Mióta létezik csehszlovákiai magyarság? Történelmi lépés volt-e Ódor Lajos kinevezése? Simon Attilával beszéltük ki közösségünk elmúlt száz évét
Trianontól Ódorig címmel tartott beszélgetőestet a Napunk Simon Attila történésszel arról, hogyan alakult a (cseh)szlovákiai magyarok és Csehszlovákia, illetve Szlovákia viszonya az elmúlt bő száz évben, és hogyan jutottunk el odáig, hogy 2023-ban magyar miniszterelnöke lehet Szlovákiának.
Rendkívüli riportsorozat, különleges interjúkötet az Orbán-rezsim 16 évéről, háttércikkek és hírmagyarázatok magyarul és szlovákul. A Napunk nagyszabású tervekkel vág neki a jövő évi magyarországi választások kampányának, most van szükségünk a támogatásodra!
Az est első felében a közelgő nemzeti összetartozás napja, és a trianoni békeszerződés megkötésének 103. évfordulója kapcsán Simon Attila legutolsó könyvéből kiindulva arról beszélgettünk, hogyan élték meg a mai Dél-Szlovákia területén élők az impériumváltás nehézségekkel, tragédiákkal teli hónapjait. Az átmenet bizonytalansága című könyv egyébként rövidesen újra kapható lesz, a második kiadás már úton van.
A szerző a beszélgetés elején leszögezte: Trianon nem csak egy dátumot jelent, 1920. június 4-ét, hanem sokkal inkább egy hosszadalmas folyamatot. „Azt a folyamatot, amely során a történelmi Magyarország megszűnik létezni. Ilyen értelemben a könyv ugyan Trianonról szól, de nem annak ún. magaspolitikai vonatkozásairól, hanem arról, hogy a mai Dél-Szlovákia területén élő emberek hogyan élték meg azt a bő egy évig tartó átmeneti időszakot, amikor párhuzamosan működtek egymás mellett a felbomló magyar állam és a kiépülő csehszlovák állam intézményei” – fejtette ki Simon.
Mint kiderült, ezzel az időszakkal kapcsolatban is tartják magukat bizonyos tévhitek. Például az, hogy az emberek egyik nap még a félfeudális Magyarországon feküdtek le, másnap pedig már a demokratikus Csehszlovákiában ébredtek fel. Egyrészt az impériumváltás egy hosszadalmas és bonyolultabb folyamat volt, másrészt az sem fedi teljesen a valóságot, hogy Magyarország félfeudális állam lett volna, és a csehszlovák demokrácia is csak fokozatosan épült ki, kezdetben inkább nemzeti diktatúráról beszélhetünk – derült ki a történész előadásából.
Ráadásul azt sem szabad elfelejteni, hogy az őszirózsás forradalom után, 1918 őszén a Károlyi-kormány demokratikus és szociális intézkedések egész sorát vezette be, például a nyolcórás munkaidőt vagy az általános választójogot. Ezeknek a változásoknak a legnagyobb nyertese a munkásosztály volt, illetve a munkásokat képviselő szociáldemokraták, nem csoda, hogy a Felvidéken a legnagyszabásúbb tiltakozó akciókat, sztrájkokat éppen ők szervezték a csehszlovák megszállás ellen. A csehszlovák légiókban nem csupán a magyar és német munkások, hanem a szlovák munkások egy része is imperialista, ellenforradalmi erőt látott. Az új állam elutasítása tehát egyáltalán nem kizárólag nemzeti alapon történt.
Kell-e nemzeti összetartozás napja?
Simon Attila a galántai beszélgetőesten arról is beszélt, hogy Trianonra ma már egy nagy nemzeti tragédiaként tekintünk, de a korabeli ember számára a változás kezdetben inkább azt jelentette, hogy akadályozzák őt a mindennapi életvitelében. „Képletesen szólva a már kitaposott ösvényekre ráhúztak egy drótkerítést. Ez a drótkerítés egy komáromi gazdát elválasztott a déli városrészben lévő szőlőjétől, rosszabb esetben egy kassai lakost a Miskolcon élő gyerekétől. Ezekből az apró, egyéni bosszúságokból, kis tragédiákból épült fel aztán a nagy nemzeti tragédia” – magyarázta Simon.
Június 4-ével, a nemzeti összetartozás napjával kapcsolatban kijelentette: eleinte szkeptikusan viszonyult a kezdeményezéshez, de most már úgy véli, szükség van ilyen emléknapra, viszont fontos, hogy ne a múlton való kesergésről szóljon, hanem pozitív tartalommal töltsük meg.
„Valójában az, hogy mi 2023-ban Trianon ellenére is itt vagyunk, győzelemnek tekinthető. Ez az ország, illetve az elődje sok mindent megtett azért, hogy ne legyünk itt, és mégis maradtunk. Nekem az a véleményem, hogy Trianon legnagyobb vesztesei jelenleg nem is a határon túliak, hanem a Magyarországon élő magyarok. Valahogy nem találják a helyüket, és itt nem csak a politikára gondolok, hanem például arra, hogy a statisztikák szerint kevesebben beszélnek idegen nyelveket, mint a környező országokban. Vagy éppen a bezárkózásra, az önsajnálatra. Aki áldozatnak, vesztesnek állítja be magát, az tényleg vesztes lesz” – fogalmazott a történész.
