Putyin százados egy fekete Volgán jött értem, és a KGB központjában hallgatott ki, sztorizik az egykori kém, Szergej Zsirnov

[ Szükségünk van a segítségedre: tegyük együtt jobbá a Napunkot!
Töltsd ki olvasói kérdőívünket! ]

Szergej Zsirnov egy neves szovjet iskolában tanult, KGB-tiszt volt, és illegális hírszerzőként dolgozott Franciaországban. Ma is ott él, de már politikai menekültként.

Az orosz hírszerzési szolgálat és a nemzetközi politika szakértője az interjúban felidézi, hogyan csatlakozott a hírszerzéshez, és azt is, hogyan hallgatta ki a KGB központjában Vlagyimir Putyin, aki egy fekete Volgával ment érte. Megvilágítja, milyen Oroszország vezetőjének a jelleme, miért robbantotta ki az ukrajnai háborút, és azt is, hogyan fog végződni.

Az interjúban arról kérdeztük:

• milyen körülmények között találkozott először Vlagyimir Putyinnal;
• miért gyűlöli Putyin Ukrajnát és miért indított ellene háborút;
• hogy Putyin elhiszi-e azokat az ostobaságokat, amiket beszél, és hogy a hágai Nemzetközi Bíróság elé kerül-e;
• milyen szerepe van Oroszországban Jevgenyij Prigozsinnak és Razman Kadirovnak.

Az önéletrajzában azt írja, hogy illegális kémként tevékenykedett. Mi a különbség az illegális és a „legális” kém között?

Először is megjegyezném, hogy a „kém” szónak negatív konnotációja is van, mert általában valakit az ellenkező táborból jelöl meg, és ellenségként tekintenek rá. Mi hírszerzők vagyunk. Ez elég vicces, mert ugyanazt csináljuk. Nyugaton a „spy” szó nem rendelkezik olyan negatív jelentéssel, mint Oroszországban.

A hírszerző tiszteknek vagy kémeknek több feladatuk is van, amelyek közül két fontosabbat emelhetünk ki: a legális és az illegális hírszerzést. A legális és illegális nem azt jelenti, hogy az egyik törvényes a másik meg nem. Bármilyen hírszerzés vagy kémkedés törvényellenes. Minden országban bűncselekményként tartják számon, melyeket súlyos büntetésekkel sújtanak, gyakran halálbüntetéssel is.

Az egyedüli különbség az, hogy a legális hírszerzés fedés alatt zajlik, ahogyan nálunk mondják – a saját országunk hivatalos intézményeinek fedésében történik. A Szovjetunióban ezek a nagykövetségek, a konzulátusok és a külföldi szovjet intézmények voltak. Csakhogy a nagykövetségek és a konzulátusok diplomáciai mentességgel rendelkeztek. Éppen ez a legális rész alkotta az egész hírszerzés 98–99 százalékát.

És van még egy kis tevékenység, amit illegális hírszerzésnek hívnak. Ez a hírszerzési tevékenység egy nagyon drága, és specifikus formája, mert a kém nem szovjet állampolgárként tevékenykedik, hanem külföldiként. Azért drága mert, mert fel kell készíteni egy embert, aki képes idegennek kiadni magát, anyanyelvi szinten kell beszélnie az idegen nyelvet, új iratokat kell neki készíteni, mert egy legendát, egy teljesen új embert kell megalkotni.

Miért van egyáltalán szükség az illegális hírszerzésre? A legális nem elég?

Azért, mert az illegális kémeket nagyon nehéz felfedni. A legális hírszerzés emberei a szovjet intézetekben dolgoztak, így az adott országok kémelhárítása tudta, hol keresse őket. Minden nagykövetség tele van kamerával, különböző kémelhárítók vagy rendőrök mozognak körülöttük.

A legális hírszerzőket viszonylag könnyű felfedni, mert a munkájuk eltér az intézetek alkalmazottainak munkájától. A szovjet időkben a diplomata a nagykövetségen, tehát szovjet területen ült, és csak engedéllyel hagyhatta el.

A hírszerző tisztek sokkal gyakrabban utaztak, mert volt még egy másik munkájuk is – a kémkedés. Idegenekkel kellett találkozniuk, forrásokkal, igyekezniük kellett beszervezni valakit, tehát szabadabban mozogtak, ami feltűnő volt. Ez a különbség máig megvan, még akkor is, ha manapság az illegálisokat könnyebb felfedni, mint azelőtt.

Miért?

Azért mert a világ összekapcsolódott, ma már van internet, okostelefonok. Egyszerűbben le lehet ellenőrizni azt, amit egy ember állít magáról. Azokban az időkben, amikor nem léteztek okmányok, az ember egyszerűen elment valahova és azt mondta, hogy így és így hívják, és el is hitték neki, és talán nyilvántartásba is vették.

A nyilvántartás egyedüli formái az egyházi anyakönyvek voltak, ahova feljegyezték a születéseket és a halálokat. A szovjet illegális hírszerzés kihasználta azt, hogy ezeket a jegyzékeket számos nyugati országokban külön vezették, volt külön születési és halálozási könyv is.

A mi illegális hírszerzőink tehát a temetőket járták, és olyan sírokat kerestek, ahova csecsemők vagy kisgyermekek voltak eltemetve. Feljegyezték a vezetékneveiket, és az egyházközségben kérvényezték a születési anyakönyvi kivonat kiadását. A község ezt ki is adta, és ennek alapján kérvényezték a hivatalokban az útlevelet és más okmányokat, amivel létrehoztak egy illegális kémet. Ma már minden egy adatbázisban van, és ilyesmit már nem lehet megtenni.

És ön hogyan került a KBG-hez?

Nevetni fog, de KGB-vel való első élményem még a kamaszkoromhoz kötődik. Tizenkét évesen megnyertem az iskolai angol nyelvű olimpiát, majd a zelenográdi járási fordulót is.

Nem tudtam, hogy ezeknek a versenyeknek a nyerteseit az egész Szovjetunióban a KGB adatbázisába felveszik, mint jó idegennyelv-tudással rendelkező embereket, és hogy érdeklődnek irántuk. A KGB dolgozott ezzel az adatbázissal, ezt azonban csak később tudtam meg.

A második találkozásra 1973-ban került sor, amikor megnéztem Stierlitzet (Max Otto von Stierlitz, a KGB titkosügynöke, a A tavasz tizenhét pillanata szovjet sorozat főszereplője – a szerk). Természetesen olyan akartam lenni, mint ő, ezért elmentem a rádiósok klubjába az Úttörők palotájába, hogy megtanuljam a morzejeleket, és a rádióhullámokat kezelni.

Fogalmam sem volt róla, hogy a rádiós klubokat a KGB helyi szervezetei koordinálták, mert egy rövidhullámú sugárzóval bármit sugározhattunk a Föld túloldalára. A KGB ezeket a tevékenységeket a Szovjetunióban gondosan figyelemmel követte.

1978-ban bekerültem az MGIMO-ra (az orosz külügyminisztérium által létrehozott moszkvai állami egyetem – Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézete – a szerk. megj.) és a francia nyelvet választották nekem. Noha az elején ez dühített, később megszerettem, minden jól ment, és 1979-ben megkezdtük az olimpiára való felkészülést.

1979 decemberében azonban a Szovjetunió megtámadta Afganisztánt, és az 1980-as moszkvai olimpiát pedig az amerikaiak bojkottálták… Sem az amerikaiak, sem a kanadaiak nem jöttek el, ahogyan a fél világ sem. Azok, akik mégis eljöttek, az Olimpiai Bizottság fehér zászlajai alatt vonultak fel, a helyzet feszült volt. Reméltem, hogy az olimpia alatt lehetőségem nyílik arra, hogy idegenvezetőként és tolmácsként külföldiekkel dolgozzak. Erre azonban nem került sor, mert a 09-es segédszolgálathoz osztottak be.

Mi volt az?

Moszkva központjában, a Kalinyin sugárúton a Prága étteremmel szemben volt egy üvegépület nemzetközi távírótelefonnal, a 09-es információs szolgálat az emeleten volt. Egy külön helyiséget kaptunk, közvetlen telefonjaink voltak, és ezek a számok voltak feltüntetve az olimpiai listákon.

Mi csak ültünk ott, és senki sem hívott, senkinek sem volt rá szüksége, minden delegációnak volt tolmácsa, mi pedig unatkoztunk. Moszkva akkoriban elzárt volt, nem voltak ott emberek, és a boltok pedig olyan áruval voltak tele, amit a lakosok már rég elfelejtettek. A kommunizmusban éltünk, de szinte haldokoltunk a semmittevéstől. És egyszer csak, szolgálat közben, felhívott valaki. Egy francia férfi.

A tudakozót általában akkor hívják, ha valaki egy telefonszámot szeretne megtudni, a beszélgetés 20-30 másodpercig tart, vagy egy percig, ha pontosítani kell valamit. A férfival váltottam néhány szót, és azt kérdezte: „Elnézést, de hogyan lehetséges, hogy egy francia dolgozik a szovjetek olimpiai információs szolgálatánál?”.

