Lehet egy sorozat egyszerre kommersz és a művészileg izgalmas? A Pressburg alkotói erre tesznek kísérletet

A Gúta melletti tanyát nem egyszerű megtalálni, az ide vezető úton egyszer még a kísérőm, Juhász Laci is eltévedt. A stáb ezen a napon három színésszel dolgozik együtt, akik a történet szerint egy családot alkotnak: Molnár Xéniával, Csuja Imrével és Matusek Attilával. Rajtuk kívül még Forgács Attila, a sorozat egyik producere is kamera elé áll: ő egy kevésbé szimpatikus karaktert, a végrehajtót alakítja majd. Persze jó kérdés, mit keres ő ebben az idilli, tanyasi környezetben. Legyen elég annyi, hogy fontos katalizátora lesz a történéseknek.

A sorozat két főszereplője egyébként Attila, egy nemzeti érzelmű, vidéki magyar fiú, és a többnyelvű, multikulturálisan gondolkodó pozsonyi lány, Zita. Előbbit a Komáromi Jókai Színház fiatal színész-rendezője, Matusek Attila, utóbbit Anna Jakab Rakovská eperjesi színésznő alakítja, akit a szlovákiai közönség eddig már jó pár sorozatban és filmben láthatott. Annával nem találkoztunk, de ha minden igaz, neki is lesznek „csicsói” jelenetei.

Túllépni a kliséken

A forgatási helyszínre érve elsőként Molnár Csabába és a feleségébe, Lucia Molnár Satinskába botlok, aki kedvesen meg is kínál a direktor szülinapi tortájából. Rögtön tudom, hogy a lehető legjobbkor érkeztem.

Azért is, mert Csaba nem szívesen nyilatkozik munka közben, de most ünnepi hangulatban találom, szóval erre is hajlandó. Elsőként arról faggatom, mennyire tudta felhasználni a Horná dolná című szlovák vígjátéksorozat rendezése során szerzett tapasztalatait, és miben más a mostani forgatás.

„Az évek során megtanultam egy rakás praktikus dolgot, amik ma már banálisnak tűnnek, például hogy egy autónak az adott jelenetben mindig ugyanott kell állnia, vagy hogy egy kecskét nem tudsz felvenni a napon állva, bármennyire is szeretnéd, mert az állat mindig átmegy a hüssre” – mondja Csaba, aki tíz évadon keresztül rendezte a Markíza sikersorozatát (azt, amelyik magyar változatában, A mi kis falunkban Csuja Imre alakítja a polgármestert).

A Pressburg azonban stílusában és szellemiségében is teljesen más lesz. Az alkotók tudatosan törekedtek arra, hogy túllépjenek a hazai sorozatokra jellemző, bevett kliséken, és a lehetőségeikhez mérten próbáljanak meg valami újszerűt, az eddigiektől eltérőt létrehozni. „A legnehezebb az egyensúlyt megtalálni a kommersz és a művészileg is izgalmas vonal között. Persze ez a projekt már önmagában is különleges, hiszen ez lesz az első igazán szlovákiai magyar, többnyelvű sorozat” – emlékeztet a direktor.

És van még egy nagyon fontos különbség: Csaba ezúttal a producere is a sorozatnak, vagyis beleszólása van olyan dolgokba is, amelyekbe korábban nem volt. Eldönthette például, hogy hová kerüljenek a hangsúlyok a költségvetésben, vagy hogy milyen tempóban dolgozzon a stáb.

„Megtehetem, hogy egy adott jelenetre több időt fordítok, ha szeretném azt jobban kidolgozni. Persze az igényesebb munkához szükséges plusz pénzforrásokat társproducerként részben nekem kell előteremtenem. Az is az én rendezői-produceri döntésem volt, hogy szlovákiai magyar fiatalokkal dolgozzunk együtt. Említhetném például a fő operatőrt, Angyal Gábort, aki most végez az egyetemen” – részletezi a nagyobb szabadság előnyeit a direktor.

Be tudják fejezni?

Ha már szóba kerül az anyagi háttér, muszáj rákérdeznem, mi a helyzet most a támogatásokkal.

Csaba ugyanis május 10-én közzétett egy bejegyzést a privát Facebook-oldalán, melyben azt írta: „A Kisebbségi Kulturális Alap idén a kétnyelvű, kisebbségekről szóló szlovákiai magyar sorozatunknak 0 eurós támogatást ítélt meg. Jelenleg fennáll a veszélye, hogy nem tudjuk befejezni a projektet.”

Kérdésemre most kifejtette, hogy 2021-ben a kuratórium a lehető legmagasabb támogatási összeget, 200 000 eurót javasolt a projektre, amiből 125 ezret kaptak meg. Idén újra pályáztak a KKA-nál. Viszont ezúttal valami okból semmilyen támogatást nem kaptak, hogy pontosan miért, arról csak találgatni tud. Hangsúlyozta, hogy kisebb összeggel is beérték volna.

Csaba ugyanakkor nem akarja rossz színben feltüntetni az intézményt, hiszen amíg nem létezett Kisebbségi Kulturális Alap, az ilyen projektek legfeljebb párezer eurós támogatásért pályázhattak, most pedig akár kétszázezer euró is igényelhető. Egyszerűen csak nem érti a kialakult helyzetet.

„Idén már nem tudunk hová pályázni, ezért most azokhoz a magánszemélyekhez és intézményekhez kell fordulnunk segítségért, akik fontosnak tartják a szlovákiai magyar kultúra fennmaradását, és egyfajta mecénásként segítenének nekünk befejezni a sorozatot. Megpróbálunk faragni a költségvetésen, amennyit lehet, a korábbi tervektől eltérően a sorozatnak nem lesz például saját zenéje, ami eléggé elkeserít” – teszi hozzá.

A Pressburg forgatását mindenképpen befejezik, hiszen már csak néhány forgatási nap van hátra. A korábban prezentált tervekkel szemben azonban idén már biztosan nem kerül adásba, csak 2024-ben. Ennek is van előnye: így legalább nem kell elkapkodni az utómunkálatokat, a rendezőnek lesz ideje mindent részletesen átbeszélni a vágóval.

Már a szlovák stábtagok is beszélnek magyarul

A premier időpontja még nincs lefixálva, erről még a producerek tárgyalnak a TV-vel. Ezt már Ivanics Julitól tudom meg, aki a gyártásért felel. A Pressburgot a Szlovák Rádió és Televízió (RTVS) készül műsorra tűzni.

Julit arról is faggatom, mekkora stáb dolgozik a forgatásokon. „Változó, ha két kamerával dolgozunk, akkor 25-30 fő. Ehhez jönnek még a színészek és a statiszták. Ha sok színésszel, statisztával forgatunk, az mindig igényesebb, hiszen akkor több öltöztetőre, sminkesre van szükség” – teszi hozzá.

A mai nap határozottan nyugisnak számít, hiszen csak három színésszel kell foglalkozni. „Ezzel szemben a legdurvább napon, amikor egy pozsonyi belvárosi bárban forgattunk, a színészeken kívül nagyjából harminc statiszta volt jelen. Ott például sok egyéb feladatom mellett az öltöztetőknek is be kellett segítenem” – avat be a részletekbe Juli.

Hozzáteszi még, hogy a mai nap azért különleges, mert itt van Csuja Imre, akivel leginkább csak magyarul kommunikálnak, ilyenkor pedig a stáb szlovák tagjaira is óhatatlanul ragad a nyelv, már több szót is szépen megtanultak.

Csapó 1, 2, 3, 4, 5….

Azt is megtudom, hogy összesen 37 napig forgatják a Pressburgot, egy nap alatt pedig átlagosan öt jelenetet vesznek fel.

Az, amelyet a jelenlétemben rögzítettek – amikor is a Csuja Imre által alakított édesapa az Új Szóból értesül arról, hogy a fia az egyik „felvidéki betyár”, majd pedig a pozsonyi barátnőjéről kérdezgeti őt – egy perc körüli hosszúságú. A forgatása mintegy 2 órát vett igénybe.

Ennek az az oka, hogy a jelenetek nagy részét több kameraállásból is felveszik. Egy-egy szemszögből pedig akár ötször-hatszor is újravehetik ugyanazt a képet, néha csak apróságok miatt, például mert nem ül a hangsúly, lecsúszik a színész válláról a táska, vagy mert tükröződik a mikrofon az ablakban. Vagy mert egy óvatlan újságíró belesétál a képbe (szerencsére akkor még nem forgott a kamera).