Mostohagyerekek vagyunk?
A beszélgetés második felében arra kerestünk választ, hogyan alakult az itteni magyarok további sorsa a 20. században, egyáltalán mióta beszélhetünk csehszlovákiai magyarságról, és hogyan jutottunk el addig a pillanatig, hogy Szlovákia miniszterelnöke egy magyar közgazdász, Ódor Lajos lett.
Szóba került az a folyamatosan vissza-visszatérő probléma, hogy a déli, délkeleti járásokba kevesebb beruházás jut, lassabban épül ki az infrastruktúra. Simont arról kérdeztük, igaz-e, hogy a csehszlovák vezetés a kezdetektől egyfajta mostohagyerekként tekintett ezekre a régiókra.
A történész úgy véli, általánosságban kijelenthető, hogy az aktuális kormányzatok Csehszlovákia megalakulásától kezdve egészen napjainkig elhanyagolták a dél-szlovákiai régiót. Ennek az egyik oka a kelet–nyugat irányú összeköttetések, utak hiánya volt, ami egyébként a mai napig problémát jelent.
„Az is tény, hogy az első köztársaság idején tudatosan marad el a déli régiók fejlesztése, és ez a szocializmus évtizedeire is igaz” – tette hozzá. Később azonban ez már nem feltétlenül szándékosan történt így, hanem részben azért, mert a megfelelő helyeken nem voltak ott a déli régiók képviselői, akik lobbizhattak volna az itteni fejlesztésekért.
Mióta létezik csehszlovákiai magyarság?
Simon szerint arra a kérdésre, hogy mikortól beszélhetünk csehszlovákiai magyarságról, illetve az itt élő magyarok mikor fogadták el azt, hogy ők egyben csehszlovák állampolgárok is, nagyon nehéz válaszolni.
„Ez ahhoz hasonló kérdés, hogy ha valaki egy környékbeli faluból beköltözik Galántára, mikortól tekinthető, vagy tekinti magát galántainak. Szinte lehetetlen pontosan meghatározni” – jegyezte meg a történész.
Kifejtette, hogy az itteni magyarokban a második csehszlovák megszállás után, 1919 őszén kezdett tudatosulni, hogy az új hatalmi berendezkedés a korábban hittnél tartósabb lesz, ezután pedig fokozatosan megpróbáltak alkalmazkodni az új körülményekhez.
Ezt nyilván megkönnyítette az új állam demokratikus berendezkedésének fokozatos kiépülése, hiszen 1920-ban már parlamenti választásokat tartottak, amelyen magyar pártok is indulhattak, demokratikus alkotmányt fogadtak el. „Csehszlovákia tehát egyre élhetőbb országgá vált. Persze azok, akik a történelmi Magyarországon születtek és nevelkedtek, soha nem fogadták el teljes mértékben az új államhatalmat, és biztosak voltak benne, hogy előbb-utóbb sor kerül a revízióra” – mutatott rá a történész.
Simon arról is beszélt, hogy az itteni magyar közösség sokkal kevésbé volt egységes, mint például az erdélyi, ahol komoly történelmi hagyományai vannak az „erdélyiségnek”, köszönhetően a sokáig különálló Erdélyi Fejedelemségnek, a sajátos tradícióknak, vagy a történelmi központoknak, amilyen például Kolozsvár vagy Marosvásárhely.
Ezzel szemben a Felvidék, pontosabban a mai Dél-Szlovákia földrajzi adottságai sem a legszerencsésebbek. Egy 600 kilométeres, vékony sávról beszélünk Pozsonytól Királyhelmecig, és a nyugati régiókban élőknek Trianon előtt nagyon kevés közük volt a középső vagy keleti területeken élőkhöz. „Egy galántai és egy losonci legfeljebb Budapesten találkozhatott egymással valamelyik országos vásáron. Hiányoztak a régiókat összekötő utak, hiányzott, és a mai napig hiányzik egy igazi szellemi központ , ha úgy tetszik, a szlovákiai magyarok »fővárosa«” – magyarázta a szakember.
Mióta számítunk egy közösségnek?
„A közösséget a családhoz tudnám hasonlítani. Mi tartja össze a családot? A közös öröm és a közös bánat, a közös élmények. Ilyen szempontból nagyon fontos az 1945 és 1948 közötti időszak, hiszen akkor ugyanúgy elvitték a galántai, rimaszombati és királyhelmeci magyarokat is, válogatás nélkül. Ez az első nagy, közös tapasztalat, trauma, amely a mai napig rezonál a közösségünkben, hiszen a beneši dekrétumok, a kitelepítések, a reszlovakizáció stb. mind olyan hívószavak, amelyek ma sem hagynak hidegen minket. Úgy gondolom, ez a nyomás préselt össze bennünket igazán egy közösséggé” – adta meg végül a választ a történész a beszélgetés talán legfogósabb kérdésére.