Erre természetesen elmosolyodtam, mert egy átlagos diák voltam, 19 évesen, két évnyi francia nyelvtanulás után beszéltem egy igazi franciával. Nagy dicséret volt, hogy összetévesztettek egy franciával. Azt válaszoltam, hogy nem vagyok francia, hanem egy diák, és beszélgetni kezdtünk. Én voltam neki az első szovjet, aki érthetően és összefüggően beszélt franciául, és ő volt számomra az első francia ember, akivel beszélhettem.

Mit jelentett önnek ez a beszélgetés, tekintettel arra, hogy a Szovjetunióban kockázatos volt külföldiekkel kapcsolatba lépni?

A Szovjetunióban holt nyelvekként tanultuk az idegen nyelveket, számunkra tehát semmilyen különbség nem volt a francia és a latin között. Azok az emberek, akik latinul tudtak, sosem találkoztak másokkal a gyógyszerészeken és a jogászokon kívül. Számunkra ez ugyanolyan volt.

A Szovjetunióban élő idegen nyelveket tanultunk, de tilos volt bárkivel is kapcsolatba lépnünk – Zelenograd zárt városában éltem, és az MGIMO-n tanultam. Számomra a francia férfival való telefonbeszélgetés olyan volt, mintha egy hívő embert maga Jézus Krisztus hívta volna fel. Engem pedig egy francia férfi. Nem tudtam letenni, és ő csak kíváncsiságból hívott, nem volt semmilyen kérdése.

A beszélgetésünk hasonlóan kezdődött, mint az önnel folytatott beszélgetés, az idő megállt, valahová a Marsra kerültünk. Ezt az állapotot képtelenség szavakkal leírni, különösen a fiatal generáció számára, amelyik az interneten kommunikálhat kínaiakkal, japánokkal, kanadaiakkal, amerikaiakkal, bárkivel, még az ördöggel is.

Két órán át beszélgettünk. Végül mindketten elfáradtunk, és ő azt kérdezte: „Valójában miért telefonon beszélgetünk? Találkozzunk egy kávéra a városban.” Csakhogy számunkra ez tilos volt, és én belül könnyeket hullattam, és kifogásokat kerestem, miért nem találkozhatom vele. Erre ő azt mondta: „Megadhatom neked a címemet. Ha Párizsban jársz, keress fel.” Felírtam a címet és elnevettem magam, mert ez járt a fejemben: „Persze, persze, ha majd egyszer Párizsban járok…”

Letettük a kagylót és én visszatértem a valóságba. Körülöttem mindenki tágra meredt szemmel bámult, mert nem értették, miről volt szó. Tehát egy hivatalos vonalon két órát beszélgettem valamilyen idegennel, noha az lett volna a feladatom, hogy húsz másodperc alatt megadjam a kért telefonszámot és elköszönjek.

Behívattak a felettesek irodájába, az emberek sürögtek-forogtak, és valaki felhívta a KGB-t, mert egy rendkívüli helyzet állt elő – egy külföldivel való beszélgetés. Ők pedig nem értették, hogy miről beszélünk. A felettesem megkérte egy ismerősömet, aki tudott franciául, hogy fordítsa le a beszélgetésünket. Ő azonban nem tudott lépést tartani velünk, mert nehéz két órán át szinkrontolmácsolni, ráadásul a válaszokat nem hallotta, csak azt, amit én mondtam.

Ezért felhívták a KGB-t, jött egy ember és behívtak a felettesem irodájába. A srác megmutatta az igazolványait, és az állt rajtuk, hogy „Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin százados”. Beültetett egy fekete Volgába, és elvitt a Lubjankába (az egykori KGB parancsnoksága – a szerk. megj.).

Jól értettem, hogy Vlagyimir Putyin egy fekete Volgával ment el önért?

Igen, Putyin százados egy fekete Volgával jött értem. Akkor még nem tudtam, hogy Leningrádban dolgozik, és hogy Moszkvába csak erősítésként küldték a KGB operatív stábjának felét. Putyin akkor nem volt semmilyen hírszerzési szolgálat tagja, és az, amit állít, hogy hírszerző volt, hazugság. Az 5. adminisztrációban teljesített szolgálatot és leningrádi képzést kapott. Tehát amikor Moszkvába hívták, beültették a központi épületbe, és kihallgatásokat bíztak rá. Az épületben volt a KGB recepciója, ahol a tisztek az elsőbbséget élvező ügyekkel és a lakosok kéréseivel foglalkoztak.

Mi történt ott?

Bevezettek az irodába – a KGB fogadószobájába. És az a kis ember megkezdte a kihallgatásomat. Két órán keresztül faggatott, azt kérdezte tőlem, hogy milyen titkokat árultam el, én pedig nem értettem, hogy miről beszél, mert hivatalos szolgálatban voltam, azt mondták nekünk, hogy találkoznunk kell a vendégekkel, és ha idegenekkel beszélünk, akkor a Szovjetuniót a legjobb fényben kell feltüntetnünk. És ez a barom hirtelen azzal vádolt, hogy kém vagyok, disszidens, hogy elárultam a hazámat, és hogy két órán keresztül beszéltem valami franciának titkokról.

Aztán Putyin megkérdezte, hol lakom. Mondtam, hogy Zelenográdban, erre ő: „Egy zárt város, elektronika, na, milyen titkokat árultál el neki Zelenogradról? A vállalatok után érdeklődött?” Ilyen képtelenségeket kérdezett, ezért azt mondtam neki: „Miről beszélsz, ember? A Szovjetunióról beszéltem neki, az itteni életről, az olimpiáról. Hisz mindenhol a bojkottról lehet olvasni, és ez egy tudakozó.”

Természetesen nem volt a legjobb érzés ott lenni, de nem ijedtem meg tőle, elvégre az MGIMO-ra jártam. Azok, akik nem éltek a Szovjetunió korában, nem tudják, mit jelentett az MGIMO diákjának lenni. Ez valóságos földi paradicsom volt, az MGIMO diákjai pedig az angyalok segítői voltak. Mi voltunk a brezsnyevi aranyifjak, Leonyid Brezsnyev, a párt központi bizottsága titkárának unokája, a barátom Andrjusa Brezsnyev egy évfolyamba járt velem. És valami tökfej szürke öltönyben megpróbált rám kenni valamilyen szovjetellenes ostobaságokat.

Tudott róla Putyin, hogy MGIMO-diák, amikor kihallgatta?

Tudott róla, de nem érdekelte, mert a KGB-nek dolgozott, és úgy hitte, hogy azok az ördög szolgái, és hogy az ördög szolgái bármit megtehetnek. Az élet királyai voltak, még ha titokban is. Akkor már öt éve dolgozott ott, tudta, milyen hatással van a KGB szó az emberekre, hogy letartóztathatják őket, elvihetik valahova, börtönbe zárhatják és vizsgálatot indíthatnak ellenük. Ezt mind jól tudta, hatalma volt, és ki is használta. Látni lehetett rajta, hogy élvezi, hogy kihallgathat, és hogy nem küldhetem el sehova.

Aztán a dolgok hirtelen felgyorsultak, mert idegesíteni kezdett és azt mondtam neki: „Mégis miért gyakorol rám nyomást? Szovjet állampolgár vagyok, szovjet diák, Moszkvában élek, egy ideológiai egyetemen tanulok. Az ideológiai fronton való munkára készítenek fel minket, tehát olyan dolgokat is megtehetünk, amiket mások nem. Miért viselkedik tehát így velem?”

Nagyon durván viselkedett, később még tegezni is kezdett. Megmondtam neki, hogy magázzon, aztán azt mondtam neki: „Mi akar ez lenni? Egy sztálini gulág? Chvat nyomozóra (A Gulag-szigetvilág című könyvből – a szerk. megj.) emlékeztet. A Gulag-szigetvilág egy tiltott szovjetellenes könyv volt. Tilos volt birtokolni, ha valaki megvette, az öt év börtönt jelentett.

Putyin szeme felcsillant, érdeklődni kezdett arról, hogy ki az a Chvat. Erre azt mondtam neki, hogy A Gulag-szigetvilágból van, és lejött neki, hogy olvastam a könyvet. Erre még inkább felcsillant a szeme, ugyanis rájött, hogy megvan, amit keresett, az ügy lezárva, megyek öt évre rács mögé. Egy MGIMO-diák, aki külföldiekkel társalog és tiltott irodalmat olvas. Ez az. Megkapja az előléptetést, áthelyezik Moszkvába.

Aztán folytatta, és azt kérdezte: „Ki adta magának? Honnan szerezte a könyvet” Azt válaszoltam, hogy egy barátom, megkérdezte a nevét, és én pedig azt válaszoltam, hogy Andrej Brezsnyevtől kaptam. Meghökkent és azt kérdezte: „Milyen Brezsnyev?” Azt válaszoltam, hogy: „A főtitkár unokája.” és ennyi volt. Mindent leállított, mert valami olyasmi történt, amiről akkor nem tudtam.