Egy másik szögből történő felvétel során nagyon oda kell figyelni arra, hogy az adott színész mindig ugyanazokkal a gesztusokkal, mimikával, és pontosan ugyanazt a szöveget mondva játssza el a cselekmény aktuális töredékét. Szóval kemény, megerőltető munka ez színészeknek, stábtagoknak egyaránt.

És természetesen arra is ügyelni kell, hogy az egymást követő jelenetekben, amelyek a sorozatban egy idősíkban játszódnak, viszont a valóságban a forgatásuk között akár hetek is eltelhetnek, minden pontosan ugyanúgy legyen, ahogy az előzőben volt. Ezért kellett a mai forgatás előtt például megigazítani két színész frizuráját is, illetve átállítani Csuja Imre karóráján a mutatókat.

Többek között ezeknek az apró, de fontos részleteknek a megfigyelésével és feljegyzésével foglalkozik a szkriptes, akinek egyik legfontosabb feladata ügyelni a kontinuitásra a jelenetek között, és megelőzni a felesleges bakikat, például, hogy az egyik jelenetben a szereplő a bal, a másikban meg a jobb kezében tartja a telefont.

Csuja Imre azonnal igent mondott

Arról, hogy a színészek merrefelé fordítsák a tekintetüket, vagy hogyan reagáljanak a másik szereplő által mondottakra, esetleg arra, amit az újságban látnak, a rendező csak pillanatokkal a forgatás előtt egyeztet velük. Meglepve figyelem, ahogy Csaba az Új Szó felvidéki betyárokról szóló fiktív számát lapozgató Csuja Imrének magyarázza, mi is ez a mozgalom, mit csinálnak a sorozatban, és hogy amúgy  a valóságban is létezett egy ilyen kétnyelvűségért küzdő „földalatti” szervezet.

A sztorinak ez a lényeges eleme már elég régóta ismert, ezért is lep meg, hogy a magyarországi színész erről csak most, az egyik utolsó forgatási napon szerez tudomást. Azt gondolná az ember, hogy ekkorra már mindenki betéve tudja az egész forgatókönyvet.

Julihoz fordulok értetlenkedve, aki elmondja, hogy Csuja Imrével volt a legnehezebb egyeztetni, ő volt az összes színész közül a legelfoglaltabb, csak nehezen tudott időt szakítani erre a projektre. Ezért aztán a szlovákul íródott forgatókönyvnek csak a karaktere szempontjából leglényegesebb részeit fordították le magyarra, ezeket beszélték át előzetesen a rendezővel. Így eshet meg, hogy a történetnek a főszereplők szempontjából lényeges elemeivel csak a forgatáson kerül képbe.

Bámulatos, hogy a Jászai Mari-díjas színész ennek ellenére pillanatok alatt adaptálódik, ráérez az új helyzetre, és pontosan úgy, olyan gesztusokkal játssza el az újságcikk által kiváltott érzelmeket, ahogy kell, hogy az egy cseppet se hasson mesterkéltnek.

A forgatások közötti kávészünetben gyorsan meg is kérdezem tőle, mit szól Pozsonyhoz, milyen benyomást gyakorolt rá az a város, amely az alkotók szerint nemcsak egy helyszín, de teljes értékű szereplővé is válik a sorozatban.

Azt feleli, hogy a pozsonyi forgatás kapcsán az ötlött fel benne, amikor évekkel korábban a Katona József Színház társulatával a szlovák fővárosba hozták a Portugál című, nagy sikerű darabot.

„Előadás után jót söröztünk. Emlékszem egy belvárosi étteremre, amelyet egy kolostor helyén alakítottak ki, nagyon tetszett. Szimpatikus nekem ez a város, akkor is, ha úgy isten igazából még nem tudtam megismerkedni vele” – osztja meg Pozsonyhoz kötődő élményeit Csuja Imre.

Elmondása szerint a felkérésre már csak ezért is igent mondott, mert a producer, Forgács Attila a veje barátja, emellett szimpatikus is volt neki az első szlovákiai magyar sorozat ötlete. Úgy véli, ez is egy mód arra, hogy közelebb hozzák egymáshoz a szlovákokat és a magyarokat.