A pozitív élmények, sikerek között Simon a csehszlovákiai magyar kultúra kivirágzását említette az 1950-es években (a sors fintora, hogy a máig legfontosabb intézményeink, a Csemadok, a Komáromi Jókai Színház elődjének alapítása, a magyar iskolahálózat kiépülése mind a sztálinizmus időszakára esett). „De pozitív, közös élmény volt 1968 és 1989 is, ezek is összekovácsoltak bennünket” – vélekedett a történész.
Történelmi lépés volt-e Ódor Lajos kinevezése?
Arra a kérdésre, vajon Ódor Lajos miniszterelnöki kinevezése szerves fejlődés eredménye-e, azt válaszolta, nem gondolja így. Részben azért nem, mert Csehszlovákiában a kezdetektől a közelmúltig nemzetállam-építés folyt, és így magyarok csak nagyon ritkán juthattak hozzá igazán fontos állami tisztségekhez.
Kifejtette, hogy bár az első csehszlovák köztársaság idején szudétanémet származású miniszterekre van példa, magyar ember a közelébe sem került semmilyen magasabb pozíciónak, legyen szó akár egy miniszteri posztról vagy egy tábornoki rangról.
A szocializmus idején már előfordult, hogy egy-egy magyar származású káder akár államtitkári vagy miniszteri pozícióig juthatott, de ők inkább kirakatemberek voltak, és egyáltalán nem foglalkoztak kisebbségi ügyekkel. Az egyetlen kivétel Dobos László, a nemzetiségi ügyekért felelős tárca nélküli miniszter volt, akit az 1968-as események lendülete juttatott ebbe a pozícióba, de érdemi munkát már nem tudott végezni, mivel jöttek Husákék és a normalizáció.
1989 után aztán több magyar is magas politikai pozícióba került, elsőként Zászlós Gábor, a Független Magyar Kezdeményezés jelöltje, aki az első Mečiar-kormány miniszterelnök-helyettese lett. Viszont mostanáig makacsul tartotta magát az a berögződés, hogy legmagasabb közjogi méltóság – köztársasági elnök, a parlament elnöke vagy miniszterelnök – nem lehet magyar.
„Az egyértelmű, hogy Ódor Lajos azért került ebbe a pozícióba, mert egy megbízható, kiváló szakember, a nemzetiségének ehhez nincs köze. De ez a lépés akkor is nagyon fontos, mert általa megdőlt a korábbi rögeszme” – hangsúlyozta Simon, aki bevallása szerint nagyon szurkol az Ódor-kabinetnek, mert a siker nemcsak az ország, hanem az itteni magyarság szempontjából is fontos lenne, más kapuk is kitárulhatnának ezáltal.
Mit tanulhatunk a történelemből?
A beszélgetés utolsó részében szóba került a szlovákiai történelemoktatás aktuális helyzete, és az is, miért fontos beszélni a diákoknak a történelmi mítoszokról.
„A történelemoktatás nálunk hagyományosan csak a háborúkról meg a nagy államférfiakról szól, pedig szólhatna arról is, hogyan éltek az elődeink, hogyan éltek meg sorsfordító történelmi eseményeket, illetve hogyan gondolkodtak bizonyos dolgokról” – mutatott rá a Selye János Egyetem tanszékvezető docense.
Hozzátette: ezen a téren tapasztal előrelépést. Úgy látja, kezd előtérbe kerülni a forráselemzésre fókuszáló történelemtanítás a direkt, egyoldalú múltértelmezéssel szemben, ami elősegíti, hogy a diákok maguk alkossanak véleményt a múltbeli eseményekről vagy társadalmi jelenségekről. „A történelemoktatásnak szerintem azt a célt kell kitűznie, hogy a diákok a múlt megismerésén keresztül értelmezni tudják a saját jelenüket, például meg tudják különböztetni az agresszort és az áldozatot egy olyan háborúban, amely a szomszédban zajlik” – hangsúlyozta a szakember.
Simon szerint fontos fejlemény, hogy a napokban megjelent az első, külön a magyar iskoláknak szánt kerettanterv történelemből, amely alapján saját történelemtankönyvek íródhatnak, felváltva a fordításokat.
„Bízom benne, hogy a Napunk és a Denník N történelmi magazinjai is segítségükre lesznek a tankönyvíróknak, hiszen fontos témákat dolgoznak fel, amelyek a diákokat is gondolkodásra késztetik. Nagyon fontos, hogy például a magyarokról, szlovákokról szóló mítoszok kapcsán ne csak annyit mondjunk, hogy ez meg ez nem igaz, nem így volt. Beszéljük is meg velük, miért nem, hogy a diákok felismerjék: ezeknek a mítoszoknak a nagy része mesterségesen konstruált, valamilyen politikai célokat követve jött létre, tehát egyfajta propaganda” – jegyezte meg a történész.
Egyben emlékeztetett, hogy egy félrevezetett, tájékozatlan társadalom bármi és bárki ellen mobilizálható, ahogy erre számtalan példa hozható mind Szlovákiából, mind Magyarországról, ezért is tartja olyan fontosnak a megfelelő, minőségi oktatást.
