszt illetően.

„Az apám flegmatikus volt, kissé lustának tűnt nekem, és mindig elégedett volt azzal, amije volt. Annak ellenére, hogy nagyon ügyes asztalosmester volt, jó ötletei voltak, kitalált néhány trükköt, mindig csak a lehető legkisebb számú megrendelést vállalta el, noha ajánlottak neki egy nagyon jó munkát egy külföldi bútorgyártó cégben, elutasította azzal az indokkal, hogy nem akaródzik neki naponta 25 km-t utazni autóval. Anyám pedig támogatta ebben, mert azt a nézetet vallotta, hogy a munkában nem kell túlhajszolni magunkat, és a legfontosabb az otthoni kényelem” – emlékszik vissza Marína.

Körülbelül tizenöt éves lehetett, amikor ez zavarni kezdte. A szülei amolyan Pató Pálként éltek, ő pedig inkább a középiskolai osztályfőnökével értette meg magát, aki arra biztatta a diákokat, hogy új célokat tűzzenek ki maguk elé és ne üljenek a babérjaikon. Marína talán akkor fogadta meg, hogy a jövőbeli partnere majd bizony az apja szöges ellentéte lesz.

Vigyázz, mit kívánsz!

Ez sikerült is neki. A férje, Patrik ambiciózus, éleslátó, szorgalmas és teljesítményorientált férfi volt. Ez azt jelentette, hogy néhány évvel negyvenéves koruk előtt már törlesztették az egész jelzáloghitelt, mindketten nagyon jól kerestek, és a karrierjük építésében egyre nagyobb sikereket értek el. „Olyan páros voltunk, melynek egyik fele húzza és hecceli a másikat, még ha meg is kell hagyni, hogy főleg Patrik volt az, aki állandóan elégedetlen volt, és egyre többet akart” – mondja Marína.

Ő már abban az időben többször elgondolkodott azon, hogy nem kellene-e lelassítaniuk, mert a tempójuk „halálos” volt. Még jobban aggasztotta, hogy minden siker és elismerés ellenére Patrik semminek sem tudott örülni, semmi sem volt neki elég jó.

„Például olyan dolgok történtek, hogy meghívtuk a barátainkat és a kollégáinkat, hogy megünnepeljük Patrik előléptetését. A koccintás előtt pedig azt mondta, hogy noha örül neki, de nem túlságosan, mert a kitűzött céljainak listáján ez már egy évvel ezelőtt szerepelt. Mindenki elképedt, és láttam rajtuk, hogy kínosan érzik magukat és nem tudják, mégis mit gondoljanak erről” – meséli Marína.

Elmondása szerint Patrik az ő karrierje felett is ítélkezett. „Voltak olyan pillanatok, amikor azt éreztem, hogy egy hajcsárral élek, aki ostorral a kezében áll fölöttem, hogy tegyem magam oda jobban, mert nem menetelek elég gyorsan” – mondja. Ez természetesen a kapcsolatukban is feszültséget okozott, gyakran vitatkoztak is miatta. Marína alacsonyabb rendűnek érezte magát, kevésbé jónak, és nem volt kedve állandóan a munkáról beszélni, a tervekről és arról, mi mindent kell még azon az éven elérniük. Csakhogy Patrik másról nem tudott beszélni.

„Fokozatosan megértettem, mit jelent az a szólás, hogy vigyázz, mit kívánsz. Az én kívánságom teljesült, de nem voltam boldog. Inkább úgy éreztem, mintha csapdába kerültem volna, Patrik terveinek és elvárásainak a rabja voltam” – mondja.

Egyszer megosztotta érzéseit a család egyik ismerősével, aki néhány évig Patrik asszisztenseként dolgozott. A nő azt mondta Marínának, hogy ott kellett hagynia a munkahelyét, mert Patrik saját magával és másokkal szemben támasztott elvárásai meghaladták az erejét.

„Nem olyan embernek tűnt nekem, aki csak úgy panaszkodik és kifogásokat keres” – mondja Marína, aki úgy véli, az asszisztenssel folytatott beszélgetés egy újabb alkalom volt, amikor tudatosította, hogy Patrik valóban eltúlozza a dolgokat.

Belső nyugtalanság

„Az ilyen könyörtelen, kitartó és soha véget nem érő igény, hogy többet és jobbat tegyünk, mélyen az emberben gyökerezik. Abból a mélységes félelemből fakad, hogy nem elég jó, és abban nyilvánul meg, hogy az ember azzal próbálja bizonyítani önmagának és másoknak az értékét, hogy mennyit ér el és mennyire produktív. És ez természetesen nagyon bénító életmód” – mondja Rebecca Turner pszichoterapeuta a Patrikhoz hasonló emberekről.

Ráadásul, ahogy Marína a férjénél látta,

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Család

Emberi kapcsolatok

Munka

Pszichológia

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak