A legtöbbünk úgy él, mintha az élet utolsó szakasza csak másokat érintene, mondja a pszichológus

Az idősebb emberek mintha láthatatlanok, kevésbé érdekesek lennének, a fiatalok szemében elveszítik az identitásukat. Noha sokuknak még van mit felkínálni a többiek számára, például példaképként szolgálhatnak azt illetően, hogyan birkózzunk meg a nagy terhekkel, mondja Mária Krýslová pszichológus.

„Az idős emberek némileg előnyben vannak, megélték a fiatalságukat, a fiataloknak viszont az ellenkező tapasztalat hiányzik, ezért lehet számukra nehezebb beleérezni magukat a szüleik belső világába.”

Pszichológusként gyakran keresik fel olyan emberek, akik nem találnak megoldást öreg szüleik gondozására, akiknek szükségük van rájuk, és nem tudják, mitévők legyenek? 

Igen, megesik.

Hogyan élik meg ezt, és milyen gondjaik vannak?

Általában nagyon kétségbeesettek, és rengeteg érzelmet, például megbánást, bűntudatot, tehetetlenséget és frusztrációt élnek meg, amiért nem tudják megtalálni a segítség olyan formáját, amely számukra megvalósítható és a szülő számára is elfogadható. Kimerültnek, frusztráltnak és tehetetlennek érzik magukat. Általában az egymással való kapcsolatuk is romlik, és ez elkeseríti őket.

Miért alakulnak ki ilyen helyzetek?

Nem csak személyes jellegű okok merülnek fel, hanem másfélék is, például, hogy az önellátásra képtelen szülő nem működik együtt, vagy a családi gondozó nem akarja gondozni a hozzátartozót. j problémákat vet fel az emberi élettartam növekedése – gyakran az egészségi állapot megromlása árán –, de ugyanilyen hatása van a társadalmi körülmények és az életmód megváltozásának a korábbi generációkhoz képest. Mindegyik generációnak meg kell birkózni ezekkel, csakhogy mindegyik másképp öregszik.

Hogy érti, hogy másképp öregszik?

Az élettartam meghosszabbodásával megváltoztak az azzal szembeni elvárások is. Az öregkorra már nem úgy tekintünk, mint a halálra való felkészülésre, hanem mint egy újabb életszakaszra, amelyben esélyünk van értékes életet élni.

Milyen problémákkal jár az élet meghosszabbodása?

Sok van belőlük, de összességében elmondható, nem vagyunk eléggé felkészülve az élet utolsó időszakára és az abból adódó esetleges válságokra. A legtöbbünk úgy él, mintha ez az életszakasz csak másokat érintene.

Miért van ez így?

Ehhez azzal is hozzájárulunk, hogy kiszorítjuk vagy elnyomjuk azokat a dolgokat, amelyek szorongást és félelmet keltenek bennünk. A végtől és a haláltól való félelem az egyik legerősebb. Még önmagunkat is hajlandóak vagyunk becsapni, csakhogy ne kelljen szembenéznünk azzal, ami fenyeget bennünket. Ha nem dolgozunk tudatosan a szorongással, és elkerüljük az okainak racionális feldolgozását, akkor a következményei váratlanul érnek majd bennünket. Túl gyorsan élünk, érzések és érzelmek sokaságát éljük át, azonban keveset foglalkozunk velük.

Sajnos hasonlóan viselkednek a politikusaink is, akik szintén szemellenzővel tekintenek az idősek valódi szükségleteire, és alig könnyítik meg a segítőik, gondozóik helyzetét. Nem biztosítják a méltóságteljes életvég lehetőségét, ami a civilizált társadalmak egyik alapfeltétele.

Tehát nem foglalkozunk azzal, ami később utolér minket?

A társadalom minden ágazata, beleértve minket is, mintha csak most fedezné fel a proaktív hozzáállást. Szlovákiában még csak nem is foglalkozunk ezzel a kérdéssel országos szinten. A médiát sem nagyon érdekli az öregség, noha jelentősen hozzájárulhatna azon tévhiteknek és sztereotípiáknak a lerombolásához, amelyek az öregedést övezik.

Milyen tévhitekre és sztereotípiákra gondol?

Hajlamosak vagyunk homogenizálni az öregséget és az időseket, és csak olyan negatív tulajdonságokkal társítani őket, mint a betegség, gyengeség, gyengélkedés, tehetetlenség, munkaképtelenség stb. Mintha nem lennének jelentős különbségek az emberek fizikai és mentális állapotában, és nem lennének olyanok, akik még nyugdíjas korban is dolgozni akarnak. Sokan életük végéig dolgoznak, élvezik, hogy használhatják képességeiket és hozzájárulhatnak olyan értékekhez, amelyek túlmutatnak a személyes életükön.