A KGB-nek ugyanis vannak utasítások: ha bármilyen vizsgálat során felmerül egy központi bizottsági tag neve, az ügyet azonnal le kell zárni, értesíteni kell a párt Központi Bizottságát, és ezzel vége. Nem folytathatják tovább a nyomozást. Ez mindent tönkretett, és úgy gondolom, hogy még bajba is került emiatt. Gondolhatja, hogy egy ilyen kihallgatást nem lehetett eltitkolni.

Tudom, hogy 48 órán át a Szovjetunió legkeresettebb embere volt. Mi vezetett ehhez?

Négy hónappal később egy másik dolog történt velem. Egy francia rádiót hallgattam, nem volt semmi dolgom, és éppen egy filológiai vetélkedő ment. Egy titkos szót kellett megfejteni, majdnem olyan volt, mint egy kémjáték, és nekem sikerült. Nagyon örültem neki, olyan volt, mint amikor a franciával beszélgettem. Én tehát, aki egy zárt városban éltem és egy zárt egyetemen tanultam, táviratot küldtem Párizsba a vetélkedő megfejtésével.

Éjfélkor mentem a távíróhivatalba, ami éjjel-nappal nyitva volt. Ott azt kellett mondaniuk, hogy várjak, mert elromlott a gép, és elmentek felhívni a KGB-t. A táviratot átvették tőlem, elküldték, és amikor elmentem, odahívták a KGB-t. Szirénákkal jöttek ki az irodába, és elkezdték kihallgatni az alkalmazottakat.

Andropov személyesen mondta nekem: „Tudja, fiatalember, maga ezt nem fogja fel. Zelenográdból egy NATO-országba távirat megy egyetlen szóval. Nem világos, hogy mi az. Titkosírás? Kém? Ha az, akkor miért küldtek nyílt táviratot? 48 órára ön volt a legkeresettebb ember a Szovjetunióban, országos körözési listára került, az egész moszkvai iroda, a KGB központi irodája ezen dolgozott, minden ügynök talpon volt.”

Viszonylag hamar megtalálták, és megértették, hogy ezt abba kell hagyniuk, mert ez a fiú nyilvánvalóan a hírszerzésnél akar dolgozni, ezért munkát ajánlottak nekem az illegális hírszerzésnél. Így kerültem be a KGB-be.

Az említett kihallgatást követően is találkozott Putyinnal?

Igen. Négy évvel később láttuk egymást öt percre. 1984-ben beléptünk a Vörös Zászlóalj Intézetébe, egy olyan intézetbe, amely a hírszerzési szolgálatok alkalmazottjait készítik fel. Azonban mindegyikünk más karra került. Ő már kilenc évet töltött a KGB-nél, őrnagy volt, idősebb operatív tiszt. Én egy évig hadnagy voltam az MGIMO után. És egy évig a belügyminisztériumban dolgoztam. 1984. augusztus 29-én egy nagy parkolóba gyűjtöttek össze minket a Luzsnyiki Stadion közelében.

Aztán különböző buszokra tettek minket, és elvittek az épületekhez. Ő a Balasihába ment, én én egy másikba. De abban a tömegben felismertük egymást. És én nagyon megörültem, hogy visszavághattam neki, ezért fanyar mosollyal odavetettem neki: „Látja, Pukin százados, most a barikád ugyanazon oldalán találkozunk.” Úgy tettem, mintha nem emlékeznék a vezetéknevére, mire ő így felelt: „Nem Pukin, hanem Putyin, és nem százados, hanem őrnagy.”

Ez egy merész gúnyolódás volt a részemről, mert akkor 23 éves voltam, ő pedig 32, 9 év különbség volt köztünk, de fiatal voltam, és nem értettem. Ő viszont megértette, hogy kilenc évvel később került erre a térre, mint én. Megértette, hogy én ezredes, tábornok, rezidens lehetek, de ő soha, mert számára már túl késő volt belépni a hírszerzésbe. Ez nagyon rosszul érintette.

Biztos vagyok benne, hogy majd szétvetette az irigység…

Valóban. Az MGIMO volt a fő intézet, ahol a hírszerző szolgálat toborozta a tagjait. A külföldi hírszerzés nagyjából egyharmadát az MGIMO-ban végzettek teszik ki. És amikor ott találtam magam a parkolóban, ott volt egy csomó barátom, voltak ott csoporttársaim, a párhuzamos csoportból, a másik karról. Otthon éreztük magunkat, vidáman beszélgettünk, míg ő ott állt egyedül, szerencsétlenül és szomorúan a szürke öltönyében. Látta, hogy mi vagyunk a királyok.

Aztán végül miért nem lett belőle hírszerző?

Csak egy évig tanult, mert már operatív ügynök volt. Ahhoz, hogy hírszerző tiszt lehessen egy kicsit több képzésre volt szükség. Ő maga beszélt arról, hogy történt ez, nem én találtam ki. A Beszélgetések Putyinnal című könyvet elolvashatják.

Elmondta, hogy 1985 tavaszán tért haza egy leningrádi nyaralásról, ahol felesége, Ljudmila várta első gyermeküket. De valamiért nem vele, hanem Rolduginnal ment sétálni (Szergej Pavlovics Roldugin orosz milliárdos, kétes eredetű vagyonnal, Putyin régi barátja és nagyobbik lányának keresztapja – a szerk. megj.). Ott néhány gazember beléjük kötött, és Putyin ahelyett, hogy ignorálta volna őket, egykori dzsúdósként, szambósként, csekistaként és leendő hírszerzőként összeverekedett velük.

Egyébként ennek a szambós-dzsúdósnak eltört a karja, és a rendőrségen kötöttek ki, ahol felvették a jegyzőkönyvet, majd az ügy Moszkvába került. Moszkvában pedig azt mondták neki, hogy ha kém, és valaki sértegeti, akkor nem szabad reagálni rá, önuralmat kell tanúsítania. Képzelje el, hogy elmegy Washingtonba vagy máshová egy küldetésre, és magára küldik a helyi a gorillákat, elkezdik inzultálni, összeverekedik velük, az egész műveletnek annyi, a végén egy rendőrőrsön köt ki, és kiutasítják az országból. Ha már verekedésbe keveredik, ügyeljen arra, hogy ne vigyék a rendőrségre, hogy ne fedhessék fel a kilétét.

Putyinnak megmondták, hogy egy kiegyensúlyozatlan ember, aki az érzelmek hatására rossz döntéseket hozhat, ami mind rá, mind pedig a hírszerzésre nézve veszélyt jelent. Mert ha valami ilyesmi történik mondjuk Zürichben, akkor már nem jó hírszerző. Meghiúsíthat egy akciót egy értékes ügynökkel, és nem muszáj, hogy megszerezze a szükséges információt. Mégis kinek van szüksége egy ilyen hírszerzőre?

Vlagyimir Vlagyimirovics tehát összecsomagolt, fogta a Vörös Zászló Intézetében szerzett diplomáját és visszatért a szülővárosába, Leningrádba. És ez volt mindent, Jaszenyevóba (a Külső hírszerzési szolgálat központja – a szerk. megj.) nem vették fel, sem semmilyen más németül beszélő kirendeltségre.

Összességében azonban a karrierje példaértékű volt, mert amikor 1984-ben az intézetbe érkezett, már őrnagy és vezető operatív tiszt volt, sőt, a képzési részleg vezetőjévé is kinevezték. Adminisztratív feladatokat látott el, ami azt jelentette, hogy jó híre volt, de feljebb nem jutott. Vagyis  az ellenkező irányba fordult.

Podcastokban és a Netflixen népszerű műfaj a mániákusok életrajzának elemzése, hogy megértsük, miért kezdtek el gyilkolni. Ön szerint mi történt Putyin gyermek- és fiatalkorában, ami miatt kirobbantotta a háborút?

Helyesen fogalmazott, hogy egy mániákusról van szó. A kihallgatásomon felfedte a legfőbb dolgot – hogy egy kis, komplexusokkal teli emberről van szó, aki nagyon szereti a hatalmat és örömét leli benne. Látni lehetett, hogyan élvezte, hogy hatalmat gyakorolhat felettem, egy MGIMO-diák felett, akit zsigerből gyűlölt. Két különböző világban éltünk. Én a szovjet aranyifjak és az elit életét éltem, ő szintén az elithez tartozott, de a munkásosztályból. Az ő részéről ez egy osztályharc volt. Noha nem vagyok arisztokrata, az MGIMO maga egy arisztokrácia.

Vannak más érdekes események is a könyvében, például, amikor leírja, hogy tizenhat évesen, miután ő is megnézte a Stierlitzet, elment a KGB leningrádi központjába, és azt mondta: „Maguknak akarok dolgozni.” Tehát egy fiú, aki még nem fejezte be az iskolát, elmegy, és magától ajánlja fel a szolgálatait a KGB-nek. Ez sokat elárul róla. Azt mondta, hogy azt válaszolták neki, hogy előbb be kell fejeznie az iskolát, aztán el kell végeznie egy főiskolát, és csak utána jöhet.

A KGB viszont az ilyen embereket nem igazán kedvelte, mert ha valaki önszántából lép be a KGB-be, azt azt jelenti, hogy nincs minden rendben vele. A KGB ugyanis többnyire normális embereket szervezett be, akik nem akartak titkos szervezetekben dolgozni, szennyesben turkálni, és mások után kémkedni. Ezzel azt jelezte, hogy a pártnak szüksége van rá, tehát tekintsék ezt pártfeladatnak. Egy ilyen esetben tudták, hogy az az ember az akarata ellenére fog dolgozni, de úgy, ahogy kell.

Képzelje el, hogy egy kolumbiai drogbáró, aki kokaint állít elő és árusít, és odajön magához egy drogos és azt mondja: „Szeretem a kokaint, ezért önnek szeretnék dolgozni.” Felvenné? Egy drogost? Oda, ahol a kokaint készítik?

Köszönöm, de nem.

Általában olyan embereket vesznek be, akik ki nem állhatják a drogokat, mert akkor biztosak lehetnek benne, hogy nem fognak lopni, hanem csak azt fogják csinálni, amit elvárnak tőlük. Ez ugyanúgy működik a hírszerzési szolgálatoknál is. Az az ember, aki saját maga ajánlja fel a szolgálatait a KGB-nek, az a drogos, aki egy drogkartellben akar dolgozni. Egyáltalán nem kellett volna felvenniük. Létezett egy adatbázis, ahol olyan személyként vezették, akinek megtiltották, hogy a KGB-nek dolgozzon, mindezt erkölcsi és pszichológiai okokból. Az az ember, akivel a központban Putyin beszélt, nem teljesítette a kötelességét, és nem vette nyilvántartásba.

Akkor hogyan lehetséges, hogy felvették?

Azt gyanítom, hogy valami más állhatott a háttérben. Tizenévesként nem tudták beszervezni, de nem zárom ki, hogy annak igyekezetében, hogy bebizonyítsa, ő a legjobb rosszfiú, mondjuk, feladott valakit. Putyin ugyanis elmondta, hogy a történelemtanáruk disszidens volt, és hogy tiltott történelmi könyveket olvastak vele. Azt állította, hogy ez nem tetszett neki.

Nem zárom ki, hogy valakiről jelentett az iskolából: a történelemtanárról, aki disszidens volt, a barátairól, akik szintén a tiltott irodalmat olvasták. És az, aki találkozott vele, kihasználhatta az általa kínált szolgáltatásokat, és ennek fényében érthető, hogyan került a rossz tanuló Putyin hirtelen a Leningrádi Egyetem protekciós jogi karára és annak nemzetközi jog tanszékére, amit a KGB tartott a felügyelete alatt. Ebből nyilvánvaló volt, hogy együttműködik a KGB-vel.

Aztán láthatjuk, hogyan jellemezték őt a barátai, a tanárai. Látszott rajta, hogy hol nőtt fel: egy fiú bonyolult gyermekkorral. Még a hivatalos könyvben is említést tesznek a bonyolult gyermekkorról. Világos volt, hogy egy ilyen kis patkány volt, aki a félig bűnöző, félig gengszter Leningrád mellékutcáiban nőtt fel, és ha túlélte az utcai megpróbáltatásokat, az azt jelentette, hogy nagyon ravasz volt.

És amikor egy ilyen ravasz kis patkány lehetőséget kap arra, hogy a KGB-nek dolgozzon, az először is titoktartást jelent, másodszor pedig hatalmat, óriási hatalmat. És egy olyan pszichéjű, és jellemvonásokkal rendelkező ember esetében, mint amilyen Putyin, ez olyan, mintha egy farkast engednénk be a bárányokhoz.

Aztán ott vannak még a komplexusai. A kisebbségi komplexus, az alacsony termet, a nőkkel való nyilvánvaló problémái, nem szívesen beszél nyilvánosság előtt. A lista hosszú. Minden érzését elrejti, de ha azok a felszínre törnek, akkor vagy verekedés lesz belőle, vagy mint a barátja esetében, aki a szambó klubba vitte – a tornaszőnyegen halt meg, eltörték a hátgerincét, Putyin pedig a földön feküdt és úgy vonyított, mint egy sebesült állat. Tehát a „lassú víz partot mos” tökéletesen ráillik Putyinra.

Miért gyűlöli Putyin Ukrajnát?

Ehhez először azt kell megérteni, hogyan került Putyin egyszeriben hatalomra, nem küzdött meg érte, ő nem egy politikus, nem Hitler. Hitler tizenkét éven át tudatosan igyekezett megszerezni a hatalmat, küzdött érte, kidolgozta az elméletét és az ideológiáját, megnyerte a politikai harcot, először kancellár lett, majd diktátor. Putyin esetében semmi ilyesmi nem történt, sehova sem választották meg, ez a sors akarata volt. Ukrajnával rendezetlen számlái vannak. 2004-ben személyesen ment el Ukrajnába és mondta azt: „Szavazzatok Janukovicsra.” Ez egy idegen ország belügyeibe való beavatkozás volt.

Janukovics elcsalta a választásokat, az ukrán népnek ez nem tetszett, ezt követte a Majdan, ami a választás eredményeinek felülvizsgálatát követelte, lezajlott a harmadik forduló, amelyből Viktor Juscsenko került ki győztesként. Juscsenko nyugatra, nem pedig Putyin és Oroszország felé tekintett. Viktor Juscsenkot megpróbálták megmérgezni, de nem sikerült, nem halt meg. Putyinnak nyilvánvalóan nem felelt meg. Ukrajna kiosztotta Putyinnak az első nagyobb pofont. A dühét azonban nem mutatta ki.

Aztán Janukovicsot később megválasztották, de 2014-ben dönteni kellett, melyik utat válasszák: a Nyugatot és Európát vagy a FÁK-at és Oroszországot. Ukrajna nagy része a Nyugatot és Európát választotta, de Janukovics rákényszerítette Ukrajnára a választást. A második Majdan következtében Janukovicsot eltávolították, Rosztovba menekült, és Putyin megkapta a második pofont. Erre pedig a Krím és a Donbasz elfoglalásával válaszolt.

Nyolc éve háborúzik a Donbaszban, de ez nem vezet sehova, még akkor sem, ha a pénz ömlik, egyértelmű, hogy Oroszországból. A Szurkov e-mailjeiből kiszivárgott információkból kiderül, hogy a Kremlben volt egy megbeszélés orosz miniszterekkel a Donbasz költségvetéséről, az anyagi és technikai támogatás biztosításáról, és világos, hogy ott nincsenek szeparatisták.

Az Oroszországi Föderáció volt az, amely a konfliktust kirobbantotta, és azt ukrán belső konfliktusként állította be. Putyin kétszer is pofont kapott, és azt mondta, hogy bosszút áll Ukrajnán. A Covid pedig még tovább rontott a helyzeten. Elbújt egy bunkerbe, és nem kommunikált többé senkivel…

Tehát Putyin két pofon miatt indította el a háborút, amelyek közül egyre már válaszolt?

Putyin egyszer csak azt mondta, hogy csökken a népszerűsége, és hogy szüksége van egy „kis győztes háborúra”, és megkérdezte, hogy lehetséges-e Ukrajna elfoglalása.

Azt válaszolták neki, hogy ez nem fog gondot okozni, és hogy ugyanolyan lesz, mint a Krímen. Vörös szőnyeget terítenek majd elé, az emberek zászlókat fognak vinni, kenyérrel és sóval fogják fogadni, és hogy Ukrajna a miénk. Szergej Beszeda, az FSZB (az Orosz Föderáció Szövetségi Biztonsági Szolgálatának – a szerk. megj.) 5. adminisztrációjának vezetője pedig azt mondta, hogy egész Ukrajnát megvették, és minden rendben van. Mindannyian arról győzködték Putyint, hogy nincs semmilyen probléma, és hogy három napon belül Kijevben lesznek.

Bár történtek kísérletek a háború megállítására. Ivasov vezérezredes 2022. január 31-én közzétett egy levelet, amelyben azt írta, hogy Oroszországot belerángatják az Ukrajnával való háborúba, ez őrültség, és az orosz hadsereg nincs felkészítve erre. Ha Oroszország háborút indít, elveszíti és széthullik. Ivasov ezt az Oroszországi Föderáció Tiszti Gyűlése nevében írta. Továbbra is él és virul, nem börtönözték be, és nem is végezték ki.

Ez arról tanúskodik, hogy az igazi katonák a háború ellen vannak, de az FSZB, az 5. adminisztráció vagy Patrusev (Oroszország nemzetbiztonsági kérdéseinek egyik vezető alakja – a szerk. megj.) azt mondják Putyinnak, hogy minden rendben van.

Mindeközben katonailag teljes képtelenség az, ami történik, mert 180 ezer ember 2500 kilométeres frontvonalon való elhelyezése, öngyilkosság. Ha valaki egy ilyen műveletet tervezett volna a vezérkari akadémián, akkor nyugdíj-jogosultság nélkül bocsátották volna el a hadseregből. Hibát hibára halmoznak, és az egész úgy végződik majd, mint Puskin A mese a halászról meg a kis halról történetében, ahol az öregasszony a tenger királynője akart lenni, és végül csak egy törött teknője maradt.

Közben Putyinnak jól alakultak a dolgai, 2020-ban még az alkotmányt is megváltoztatta, és 2024 után még két cikluson át, 2036-ig nyugodtan hivatalban maradhatott volna, manipulálva a választásokat, és élvezve a hatalmas vagyont. De ő háborút indított, ami öngyilkos lépés volt saját maga, a rezsimje és az ország, sőt talán a világ számára is, tekintve, hogy mindenkit atomháborúval fenyeget.

Itt visszatérünk a Vörös Zászló Intézet történetéhez, ahol közölték vele: „Vologya, nem akarunk felvenni a hírszerzéshez, mert veszélyes ember vagy”. És most egy ilyen embernél van az atomfegyvereket indító gomb, és háborút folytat Ukrajnával.

Az oroszországi katonai struktúrákat illetően mást sem hallunk, csak hogy mindenkinek elege van Prigozsinból, mindenki utálja Kadirovot, Bortnyikov, az FSZB igazgatója ki nem állhatja őket, itt az ideje elbocsátani Sojgut, és egyáltalán nem világos, hol van a Nemzeti Gárda vezetője, Zolotov. Tudna segíteni abban, hogy megértsük, mi történik valójában?

Ami ott történik, az pontosan az, ami a világ összes hadseregében történik. Gyűlölik egymást. Ez mindig így van. A helyzet ugyanolyan, mint 1945 áprilisában volt a bunkerben. Ott ül egy őrült Führer, Berlint ágyúzzák, és ő kijelenti, hogy győzelemre állunk, hogy még egy hét és leigázzuk az egész világot.

Egyébként Szergej Nyariskin (a Külső Hírszerző Szolgálat igazgatója – a szerk. megj.) egy külön fejezet. Emlékszik arra, hogy tavaly a Biztonsági Tanács ülésén mondott valamit, és Putyin nyilvánosan kinevette? Mindezt azért, mert Putyint nem vették fel Jaszenyevóba, soha nem dolgozott ott, nem is volt ott, és most ő az elnök.

Putyin ki nem állhatja azt helyet, mert arra emlékezteti, hogy élete első fele nem volt sikeres, nem mentek jól a dolgok. És utálja Nariskint is, aki Jaszenyevóra emlékezteti, ahol Putyin soha nem szolgált. Néha-néha el kell mennie oda, hogy leleplezzen néhány emlékművet, de minél ritkábban, annál jobb.

Amikor elnök lett, nem az SZVR-t kezdte fejleszteni (az Oroszországi Föderáció Külföldi Hírszerző Szolgálatát – a szerk. megj.), aminek a prioritásnak kellett volna lennie számára, hanem a GRU-t (Katonai Hírszerző Szolgálat, a legfőbb hírszerző szerv – a szerk. megj.). A GRU az SZVR versenytársa.  Védelmi miniszternek Ivanovot, egy volt SZVR tábornokot választotta, hogy megmutassa a GRU embereinek, hogy az SZVR felettük áll.

Putyin tudja, hogyan használja ezt ki. Ahhoz, hogy 23 évig kitartson nagyon közepes képességekkel, tudnia kell megszervezni a hatalmat, és sajnos ebben sikeres. Tudja, hogyan hozzon létre maga körül hatalmi fészkeket és struktúrákat, amelyeket egymás ellen fordíthat. És ehhez van szüksége Prigozsinra.

Egy normális államban Prigozsin nem létezhetne, mert elsősorban egy médiaholdinggal rendelkezik, amit Föderációs Információs Ügynökségnek (FAN) neveznek. A „föderális” szót egyetlen magánszemély sem használhatja, csak az állami szervek. A cége azonban zavartalanul működik, tehát fedezik őt. És hogy mégis ki? Hát az FSZB, a főügyészség, a vizsgálóbizottság, ami annyit tesz, hogy Putyin. És ezt mindenki tudja.

Ugyanez a Prigozsin egy titkos szervezetet hoz létre, amelyet a GRU külföldön lévő elit tagjai finanszíroznak. Na és mi ez? Nem az orosz állam, hanem egy magánszervezet, így eljut Szíriába és Afrikába is. Mi viszont tudjuk, hogy ez valójában a GRU, tehát az állam. Oroszország azt mondhatná: Mi nem vagyunk ott jelen, hanem valamilyen magánszervezet. És minden rendben is volt, mindaddig amíg február 24-én élessé nem vált a helyzet.

Nekem nem úgy tűnik, hogy Prigozsin helyzete azóta rosszabbodott volna, vagy nem így gondolja?

Ez a nem állami szervezet hirtelen az állami háború frontvonalában találta magát. Amikor az első napokban azt mondták nekem, hogy ott van a Wagner-csoport is, azt mondtam, hogy ez nem létezik, mert az azt jelentené, hogy a Wagner-csoport az orosz állam.

Tudja, létezik a „hihető tagadhatóság“ fogalma, tehát mindenki számára világos, hogy a Wagner-csoport az orosz állam, de amikor azt mondja, hogy nem az, akkor hivatalosan elhiheti, mert nem léteznek semmilyen hivatalos kapcsolatok az állammal. És amikor ez a magánszervezet a frontvonalban találja magát, akkor semmilyen hihető tagadhatóságról nem beszélhetünk. Ez képtelenség.

Egy normális államban a legitim erőhasználat monopóliumának elve is érvényesül. Legitim erő, amellyel csak az állam rendelkezik a különböző szervek – rendőrség, igazságszolgáltatás, szövetségi börtönszolgálat, különleges szolgálatok – formájában. Ez minden államban hivatalos dolognak számít.

A legitim erőhöz való jog nem ruházható át magánszemélyre, magánszemélyként nem számolhatunk el, mert ha azt akarjuk, akkor a rendőrséghez és a bírósághoz fordulunk. Nem foghatunk puskát és ölhetünk meg valakit, mert akkor letartóztatnának, mert ezzel elvesszük az állam kivételes jogát az erő alkalmazására. Egy normális államban ez nem lehetséges, de Putyin eltűri. Tehát itt nincs szó normális államról.

Miről árulkodik ez?

Az Oroszországi Föderáció egy maffiaszervezet. Putyin számára pedig az a legrosszabb, hogy az az ember, akire átruházta a legitim erő alkalmazásának állami monopóliumát, valójában az Oroszországi Föderáció ügyvezető elnöke lett.

Mert Putyin egy öregember, aki egy bunkerben ül, Prigozsin pedig a fronton van, ahol videókat vesz fel, és küzvetlenül az emberekhez beszél. Amikor fogytán van lőszernek, amiket Sojgu és Geraszimov nem ad neki, akkor vulgárisan szidja őket. Ha a háborúban a vezérkar főnökét szidja valaki, azt ott helyben lelövik. Ezt nevezik lázadásnak.

Amíg Prigozsint és gengsztereit, akik a legvulgárisabb szavakkal illetik Sojgut és Geraszimovot, nem lövik le helyben, addig nincs semmilyen hadsereg, nincs semmilyen katonai elhárítás, nincs katonai igazságszolgáltatás, nincs katonai rendőrség és nincs semmilyen állam.

Az Oroszországi Föderáció egy klánokból álló maffia, és Putyin a vezér, aki ezek fölött a klánok fölött áll. De Prigozsin most azt bizonyítja, hogy ez a vezér nem működik, és hogy ez a vezér valójában Prigozsin. És ezt így is érzékelik, mert Putyin csak játszik a vezérre, míg Prigozsin igazi vezér, aki tíz évet ült börtönben.

Prigozsin ráadásul felvette az orosz Trump szerepét, azé a férfiét, aki tagadja a rendszert, rothadónak nevezi, miközben élvezi az előnyeit. És aztán vannak más emberek, mint Girkin, akik ugyanezt mondják, hogy semmilyen hadsereg nincs, hogy minden elveszett. Ez a jelenlegi putyini Oroszország.

Milyen szerepet játszik ebben a maffiában Ramzan Kadirov?

Ramzan Kadirov az egyik ilyen csoport. Kadirov egy külön fejezet, mert amikor Putyin hatalomra került, anélkül indította el a csecsen háborút, hogy azt háborúnak nevezte volna. Ez Putyin csekista stílusa is. Ez egy terrorellenes művelet volt.

