Sok férfi a kolléganőben nem a szakembert látja, hanem azt, milyen érdekes lehet szexuális értelemben, mondja Récsei Noémi műsorvezető

Nehéz, olykor fájdalmas témákkal is foglalkozik önálló beszélgetőestjein Récsei Noémi tévés és rádiós műsorvezető – annak ellenére is, hogy az emberek az utóbbi időben mintha elzárkóznának attól, hogy a tabukkal foglalkozzanak, inkább a könnyed dolgokat keresik. Bizonyos témákról pedig azért nem lehet nyíltan beszélni, mert a vita nem lenne konstruktív, és nincsenek meg hozzá a politikai kulturális alapjaink.

Récsei Noémivel arról beszélgettünk,

• hogyan lehet egyensúlyozni a könnyed és a kényes témák közt;
• miért nehéz kirobbantani a komfortzónájukból az anyukákat;
• mit tud kezdeni egy újságírónő a skatulyázással;
• kell-e figyelni, mit vesz fel, vagy milyen frizurát hord Zuzana Čaputová;
• s hogy tudnának-e vitázni a szlovákiai magyar politikusok az olyan tabutémákról, mint a menstruációs szegénység.

---

Hetedik éve vannak önálló beszélgetőestjeid, pedig ezzel párhuzamosan a médiában több fronton is teljesítesz. Miben mások az ilyen beszélgetések, mint a standard újságírói munka?

A tévében és a rádióban is nagyon hiányzott az azonnali visszacsatolás, én ezt éheztem-szomjaztam, nekem erre volt szükségem. Talán ez volt az egyik motivációm: hogy azonnal reakciót tudjak kiváltani az emberekből, akik eljönnek a beszélgetőestre. Dialógust vált ki az, ha látjuk egymást, ha hallom a kérdéseiket, látom a tekintetüket. Számomra ez nagyon inspiráló dolog: megnyitunk egy komoly témát egy színházteremben, közönség előtt, és rögtön érkeznek a visszajelzések.

Az Apád előtt ne vetkőzz! című könyvről beszélgettünk Péterfy-Novák Évával és Szemet Edit pszichológussal – a szexuális visszaélés volt a téma. S előtte valaki megkeresett – arra kért, hogy névtelenül mondjam el a történetét, szemléltető példaként. Hogy van ilyen. Például Galántán is, ahol ez történt, és máshol is, szerte az országban. S hogy mennyire fontos erről beszélni. Rádió- vagy tévéműsor szerkesztésénél nem kap az ember ilyen jellegű, azonnali visszajelzést. Jobb esetben utána, ha egyáltalán megkapja.

A színpad nem korlátozó ilyenkor? Az ilyen ösztönöket, mély traumákat érintő kérdésekben az emberek nehezen nyílnak meg, pláne nyilvánosan, mikor rengeteg szempár követi őket.

Egy brit kutatás szerint a halálfélelem utáni legintenzívebb félelemfaktor a nyilvános beszédtől való félelem. S az elején nagyon féltem attól, hogy mit fog mondani a közeg, milyen lesz a visszacsatolás. Ám én nagyon erősen hiszek a színpad teremtő erejében, ötéves korom óta színpadi ember vagyok, ebben a közegben nőttem fel. Ez is egy eszköz arra, hogy megmutassunk, elmagyarázzunk, elmeséljünk valamit.

Volt úgy, hogy nehéz témáknál nem jöttek el annyian, ahányat szerettem volna, így nekem is alkalmazkodnom kellett. Közönségkedvenc témákhoz kellett nyúlnom, igénykiszolgáló kompromisszumhoz. Vannak nagyon populáris, könnyen emészthető, és nagyon komoly, súlyos témák – a kettő között szeretnék egyensúlyozni, ide akarom „belőni” a profilomat. Hiszek az igényes kivitelezésben, szerintem ezáltal lehet egyről a kettőre jutni.

Nem távolodtak el az emberek az igazán nehéz témáktól? Azoktól, melyeknek igazán nagy társadalmi vagy emberi súlyuk van? Mintha egyre többen zárkóznának el.

Igen, ezt én is tapasztalom. Például a  kétéves kislányom által elég gyakran kerülök olyan közegbe, ahová egyébként gyerek nélkül nem feltétlenül kerülnék be – ez az anyukás közeg. S engem nagyon feszélyez, hogy számos esetben ezekben a közegekben csak a gyerekek fogzásáról hallok, és azzal szembesülök, hogy „minket nem érdekel a politika, és a hasonló dolgok”. Szerencsére van ellensúlyozás is: ritka ugyan, de vannak a közélet iránt élénken érdeklődő nők, anyák is.

Én mindig valami mást is ki akarok hozni a másikból, mindig van egy hatszázadik kérdésem is, mindig kíváncsi vagyok. S a gyereknevelésben is maximalista vagyok, itt is megjelenik az újságírói attitűd. Oké, hogy valamit mondanak a nagymamák, de hogy lehet ezt másképp csinálni? Hogyan lehet jobban csinálni? Hogyan lehet gondolkodást serkentő módon felnevelni a gyerekeket?  S pont az anyukás közeg az, ahol – tisztelet a kivételnek –, nagyon nehéz kirobbantani az embert a komfortzónájából.

Emellett pedig rengeteg fontos dologról, történetről nem beszélünk. Például a háborús szexuális erőszakról, amelyet gyermekeken is elkövetnek. Nemrég volt egy ilyen beszélgetésem – Polcz Alaine Asszony a fronton című könyve nyomán jött az ötlet – , s a felkészülésem közben találkoztam olyan esettel, ahol a háborúban egyéves gyermeket erőszakoltak meg. Ám mikor felvetem, hogy beszéljünk erről, nincs érdeklődés – beszéljünk inkább a gyümölcspüréről és a babaruhákról.

Pedig ezek a történetek rendkívül fontosak. Mégis én érzem magam kényelmetlenül, ha felvetem őket. Lehet, hogy kicsit magas elvárásokat támasztok a közegem iránt. De nem hiszek abban, hogy „majd csak lesz valahogy”.