Nagy és kényes gépezet

Megannyi mozifilm és tévésorozat sztárja Csuja Imre, számára egy ilyen forgatás rutinfeladat, de nem így Matusek Attilának, aki színházi ember, és elmondása szerint ezelőtt csak egy vizsgafilmben volt egy kisebb szerepe. Vagyis ez az első igazi televíziós munkája. „Talán a legnagyobb különbség, hogy nagyon pontosan képben kell lenni mindennel, muszáj tartani magunkat a kottához. Ez egy nagyobb és kényesebb gépezet, mint a színház, jóval kevesebbet hibázhatsz” – válaszolja arra a kérdésre, miben más a forgatás, mint mondjuk egy színházi próba.

„Tegnap például egy intim jelenetet vettünk fel az ágyban. Ezt úgy képzeld el, hogy folyamatosan volt köztünk majdnem két méter távolság, és igazából a kamerával beszélgettem, nem is a partneremmel” – avat be Attila a sorozatforgatás furcsaságaiba.

Ezzel együtt megkedvelte a színészkedésnek ezt a másik oldalát, és már kevésbé gátlásos a kamera előtt. „Nagyon hasznos tapasztalatokat szereztem, amelyeket legutóbb például egy kamerapróbán tudtam kamatoztatni” – teszi hozzá.

Amikor azt kérdezem, mennyire tud azonosulni a sorozatban megformált karakterrel, először a névazonosság okozta buktatókra tér ki. „Soha többet nem vállalok olyan karaktert, akit úgy hívnak, mint engem – fogadkozik mosolyogva. – Sajnos hajlamos vagyok emiatt kiesni a szerepemből. Többször előfordult, hogy a nevemen szólítottak, és Matusek Attila reagált Tóth Attila helyett. Bízom benne, hogy a vágók orvosolni tudják majd az ebből adódó bakikat. És hogy mennyire hasonlítok rá? Ő egy más temperamentumú, talán egyszerűbb gondolatvilágú srác. De ami a Pozsonnyal való ismerkedést illeti, az egyértelműen passzol. Közös bennünk, hogy kevésbé jól beszélünk szlovákul, és tulajdonképpen a karakterem és én egyszerre fedeztük fel Pozsonyt.”

A szlovák fővárossal szemben neki is voltak fenntartásai, de a végére nagyon megkedvelte. „Csabiéknak köszönhetően felfedeztem Pozsony egy addig számomra teljesen ismeretlen, határozottan kellemes arcát. Volt egy olyan forgatási nap, amikor azt mondtam, olyan, mintha Milánóban lennénk. Olyan kis eldugott szegleteit ismertem meg a városnak, amelyekről addig nem is hallottam” – összegzi az élményeit.

Identitások találkahelye, Pressburg

Lassan indulnom kell, magam mögött hagyom ezt az Isten háta mögötti, ugyanakkor kellemesen ismerős vidéki miliőt, ahonnan az első szlovákiai magyar sorozat meséje indul. Innen kerekedik fel a pórul járt gazda fia a nagyvárosba, hogy szerencsét próbáljon, és megmentse a család becsületét. Majd pedig megannyi kaland, bonyodalom és próbatétel után ide is tér vissza, de már egy teljesen új emberként.

Persze a történetet (már amennyit ismerünk belőle) leegyszerűsítettük, de azért a felvázolt alaphelyzet párhuzamba állítható népmesei mintákkal. Ezekre (is) építve akarnak a Pressburg alkotói valami egyedit létrehozni: egy humoros jelenetekben, helyzetekben bővelkedő, többnyelvű alkotást, amely nem hallgatja el a közösségünket érintő komolyabb kérdéseket sem, ilyenekkel is szembesíti a nézőt.

„A lokális, magyar nemzeti identitás találkozása a multikulturális pozsonyi és világpolgári szemlélettel egy sor humoros szituációt és félreértést eredményez, egyben teret is ad, hogy a néző elgondolkodhasson és új kontextusban értelmezze a szlovákiai nemzetiségi identitásokat” – olvasható a dramedyként meghatározott sorozat ismertetőjében.

Az már most sejthető, hogy a Pressburg sokkal több lesz egy kizárólag a nevető izmokat megcélzó, sekélyes szitkomnál. Bízzunk benne, hogy értő közönségre talál majd.