Vannak közöttünk ún. szuperöregedők is (80 és annál idősebb emberek, akik kiváló kognitív funkciókkal rendelkeznek – a szerk. megj.), akik 90 évesen is egészségesek, és természetes halál által halnak meg. Az idős emberekről beszélnek úgy, mint egy „csomagról“, egy tárgyról, amiről gondoskodni kell, és terhet jelent. Ugyanakkor a 85 év feletti embereknek csak 30 százaléka szorul gondoskodásra. Az életkori diszkrimináció nálunk általános dolog. Minden beteg, fogyatékos és kiszolgáltatott embernek, kortól függetlenül, segíteni és gondoskodni kell. Bár tény, hogy a 70 év feletti korosztályban több van belőlük.

Nem az áll emögött, hogy a mostani társadalom örökké fiatal akar maradni?

Az ehhez hasonló tendenciák nyilvánvalóan jelen vannak. A nők és a férfiak egyaránt különböző beavatkozásokkal szépítik az arcukat és testüket, mintha attól tartanának, hogy a ráncok miatt kevésbé lesznek értékesek, mintha ebben rejlene az emberi vonzerő.

Minél erősebb a társadalomban a fiatalság és a szépség kultusza, annál inkább jelen van az ageizmus (életkor miatti hátrányos megkülönböztetés – a szerk. megj.), annak minden következményével együtt, és annál nagyobb a hajlam az életkori diszkriminációra. Az előrehaladott korú emberek a fiatalok szemében – akár közvetlenül a családban is – mintha láthatatlanok, kevésbé érdekesek lennének, a fiatalok szemében elveszítik az identitásukat, és csak az a tudat marad számukra, hogy öregek. Noha sokuknak még van mit felkínálni, például példaképként szolgálhatnak azt illetően, hogyan birkózzunk meg a nagy terhekkel.

Néha azonban maguk az idős emberek azok, akik a korukra hivatkoznak és aszerint élnek. A fent említett sztereotípiák és tévhitek olyannyira befolyásolhatják az időseket, hogy elfogadják a társadalom róluk alkotott képét, átveszik azt, és elkezdenek annak megfelelően viselkedni. Saját maguk teszik magukat feleslegesen mozgáskorlátozottá, passzívak lesznek, és elkezdenek áldozatként viselkedni. Kényelmesebb kibújni a saját felelősségük alól, és inkább a gyerekekre hárítani azt.

Tehát már nem érvényes az a sztereotípia, hogy „mi gondoskodtunk rólad, most te gondoskodj rólunk”?

Bizonyos szempontból érvényes, bizonyos szempontból pedig nem. Néha még a legjobb akarat ellenére sem kivitelezhető vagy igazságos a gyermekekkel szemben. Ez is arány kérdése. A gyermekek felelőssége, hogy gondoskodjanak a szüleikről, de nem muszáj, hogy a végsőkig képesek legyenek „gondoskodni” – azaz a munka és a kisgyermekek gondozása mellett minden szempontból törődni velük. Ez a követelmény jelenthet például egy 20 éves együttélést egy problémás személyiségű szülővel, vagy azt, hogy egy 65 éves idős „gyermek” gondoskodik a 87 éves szülőről, és hasonlók.

Vannak azonban kiegészítő és részleges megoldások is. A jó és emberséges megoldások gyakran több forrásból származó segítség igénybevételét jelentik. Az azonban továbbra is igaz, hogy a gyermekeknek minden életkorban részt kell venniük szüleik támogatásában és gondozásában. Különösen életük legérzékenyebb szakaszában és a haldoklás idején kell velük lenniük.

Hogyan lehetnek az öreg emberek felelősek saját magukért?

Az öregség kíméletlenül próbára tesz bennünket, mert az „elmúlás”, az erővesztés és a halál nem egy rövid folyamat. Az, hogy hogyan zajlik majd, tőlünk is függ. Attól függ, hogy időben elkezdünk-e törődni magunkkal és az életünkkel, hogy minél tovább fittek maradhassunk. A szervezetünk már középkorban elkezd öregedni, a késői életkorra való felkészülést ezért már ekkor el kell kezdeni. Mindent megtenni azért, hogy talpon maradhassunk, és a saját kezünkben tarthassuk az életünket. Hogy ne kelljen másra támaszkodnunk.

Mondani könnyű, de hogyan érhetjük ezt el?