Ebben a műveletben az orosz csapatok kezdtek vesztésre állni a puskákkal szaladgáló pásztorokkal szemben. A pásztorok tudták, hogyan kell harcolni, otthon voltak a hegyekben, tudták, mit kell tenni. Aztán szőnyegbombázással kezdték el őket támadni, eltörölték Groznijt a föld színéről, de még úgysem nem tudtak győzni.

Akkoriban minden héten azt állították, hogy már csak kétezren maradtak Csecsenföldön, és hogy a következő héten elintézzük őket. És ez a kétezres szám hónapokig fennállt. Aztán kinevezték az idősebb Kadirovot – Ahmatot, aki 1995 és 2000 között töltötte be a mufti posztját.

Az idősebb Kadirov eladta magát Moszkvának, de még mindig voltak ellenségei Csecsenföldön. Amikor vezető lett, nem árulhatta el nyíltan a saját országát, ami nem tetszett Moszkvának, ezért végül megszabadultak tőle. Aztán elvitték a fiát Putyinhoz, és azt mondták, hogy ő fog uralkodni az apja helyett. Putyin pedig ugyanazt teszi Kadirovval, amit egykor vele is tettek, vagyis felkarol egy fiatal gengsztert abban a hitben, hogy ha hatalmat ad a kezébe, akkor Kadirov teljes függőségbe kerül tőle, és megteszi, amit kell.

A Ramzannal kötött egyezség egyszerű volt: megkapja Csecsenföldet, azt csinálhat ott, amit akar, minél inkább elrontja a dolgokat, annál jobb, Putyin ezért fizetni fogja, Kadirov pedig Csecsenföldön fog ülni és hallgatni. Kadirov hosszú éveken át tartotta magát ehhez az egyezséghez.

Az igaz, hogy a fegyveres csapataival időről időre ellátogatott Moszkvába, ahol lövöldözéseket szervezett, ahol emlékeztették rá, hogy hol a helye. Kaukázusi mivoltát utálják, mert az oroszok fasiszták, akik számára mindenki, aki nem orosz nemzetiségű, értéktelen, beleértve Kadirovot és az összes csecsent is.

De kötöttek vele egy banditaszerződést, ami azt jelenti, hogy ha van egy üzlet, amit el kell foglalni, a csecsenek az elrettentőek – jönnek és mindent elvesznek. Ez mindenkinek megfelel, de Kadirov időnként megfeledkezik magáról, és többet követel.

Mikor változott ez meg?

Megkezdődött a háború, és Kadirov úgy érezte, hogy eljött az ő ideje. Alapjában véve úgy érzi, hogy eljött az idő, hogy az öregember már túlságosan öreg, és Csecsenföld pedig már nem elég nagy neki.

Egyébként Csecsenföldön Kadirov gyakorlatilag egy iszlám kalifátust vezetett be, ahol a sária jog van érvényben, nem az orosz alkotmány. Noha mindannyian az Oroszországi Föderáció biztonsági szervezeteinek tagjai, Csecsenföld egy különálló állam, melynek saját törvényei vannak.

Az Oroszországi Föderáció kikényszerített adót fizet neki évente milliárdnyi dollárokban, az elmúlt években ez öt milliárd dollár volt. Ennek Kadirov elveszi a felét vagy a kétharmadát, a maradékot pedig szétosztja az államban.

Kadirov elkezdett többet követelni, de a háború során világossá vált, hogy az emberei nem tudnak harcolni. Azok a csecsenek, akik tudnak harcolni, a front másik oldalán vannak. Öt csecsen zászlóalj van Ukrajnában, az idegenlégió részeként harcolnak, beilleszkedtek az ukrán hadsereg rendszerébe, egyenruhában harcolnak, tapasztalatot szereznek, és amikor mindennek vége, visszatérnek Csecsenföldre, és elszámolnak Kadirovval.

Kadirovnak csak a saját emberei, azaz közönséges banditái vannak, akik húszfős csapatokban támadhatnak nők és gyerekek ellen, és foglalhatnak el üzleteket.

Kadirov természetesen túllőtt a célon. Egyáltalán nem fogja fel, hogy Putyin Oroszországa egy teljesen fasiszta ország, hogy a Girkinek és Duginok az orosz fasizmus képviselői, és az első, akit felakasztanak a legközelebbi fára, az ő maga lesz.

Mert ő nem orosz; és az oroszok szemében a szegény és szenvedő Oroszország vérét issza, amelynek amúgy is kevés pénze van. Kadirovnak ezért befogták a száját. Megmérgezték a parancsnokát, sőt azt is mondják, hogy őt magát is mérgezték. Csak megmutatták neki, hogy hol a helye.

A fronton felkelésellenes egységként használták, tehát arra, amit az NKVD is csinált – „egy lépést se hátra”. Amikor hátrálást tervezett, akkor az NKVD katonái lelőtték volna. Erre használják a magánhadseregeket, így a Kadirovét is. És Kadirovot beintegrálták Zolotov Nemzeti Gárdájába, vagyis az állami struktúrába, és ezt nem nagyon tetszik neki, mert engedelmeskednie kell. És kijelentette, hogy saját magánhadsereget akar, mert azt nem integrálják sehova.

Április 1-jétől Oroszország elnököl az ENSZ Biztonsági Tanácsában, és az ülést Vaszilij Nebenzia, az ön osztálytársa vezette. Ő valaha normális volt?

Mindig is a rendszer embere volt. Ugyanazon a karon tanultunk, de más csoportokban. Ő másik nyelvet tanult, tehát csak a közös előadásokon találkoztunk, a folyósokon, dohányzás vagy brigádon, krumpliszedés közben.

Egy normális MGIMO-hallgató volt, ebben az értelemben nem volt probléma. Felhívnám azonban a figyelmet arra, hogy a Szovjetunióban éltünk és az MGIMO egy ideológiai egyetem volt, amely külföldi diplomáciai, kereskedelmi, jogi és újságírói munkára képezett ki a párt számára kádereket.

Mindannyian a Komszomol tagjai voltunk, eljártunk a gyűlésekre, és elmondtuk azt a hülyeséget, amit a kommunista párt megkövetelt tőlünk. És igen, tisztában voltunk vele, hogy ez ostobaság, és hogy ezt azért mondtuk, hogy karriert csináljunk, hogy külföldre utazhassunk, hogy pénzt keressünk.

Aztán a kommunista párt meghalt, vele a Szovjetunió is, és széthullott, Oroszország pedig függetlenné vált. És mindazok, akik az MGIMO-n tanultak és az állami szervekben dolgoztak, azonnal átalakultak, de nem mentálisan, nem pszichológiailag, nem erkölcsileg, csak felfogták, hogy máshogy kell beszélniük, amelyek megfelelnek annak a szervezetnek, annak a hazának, amiben vannak.

Jelcin alatt azt kezdték el beszélni, hogy Oroszország hatalmas, hogy felállunk, és hogy Oroszország egy normális országként visszatért az ENSZ-be. Aztán jött Putyin, a haza megváltozott, és minden államigazgatásban dolgozó ember igazodott hozzá. Nebenzja azonban nagy karriert futott be, Oroszország állandó képviselője lett az ENSZ-ben, és ez a legmagasabb poszt, amit be lehet tölteni a külügyminisztériumban. Aztán kitört a háború, ő pedig nem nyilvánítja ki a véleményét.

A Biztonsági Tanácsban és az ENSZ Közgyűlésében nem Vaszilj Nebenzja beszél, hanem az Oroszországi Föderáció Nebenzja száján keresztül. Lehet, hogy ő nyitja ki a száját, de a Putyin-rezsim beszél.

Egyszerűen azt mondta magának: „Nagyszerű karriert futottam be, és ahhoz, hogy ebben a pozícióban maradjak, azt kell mondanom, amit Moszkvában elvárnak tőlem.” És véleményem szerint egy pillanatig sem hitt a harci szúnyogoknak. Csak azt mondja, amit elvárnak tőle, hogy az ENSZ állandó képviselője maradhasson. Legalábbis én ezt remélem.

Ez a remény téves lehet, mert pszichológiai szempontból az embernek nehéz, ha megérti, hogy ostobaságokat beszél, és ezt a karrierje érdekében teszi. Belső harcot fog vívni saját magával az ostobaságokkal, amiket beszél, és ezért talán a legkönnyebb elhinnie az ostobaságokat.

Putyin is elhiszi azokat az ostobaságokat, amiket ő magamond?

Putyin ugyanezen az átalakuláson ment keresztül, mert ő is szovjet ember volt, pártgyűlésekre járt, megesküdött az állambiztonsági szerveknek, hogy megvédi, és ha kell, a saját életét is feláldozza a kommunista párt eszméinek védelmében.

Amikor a pártot betiltották, szolgálati fegyvert kellett volna fognia, és teljesítenie kellett volna esküjét, de ezt egyikük sem – sem Patrusev, sem Bortnyikov, sem Putyin nem tette meg.

