Vércsék, ölyvek, baglyok tucatjain segített már a marcelházi madármentő, akihez Nigel Marven is betért egy rántott sajtra
Marcelháza egy „titkos”, eldugott telkén található a Bogár János helyi lakos által alapított és fenntartott madár- és kisállatmentő állomás, amelyhez hasonló legközelebb a 150 kilométerre található Pozsonyborostyánkőn (Borinka) működik. Hihetetlen, de az egész országban mindössze öt vagy hat ilyen intézmény létezik, ráadásul mindegyik lelkes önkénteseknek köszönhetően.
Lájkold, kövesd a Napunk.sk-t a közösségi médiában is, ahol extra tartalmakkal is jelentkezünk! Csatlakozz hozzánk a Facebookon, az Instagramon és a YouTube-on!
A tulajdonos udvarával és kertjével szerves egységet alkotó állomás leginkább egy mini állatkertre hasonlít, a madárházak mellett van mókusketrec, halastó, teknősmedence és sünkifutó is. A kerti tavacskák a vízen átívelő pallókkal, a vízi rózsákkal és a dúsan zöldellő dísznövényekkel olyanok, mintha csak egy kertépítő magazin címlapjáról ugrottak volna elő.
Jánost az Izsa és Pat közötti mákföldön tanyázó hattyúk kapcsán kerestem fel, amelyek közül több legyengült példányt is hozzá szállítottak „rehabra”. Mielőtt megmutatná őket, hellyel és frissítővel kínál a lugas alatt.
A beszélgetésünkhöz az aláfestést a tavi acapella, a száztagú békakórus hangkavalkádja adja. Mielőtt még belemélyednénk a témába, egyszerre feltűnik valami – karnyújtásnyira tőlem ott csücsül egy kalitkában Klára, a sötétbarna, igéző szemű macskabagoly.
Ehhez a munkához óriási elhivatottság kell
„Vágsellye mellől hozták az állami természetvédők, kiesett a fészekből. Ha lent marad, széttépi egy macska, kutya vagy görény” – magyarázza az önkéntes madármentő, akiről kiderül: már gyerekkorában is imádta az állatokat, és korán elkezdett foglalkozni a sérült állatok mentésével.
Később aztán letette a vadászvizsgát is, de csak azért, hogy „legálisan” figyelhesse meg és fotózhassa a madarakat és vadakat bárhol az országban. Néhány vadásszal azóta is jó kapcsolatot ápol, előfordul, hogy ők szállítják hozzá a szárnyaszegett vércséket, vagy az árván maradt fácánfiókákat.
Amikor a végzettségéről kérdezem, a nyitrai élelmiszeripari szakközépiskoláról gyorsan átterelődik a szó az itteni múzeumra. János ugyanis diákévei alatt jó kapcsolatot ápolt annak madártanban jártas főigazgatójával. Tőle tanulta meg az ornitológia alapjait, és mellette kezdett terepmunkát végezni, konkrétan madarakat gyűrűzni Verebélytől Marcelházáig.
Jelenleg egy helyi élelmiszeripari üzemben dolgozik három műszakban. A mentett állatokról való gondoskodás és az állomás karbantartása, bővítése minden szabadidejét kitölti. Ebből is látszik, milyen óriási elhivatottság szükséges ahhoz, hogy az ember sérült állatokkal foglalkozzon.
Valójában tehát ez egy teljes munkaidős feladat, de attól még messze vagyunk, hogy az önkéntes madármentő állomások működtetői bért vagy komolyabb pénzbeli juttatást kapjanak az államtól.
„Madárfitnesszel” is bővül az állomás
„A legfőbb feladatom elsősegélyt nyújtani, illetve a sérült, beteg állatot életben tartani, amíg lehet, amíg teljesen fel nem épül, vagy amíg az orvos azt nem mondja, hogy el kell altatni” – foglalja össze tömören a madármentők tevékenységi körét János, miután beinvitál a ház mögötti, elkerített részre, ahol az elzárt ragadozó madarak, valamint a szabadon kószáló, lábadozó hattyúk, gólyák találhatók.
János a madárházakat, röpdéket nagyrészt önerőből építette. Támogatást eddig az állami természetvédőktől (ŠOPSR), a ragadozó madarak védelmére szakosodott civil szervezettől (Ochrana dravcov na Slovensku), valamint a Komáromi Regionális Állategészségügyi és Élelmezésügyi Intézettől kapott főként táp (például egerek), illetve madárháló formájában. Nem is gondolná az ember, de ez utóbbi is több ezer eurós tétel.
Az állomás felállításához nem volt egyszerű megszerezni a szükséges engedélyeket. Két éve nyílt meg hivatalosan, azóta pedig folyamatosan bővül, most például egy új röpde épül, melynek már el is készült a fémváza, a hálók is kifeszítve, már csak a deszkaborítás hiányzik. Ez egyfajta „madárfitnesz” lesz, ahol a fiatal, lábadozó páciensek edzhetnek majd a vadonra.
János azt tervezi, hogy élő prédákat, például egereket enged majd be az „edzőterembe”, hogy a még tapasztalatlan vércsék, ölyvek, héják, baglyok begyakorolhassák, hogyan kell elejteni a mozgó zsákmányt, mielőtt visszakerülnek a természetbe. „Ha állandóan a szájukba van téve az étel, és nem tanulják meg levadászni azt, a természetben hamar elpusztulnak” – figyelmeztet a marcelházi madárbarát.
János egy egyszerű elvet követve gondoskodik az állomásra került madarakról: olyan körülményeket igyekszik szimulálni, amilyenekkel a természetben is találkoznak majd. Vagyis miközben aggódva figyeli a gyógyulásukat vagy a felcseperedésüket, nem hagyja őket elkényelmesedni sem.
A vizes tálkát például mindig a földre teszi, nem állványra. „Bár a magasabban lévő tálkából a madarak könnyebben tudnak inni, muszáj hozzászoktatni őket ahhoz, hogy a vadonban nincs ilyen luxus, a vízért majdnem mindig le kell szállni a földre” – magyarázza az amatőr madarász.
A természetes állapotok szimulálása miatt hempergeti tollba a csirkehúsdarabokat is, melyekkel az erdei fülesbagoly fiókákat eteti. A tollak bagolyköpetként távoznak, erre is szükség van ahhoz, hogy megfelelően működjön a madár emésztőrendszere.
