„Sokkal több élő olimpiai bajnokunk van, mint rejtvényszerkesztőnk”

Vincze Árpinak óvodásként két álma volt: a betűk és a buszok. A főiskolai diplomája megszerzése után ezért közel egy évtizeden át buszsofőrként dolgozott, most pedig lassan tíz éve már, hogy rejtvényszerkesztőként keresi a kenyerét. Beszélgetés egy boldog emberrel, akinek teljesültek a gyerekkori álmai.

Ha megkérdik tőled, hogy mivel foglalkozol, mit szoktál mondani?

Azt, hogy rejtvényszerkesztő vagyok

Milyen reakciókkal találkozol ezután?

A népesség kisebb százaléka fejt rejtvény, ők azonnal tudják, hogy ez a keresztrejtvényekről szól. A többieknek meg elmagyarázom, hogy én vagyok az, aki a napi, heti, meg annál ritkábban megjelenő lapokban a keresztrejtvényeket készíti. Pontosabban az egyik vagyok abból a néhányból.

Nagyjából hányan lehettek Magyarországon?

Ha lenne öt-hat kezem, azon már meg tudnám számolni. Azt szoktam mondani, hogy sokkal több élő olimpiai bajnokunk van, mint ahány rejtvényszerkesztőnk.

Hogyan lesz az emberből rejtvényszerkesztő?

Ez leginkább fatális véletlenek sorozata. Az akkori menyasszonyom – ma már feleségem – rakta elém a hirdetést azzal, hogy megtalálta a nekem való munkát. Annyi állt benne, hogy egy budapesti lapkiadó rejtvényszerkesztőt keres. Rögtön rávágtam, hogy, á, ne viccelj, dehogyis. Pályázni egy saját skandináv rejtvénnyel kellett. Megcsináltam, beküldtem, és behívtak interjúra. A vicces az, hogy a menyasszonyom nem is keresett munkát, csak még régebbről beállítva maradt a hirdetésfigyelője. A legtöbb ilyet olvasatlanul törölte, de aznap valamiért épp ránézett.

Tudtál korábban a szakma létezéséről?

Gyerekkoromban – akkor még hobbiból – sok rejtvényt fejtettem, és néhány mellett ott állt a szerző neve is, ebből gondoltam, hogy biztosan létezik ilyen pozíció. De abba sosem gondoltam bele, hogy az ember elmegy a megfelelő helyre, aztán rejtvényszerkesztő lehet. Ez sosem volt benne a pakliban. Pedig a betűk mindig nagyon közel álltak hozzám, korán elvarázsoltak. Már óvodásként megtanultam olvasni, mert annyira érdekelt, mit jelentenek azok a jelek, utána meg iskolásként az foglalkoztatott, hogyan kell egy mondatot összerakni. A legtöbb ember utálja a mondatelemzést, én odáig voltam érte. És valahogy ez az érdeklődésem később sem szűnt meg.

Mielőtt rejtvényszerkesztő lettél, hosszú éveken át buszsofőrként dolgoztál, ami szintén egy gyerekkori vágyad beteljesítése volt. Mi volt meg előbb, a betűk imádata vagy a buszvezetés iránti vonzalom?

Kissé furcsa, hogy egy felnőtt ember az óvodás korára hivatkozik, de nálam tényleg mindkettő onnan ered. Azt azonban nehéz kibogozni, melyik volt előbb, ezek nagyjából egyidős vágyak. Emlékszem, hogy az óvoda mellett mindig elhajtottak azok a nagy, sárga valamik, én meg szinte azonnal beleszerettem az autóbuszokba. Gyorsan megszületett bennem a gondolat, hogy én is akarok majd buszt vezetni. Kamaszként is mindig a buszokat figyeltem, és egy idő után magától értetődő volt, hogy én ezt egyszer ki fogom próbálni.

Aztán mégsem ebben az irányban mentél tovább, mert beiratkoztál a főiskolára. Az olvasók kedvéért: mi ketten onnan ismerjük egymást.

A főiskolán a két szenvedélyem közül a betűk iránti vonzalmamat követtem. Megnéztem, hogy ebben az irányban meddig tudok eljutni. Kommunikációt, újságírást tanultam. Egy idő után rájöttem, hogy az újságírásra születni kell. Lehet persze tanulni, de aki csak tanulja, azt talán sosem érdekli majd annyira, hogy tartósan csinálja. Viszont aki jó újságíró, az már azelőtt is jó volt, hogy elkezdte volna tanulni. Néhány cikkem megjelent, főképp DVD-filmekről írt kritikák, de az újságírással való kacérkodásom ki is merült ennyiben. Hiányzott belőlem az ambíció. Egyre csak erősödött bennem, hogy inkább a buszsofőr vonalat kellene csinálni, szóval a diplomázás után inkább ebbe az irányba indultam el. Akkor már volt személyautóra és teherautóra jogosítványom, elvégeztem egy tanfolyamot, így buszsofőr jogosítvánnyal a zsebemben meg is kaptam az állást.

A főiskolán sokszor mondogattad, hogy diploma után buszsofőr leszel, de szerintem a legtöbben nem hitték el, azt hitték, csak viccelsz. A családod mit szólt hozzá? Ők komolyan vették a terveidet?