Én szintén KGB-tiszt voltam, de Franciaországban voltam illegális szolgálatban, és amikor valaki fedett vagy beépített ügynök, nem teheti meg azt, amit a mások kötelessége megkövetel. Titkos küldetésen voltam, és ez mentett meg. Putyint nem mentette meg, mert ők a Szovjetunió központjában voltak, és meg kellett volna védeniük, de nem tették. Ők mind árulók. Pont.

Azt mondják, hogy Putyin szereti a sztálinizmust, hogy újjáéleszti a sztálinizmust. Erre azt válaszolom, hogy ha Sztálin visszatérne, ő lenne az első, aki kivégezné Putyint, az összes volt csekistát és az egész Egységes Oroszország pártot. Mert ezek az emberek nem a sztálinista eszméket szolgálják. Kapitalisták, oligarchák, korrupt hivatalnokok.

Általánosságban, ha Putyin szavaitól eltekintünk, de megnézzük a tetteinek eredményeit, akkor Putyin a Nyugat legnagyobb ügynöke, aki valaha is létezett az Oroszországi Föderáció történetében. Vagyis volt egy másik ilyen személy is, az ő neve Nagy Péter volt.

Aki Putyin tanácsadója…

Nagy Péter kijelentette, hogy Oroszország haldokló és elmaradott ország, és ahhoz, hogy ne legyen az, európai nagyhatalommá kell tenni. Tehát elfelejtjük a hagyományainkat, és mindent úgy fogunk csinálni, mint Európában. I. Nagy Péter teljes ellentéte Putyinnak, mert Putyin elutasítja a Nyugatot.

De amikor azt mondtam, hogy ő a Nyugat legnagyobb ügynöke, azt is hozzátettem, hogy felejtsük el, amit mond, és azt nézzük, amit tesz. Minden, amit tesz, a Nyugat megerősítéséhez és Oroszország gyengüléséhez vezet.

Február 24-e óta az intézkedései éppen ellenkező hatást váltottak ki. Kijelentette, hogy nem helyesli, hogy a Nyugat közelebb kerüljön Oroszország határaihoz. Ennek eredményeként Svédország és Finnország bejelentette, hogy csatlakozni kíván a NATO-hoz. A svédek azt mondták, hogy semlegesek, mint a svájciak, majd gyorsan csatlakozni akarnak a szövetséghez. A finnek már csatlakoztak.

Putyin tehát elérte, hogy Finnország belépjen a NATO-ba, a közös határ így 1350 kilométerrel lett hosszabb. Finnországnak erős hadserege van, ami kétségkívül megerősítette az észak-atlanti blokkot.

Négy éve Macron azt mondta, hogy a szövetség a klinikai halál állapotában van, csakhogy Putyin elindította a háborút és a NATO életre kelt, erősödik, új országokkal bővül, és még néhányan szeretnének belépni.

Ukrajna és Moldávia is szeretne belépni a NATO-ba. A Pentagon költségvetése a történelem során először 885 milliárd dollárt tesz ki – még soha nem volt ilyen nagy költségvetése. Ez is Putyin tetteinek eredménye. Oroszországot elvágták az összes piactól, költségvetési deficitben szenved, még ha azelőtt mindig is túlteljesített – ez szintén Putyin döntéseinek köszönhető.

Oroszországra mindenhol agresszorként, terrorista országként tekintenek – Putyinnak köszönhetően. Bidenről azt mondták, hogy egy öregember, aki csak alszik és tehetetlen. Biden felébredt és aktív politikai tisztviselő lett belőle, utazik világszerte, szerződéseket ír alá. Amerika újra elfoglalta eredeti szerepét, a világhatalomét. És ez mind Putyinnak köszönhető.

Háborút indított Ukrajnában, és Ukrajnának van most a világ legerősebb aktív hadserege, amely a területéért harcol. Ki érte ezt el? Putyin. Mert ő indította el a háborút, az ukránok pedig válaszoltak rá, és nyolc év alatt újjáépítették a hadseregüket.

Ukrajna sajnos tíz-, talán százezrek életével fizetett érte, de ez Putyin eredménye. Zelenszkijről azt mondták, hogy egy bohóc, a Kvartal 95-ből (a filmstúdió neve – a szerk. megj.) származó fiú, de most már a Nagy Nyolcakhoz tartozik. A Time magazin nem Zelenszkijnek, hanem az ukrán szellemiségnek szentelte címlapját. Ukrajna tehát 2022-től a világ legbefolyásosabb országa. Kinek köszönhetően? Vlagyimir Putyinnak.

Miloš Zeman és Orbán Viktor a Kreml ügynökei?

Kezdjük a terminológiával. A KGB-ben a hírszerző tiszt titokban ügynököket toboroz. Az ügynökök nem tisztek, hanem segítők, akiket a köznyelvben besúgóknak neveznek.

Ezek a besúgók a titkosszolgálatnak dolgoznak, különböző okokból szervezhetik be őket, leggyakrabban ideológiai alapon, és csak ritkán fizetnek nekik. Ha egy embert a Nyugaton szerveznek be, akkor az azt jelenti, hogy együttműködik az orosz titkosszolgálati szervekkel, azok pedig szinte olyan szintű kapcsolatot tartanak vele, mintha egy karriertiszt lenne.

Egy ilyen ember tudja, kinek dolgozik, dokumentumokat ír alá, betart minden formalitást, ezért fizethetnek neki valamilyen összeget, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy tudatosítja, hogy hazaárulást követ el, és titokban, de tudatosan egy idegen országnak dolgozik.

Aztán létezik a befolyással bíró ügynök kifejezés. Ez általában egy politikus, újságíró vagy tanár, tehát egy olyan ember, aki képes befolyásolni a gondolkodást az országában. Lehetnek olyan nézetei, amelyek egy idegen ország nézeteihez, például az Oroszországi Föderációhoz állnak közel.

És egy ilyen emberrel nem írnak alá papírokat, hanem dolgoznak vele, különböző emberek jelennek meg körülötte, akik hízelegni kezdenek neki. Ez jó érzés számára, és aztán döntéseket hozhat az országában, és Oroszország érdekei felé tereli a politikát.

Ezzel együtt azonban nem titkos ügynök, nem ír alá semmilyen szerződést, nem fizetik és nem lehet ezzel zsarolni sem.

Zeman és Orbán nagy valószínűséggel ilyen befolyással bíró ügynökök. Ez azt jelenti, hogy a politikai számításukban és populizmusukban azt feltételezik, hogy előnyösebb számukra oroszbarát politikát folytatni, mert az országaikban olyan emberek élnek, akik erre hajlanak.

Ilyen emberek vannak Franciaországban, Németországban, Amerikában, például Trump vagy Marine Le Pen, és több millió ember alkotja a szavazóbázisukat. És ezek az emberek tudatosan vagy tudattalanul Oroszországnak dolgoznak.

A jövőben a velük való kapcsolatok formalizálódhatnak, mint például Schröder esetében, akit nagy orosz vállalatok igazgatótanácsába ültettek be. Ugyanez történt Franciaországban François Fillonnal, korábbi miniszterelnökkel, és Ausztriában Karin Kneissl külügyminiszterrel, akivel együtt tanultam a Francia Közigazgatási Főiskolán.

A hírszerző szolgálatok használják ezeket az embereket, de a cégek igazgatótanácsaiba kinevezni őket ostobaság. Amikor Marine Le Pen 2017-ben, az elnökválasztás két fordulója között felkereste Putyint a Kremlben, az egy merő hülyeség volt, mert azt állította, hogy független, mégis a Kremlbe ment áldást kérni.

Egyébként Hszi Csin-ping is kigúnyolta Putyint. Amikor Moszkvába érkezett, azzal kezdte, hogy: „Biztos vagyok benne, hogy 2024-ben az orosz nép megválasztja önt.” Ez azt jelenti, hogy Hszi áldását adja rá.

Ez egyfelől egy szép gesztusnak tűnik, másfelől viszont a kínai vezető kinevette őt, mert gyakorlatilag azt mondta: „Én vagyok az, aki engedélyt ad arra, te szerencsétlen, aki ellen a Nemzetközi Büntetőbíróság letartóztatási parancsot adott ki, hogy további hat évig maradhass egy olyan állam élén, amely nekem és Kínának dolgozik.”

A Wall Street Journal újságírójának, Evan Gershkovichnak a letartóztatásáról szeretném kérdezni. Mit kell tennie valakinek ahhoz, hogy kémkedéssel gyanúsítsák? Elég, ha egy másik országból érkezik?

Igen. Ez úgy működik, mint a Szovjetunió idejében, mint minden országban, például a Szovjetunióban, Iránban, Észak-Koreában vagy Szíriában.

Bárki, aki egy ellenséges országból érkezik, kémnek számít. Mi a különbség a nyugati hírszerzés és a KGB között? Nyugaton az ártatlanság vélelméből indulnak ki, és csak azokat keresik, akik valóban a KGB-nek dolgoznak.

