Az apám elvitt a „valódi” családjához, ahol a leggonoszabb mesebeli mostoha várt rám
Édesanyja halála után Agneša három évet töltött a mostohaanyjánál. Húsz évbe telt, mire ebből felépült.
Közel a cél! Legalább 30 ezer eurót kell összegyűjtenünk, hogy a Napunk 2024-ben változatlanul működhessen. Segíts, hogy teljesítsük a célt. Minden adományt köszönünk!
[ Szükségünk van a segítségedre: tegyük együtt jobbá a Napunkot!
Töltsd ki olvasói kérdőívünket! ]
Míg Agneša az anyukájával élt, minden egyszerű volt. A napoknak és a heteknek megvolt a maguk ritmusa. Az anyukája nagyon precíz volt, minden percekre le volt bontva. Másképp nem is lehetett – Agnešát egyedül nevelte, és közben a magatehetetlen anyjáról is gondoskodott. Az egyedüli dolog, ami megzavarta a szigorú rutinjukat, az Igor bácsi volt. Agnešának így kellett szólítania a férfit, aki havonta egyszer, pontosabban a hónap utolsó vasárnapján meglátogatta őket, ebédre jött, estig maradt. Igor bácsi is precíz volt. Sohasem késett, és sohasem érkezett korábban, mint ahogyan ígérte.
Amikor Agneša egyszer leesett a padról a kertjükben és koszos lett a térde, Igor bácsi egy olyan fehér zsebkendővel törölte meg, hogy olyan vakítóan fehéret még nem is látott. Agneša ma 73 éves, de máig emlékszik erre gyengéd és együttérző gesztusra, amiben nagyon ritkán volt része. Hét vagy nyolc éves lehetett akkoriban.
Igor úr szinte soha nem beszélt vele, csak a szorzótáblát kérdezte, és sakkozni tanította. Az anyukájától mindig azt kérdezgette, hogy Agneša jól van-e, és hogy van-e elég pénzük. Agneša soha nem értette, miért kérdezi ezeket. „Akkor már a pubertáskor előtt voltam, és nem ment a fejembe, miért üti az orrát anyukám ismerőse a dolgainkba. Az anyukám ugyanis nagyon zárkózott ember volt, szinte senkit sem engedett be a házunkba, a szomszédoknak is csak alig köszönt vissza, nekem pedig megtiltotta, hogy bárkinek is a családunkról beszéljek” – mondja Agneša.
Elmondása szerint olyannyira magányosan és a környezetüktől elzárva éltek, hogy amikor a nagymamája elhunyt, a temetéserére körülbelül öten jöttek el. Egyikük Igor bácsi volt. Eljött, noha nem a hónap utolsó vasárnapja volt.
Velem jössz és kész
Amikor Agneša 15 éves lett, az anyukája súlyosan megbetegedett, kórházba került, és nem egészen egy hónap múlva meghalt. Agnešát teljesen ledöbbentette a hír, főleg azután, hogy az egyik „kedves” szomszédasszony azt mondta neki, hogy szinte biztos, hogy gyermekotthonba kerül.
Szerencsére jött Igor bácsi, és mindent elintézett. Az anyukája temetését, a ház körüli dolgokat és hasonlókat. „Aztán csak úgy, mintha csak az időjárásról beszéltünk volna, közölte velem, hogy ő az apám, és most vele megyek az igazi családjához. Azt mondta, hogy jól kell viselkednem, mert a felesége és a 16 éves lánya nincs elragadtatva az érkezésemtől” – mondja Agneša. Arra a kérdésre, hogy hívhatja-e apának és tegezheti-e, azt a választ kapta, hogy: „Szó sem lehet róla, Igornak fogsz hívni.”
„Máig emlékszem, hogy a válaszától megijedtem. Csak egy naiv gyerek voltam, de megértettem, hogy abban az új családban semmi jó nem vár rám. Azt sem értettem, hogy Igor miért azt a másik nőt, és nem az anyukámat vette el. Egyszerűen semmit sem értettem” – idézi fel a múltat.
Akkor azonban nem maradt más hátra, minthogy összecsomagoljon, bekopogjon az egyetlen barátnőjéhez, elbúcsúzzon tőle, aztán felüljön a vonatra, amely az apjával együtt az ország másik végére vitte.
Nekünk te egy senki vagy
Az apja családjában, a mostohaanyjával és a féltestvérével három évet élt. „Ez olyan kegyetlen volt, mint az árvákról szóló legrosszabb mesékben. Azzal a különbséggel, hogy nekem nem volt egy jó tündérem, aki segített volna, amikor a legnehezebb volt.