A KGB viszont a bűnösség vélelméből indul ki, tehát számukra minden ember, aki átlépte a határt, kém. Aztán a KGB nagy kínnal beismeri, hogy ez tényleg nem így van, és ha bíróságon kellene ítéletet mondani, akkor nem lehetne bizonyítani.

Putyin Oroszországában nem léteznek bíróságok, nem létezik igazság, tehát, bármi, amit az FSZB mond, bizonyítékot jelent. Ezen kívül pedig az Oroszországi Föderációban Putyin és az FSZB irányítása alatt egy olyan helyzetbe kerültünk, ami jogi szempontból abszurd.

Amikor Igor Szutyagint vagy Grigorij Paskót bebörtönözték, nem fértek hozzá a titkos dokumentumokhoz. Még csak a közelükben sem voltak. Csak újságokat olvastak és elemzéseket végeztek, de az FSZB és a bíróság szerint ez az elemzés titkosított volt. Fogunk néhány nem titkosított információt, összerakjuk őket, és így szerintük titkossá válnak.

Így volt ez Sztálin alatt is, hogyha egy embert letartóztattak, ahhoz, hogy ki lehessen végezni, hírszerző ügynököt kellett belőle csinálni. Tehát azok az emberek, akik a forradalomban vettek részt, a kínzás után angol és német kémekké váltak.

Néhányan közülük tisztában voltak a helyzet abszurditásával, és azt kezdték vallani, hogy egy külföldi hírszerző szolgálatnak dolgoznak, amely megbízta őket, hogy ássanak alagutat a Szovjetunióból a Föld másik oldalára. Úgy gondolták, hogy amikor a bíróságon felolvassák a vallomásukat, mindenki megérti majd, milyen abszurd az egész, és az ügyet lezárják.

Vegyük az NKVD összes vezetőjét, kezdve Jagodával. Kémeket végeztetett ki, jött Jezsov, Jagodát kémnek nyilvánította és kivégeztette, jött Berija, Jezsovot kémnek nyilvánította és kivégeztette. Berija egy időre megúszta a kivégzést, de amikor Hruscsov hatalomra került, és letartóztatta Beriját, őt is kémként végezték ki.

Mi célt szolgál akkor egy újságíró letartóztatása? Hogy kicseréljék mint Grinert, a kosárlabdázót?

A csere lehetett az oka – bizonyára tud róla, hogy Szlovéniában elfogtak két orosz illegális kémet. Tehát lenne kire cserélni. Ott van még Paul Whelan, akit szintén ki lehetne cserélni. Tehát van egyfajta cserealap, ez elsődleges.

Az FSZB-nek 200 ezer tisztje van, akiknek a feladata a kémek elfogása. Amikor nincsenek kémek, de nekik el kell kapniuk őket, mert ezért kapják a pénzt, az úgy végződik, hogy kémeket kreálnak. Ellenkező esetben mindannyiukat ki kellene rúgni, mert ez azt jelentené, hogy 200 ezer ember feleslegesen dolgozik.

Az FSZB-t a francia modell szerint kellene átalakítanunk. Franciaországban az FSZB megfelelője 3500 főből áll, legfeljebb 5000-ből, amikor a helyzet megkívánja. Tehát 195 ezer élősködőt el kellene elbocsátani, és a nemzetgazdaságba küldeni dolgozni.

Azonban senki nem akar lemondani a biztos pozíciójáról, mert az FSZB jelvénye felhatalmazza őket a vállalkozások elkobzására. Ezért ragadják meg az elsőt, ami a kezük ügyébe kerül. Ha van egy gépezet, amelyet arra terveztek, hogy felfalja a lakosságot, akkor fel is fogja falni. Erről szól az egész.

Azt mondta, hogy Putyin mindenkit zavar, kivéve azokat, akik ténylegesen hasznot húznak a háborúból. Ki az, aki hasznot húz a háborúból?

A háborún főleg azok nyerészkednek, akik ellátják, mert a háború egy hatalmas gazdasági mechanizmus. Kellenek fegyverek, egyenruhák, élelmiszer, lőszerek, ágyúk, tankok. Lövészárkokat kell ásni, mindazok, akik ezeket ássák, állásokat is ásnak és betonból készült sárkányfogakat helyeznek le, több ezer kilométeres sorban, ami katonai szempontból egy teljes értelmetlenség.

Az ellenség bármely mérnöki alakzata könnyen épít olyan utakat, amelyek mindezeket az akadályokat leküzdik. Ez mind csak sok kidobott pénz. A hadsereget el kell látni élelemmel, cipővel.

És azt is szétlopják, ott van az állami költségvetés, további milliárdok, amelyeket szétosztanak a tábornokok között, a tábornokok alatti struktúrák, a magánhadseregek, mindannyian az állami költségvetésbe kapaszkodnak, és elosztják a pénzt egymás között. Mindazoknak, akik csak a háború pénzbeli összetevőjével foglalkoznak, az az érdekük hogy a háború minél tovább tartson.

Már csak egy téma maradt – a Putyin elleni letartóztatási parancs. Erről különböző véleményeket hallok: egyesek szerint nyugodtan ülhet a bunkerben, és soha nem fog bíróság elé állni, mások szerint a 21. században nem tud elbújni, és úgyis Hágában köt ki. Gondolja, hogy látni fogjuk Putyint a bíróságon?

A letartóztatási parancs története érdekes, és elsősorban politikai jellegű. Nem annyira a jogról, mint inkább a politikáról szól. Ha ugyanis egy ilyen letartóztatóparancsot adnak ki egy olyan működő állam vezetője ellen, mint Putyin, az azt jelenti, hogy a Római Statútumot aláíró és ratifikáló 123 országból álló nemzetközi közösség már nem tekinti őt államfőnek.

Közlik vele, hogy most már háborús bűnösként gyanúsítják. Ráadásul ezt a letartóztatási parancsot egy bíróság adta ki, ami azt jelenti, hogy a bizonyítékok alapján döntöttek, melynek során az ártatlanságát illető bizonyítékokat is figyelembe vették.

Politikai értelemben tehát Putyinnak mint államfőnek vége. Zelenszkij elnök már a hágai büntetőeljárás előtt kijelentette, hogy Ukrajna nem tárgyal egy Vlagyimir Putyin nevű személlyel.

Biden is kijelentette ugyanezt. Putyint kétszer is háborús bűnösnek, mészárosnak nevezte. A letartóztatási parancs tehát egy politikai kérdés. Akár bíróság elé kerül, akár nem, Putyinnak vége.

Ha csak a jogi oldalát nézzük, igen, ott van az a 123 ország van, de neki mentelmi joga van. Egyrészt nem olyan bolond, hogy olyan országba utazzon, amelyik ratifikálta a Római Statútumot, ami Örményországra és Tádzsikisztánra is igaz, noha Örményország már kijelentette, hogy nem fogja letartóztatni Putyint.

Másrészt még mindig van 70 olyan ország, amely átmeneti állapotban van. Ide tartozik Ukrajna is, amely aláírta, de nem ratifikálta a Római Statútumot.

Egyébként újra emlékeztetném az ukrán parlamentet, hogy a Római Statútumot azonnal ratifikálnia kell, ha egy ilyen letartóztatási parancsot adnak ki, és az az ő javukra válik.

Az amerikaiak sem ratifikálták a Római Statútumot. És azt is tudjuk, hogy miért nem. Vannak ugyanis olyan embereik, akik az amerikai zászló alatt követtek el háborús bűnöket, és ezért ugyanúgy Hágában végeznék.

Hágában végzi majd tehát Putyin?

Lehetséges, mert már mindenkinek elege van belőle – azokon kívül persze, akik nyerészkednek a háborún – mindenki másnak elege van belőle. Nekem pedig meggyőződésem, hogy ugyanaz vár rá, mint ami Miloševićre. Ugyanis saját magát és az egész föderációt egy olyan patthelyzetbe hozta, amelyből csak egyetlen egy kiút van – a másik irányba fordulni.

Putyin sem lélektanilag, sem politikailag nem tud már hátrálni, így mindenki más számára az egyetlen kiút az, ha azt teszik, amit a szerbek tettek Miloševićcsel. Kijelenteni, hogy minden az ő hibája, nem a mi hibánk, és hogy kiadjuk. Ha az oroszoknak maradt még egy kis józan eszük, akkor ezt fogják tenni.

Már közeledünk ehhez, mert amikor Ivasov tábornok, Girkin és Prigozsin az Oroszországi Föderációban kiépített rendszert szidja, akkor egyértelmű, hogy ennek a rendszernek az élén egy olyan személy áll, akit különböző okokból mindenki utál.

Girkinnek az a baja vele, hogy nem veri eleget az embereket, Jasinnak és Navalnijnak pedig az, hogy veri. De mindenkit idegesít, és ha van egy ember, aki mindenkit idegesít, a végén az lesz, hogy vagy megölik, vagy börtönbe zárják.

Filip Orsolya fordítása