Putyin százados egy fekete Volgán jött értem, és a KGB központjában hallgatott ki, sztorizik az egykori kém, Szergej Zsirnov

[ Szükségünk van a segítségedre: tegyük együtt jobbá a Napunkot!
Töltsd ki olvasói kérdőívünket! ]

Szergej Zsirnov egy neves szovjet iskolában tanult, KGB-tiszt volt, és illegális hírszerzőként dolgozott Franciaországban. Ma is ott él, de már politikai menekültként.

Az orosz hírszerzési szolgálat és a nemzetközi politika szakértője az interjúban felidézi, hogyan csatlakozott a hírszerzéshez, és azt is, hogyan hallgatta ki a KGB központjában Vlagyimir Putyin, aki egy fekete Volgával ment érte. Megvilágítja, milyen Oroszország vezetőjének a jelleme, miért robbantotta ki az ukrajnai háborút, és azt is, hogyan fog végződni.

Az interjúban arról kérdeztük:

• milyen körülmények között találkozott először Vlagyimir Putyinnal;
• miért gyűlöli Putyin Ukrajnát és miért indított ellene háborút;
• hogy Putyin elhiszi-e azokat az ostobaságokat, amiket beszél, és hogy a hágai Nemzetközi Bíróság elé kerül-e;
• milyen szerepe van Oroszországban Jevgenyij Prigozsinnak és Razman Kadirovnak.

Az önéletrajzában azt írja, hogy illegális kémként tevékenykedett. Mi a különbség az illegális és a „legális” kém között?

Először is megjegyezném, hogy a „kém” szónak negatív konnotációja is van, mert általában valakit az ellenkező táborból jelöl meg, és ellenségként tekintenek rá. Mi hírszerzők vagyunk. Ez elég vicces, mert ugyanazt csináljuk. Nyugaton a „spy” szó nem rendelkezik olyan negatív jelentéssel, mint Oroszországban.

A hírszerző tiszteknek vagy kémeknek több feladatuk is van, amelyek közül két fontosabbat emelhetünk ki: a legális és az illegális hírszerzést. A legális és illegális nem azt jelenti, hogy az egyik törvényes a másik meg nem. Bármilyen hírszerzés vagy kémkedés törvényellenes. Minden országban bűncselekményként tartják számon, melyeket súlyos büntetésekkel sújtanak, gyakran halálbüntetéssel is.

Az egyedüli különbség az, hogy a legális hírszerzés fedés alatt zajlik, ahogyan nálunk mondják – a saját országunk hivatalos intézményeinek fedésében történik. A Szovjetunióban ezek a nagykövetségek, a konzulátusok és a külföldi szovjet intézmények voltak. Csakhogy a nagykövetségek és a konzulátusok diplomáciai mentességgel rendelkeztek. Éppen ez a legális rész alkotta az egész hírszerzés 98–99 százalékát.

És van még egy kis tevékenység, amit illegális hírszerzésnek hívnak. Ez a hírszerzési tevékenység egy nagyon drága, és specifikus formája, mert a kém nem szovjet állampolgárként tevékenykedik, hanem külföldiként. Azért drága mert, mert fel kell készíteni egy embert, aki képes idegennek kiadni magát, anyanyelvi szinten kell beszélnie az idegen nyelvet, új iratokat kell neki készíteni, mert egy legendát, egy teljesen új embert kell megalkotni.

Miért van egyáltalán szükség az illegális hírszerzésre? A legális nem elég?

Azért, mert az illegális kémeket nagyon nehéz felfedni. A legális hírszerzés emberei a szovjet intézetekben dolgoztak, így az adott országok kémelhárítása tudta, hol keresse őket. Minden nagykövetség tele van kamerával, különböző kémelhárítók vagy rendőrök mozognak körülöttük.

A legális hírszerzőket viszonylag könnyű felfedni, mert a munkájuk eltér az intézetek alkalmazottainak munkájától. A szovjet időkben a diplomata a nagykövetségen, tehát szovjet területen ült, és csak engedéllyel hagyhatta el.

A hírszerző tisztek sokkal gyakrabban utaztak, mert volt még egy másik munkájuk is – a kémkedés. Idegenekkel kellett találkozniuk, forrásokkal, igyekezniük kellett beszervezni valakit, tehát szabadabban mozogtak, ami feltűnő volt. Ez a különbség máig megvan, még akkor is, ha manapság az illegálisokat könnyebb felfedni, mint azelőtt.

Miért?

Azért mert a világ összekapcsolódott, ma már van internet, okostelefonok. Egyszerűbben le lehet ellenőrizni azt, amit egy ember állít magáról. Azokban az időkben, amikor nem léteztek okmányok, az ember egyszerűen elment valahova és azt mondta, hogy így és így hívják, és el is hitték neki, és talán nyilvántartásba is vették.

A nyilvántartás egyedüli formái az egyházi anyakönyvek voltak, ahova feljegyezték a születéseket és a halálokat. A szovjet illegális hírszerzés kihasználta azt, hogy ezeket a jegyzékeket számos nyugati országokban külön vezették, volt külön születési és halálozási könyv is.

A mi illegális hírszerzőink tehát a temetőket járták, és olyan sírokat kerestek, ahova csecsemők vagy kisgyermekek voltak eltemetve. Feljegyezték a vezetékneveiket, és az egyházközségben kérvényezték a születési anyakönyvi kivonat kiadását. A község ezt ki is adta, és ennek alapján kérvényezték a hivatalokban az útlevelet és más okmányokat, amivel létrehoztak egy illegális kémet. Ma már minden egy adatbázisban van, és ilyesmit már nem lehet megtenni.

És ön hogyan került a KBG-hez?

Nevetni fog, de KGB-vel való első élményem még a kamaszkoromhoz kötődik. Tizenkét évesen megnyertem az iskolai angol nyelvű olimpiát, majd a zelenográdi járási fordulót is.

Nem tudtam, hogy ezeknek a versenyeknek a nyerteseit az egész Szovjetunióban a KGB adatbázisába felveszik, mint jó idegennyelv-tudással rendelkező embereket, és hogy érdeklődnek irántuk. A KGB dolgozott ezzel az adatbázissal, ezt azonban csak később tudtam meg.

A második találkozásra 1973-ban került sor, amikor megnéztem Stierlitzet (Max Otto von Stierlitz, a KGB titkosügynöke, a A tavasz tizenhét pillanata szovjet sorozat főszereplője – a szerk). Természetesen olyan akartam lenni, mint ő, ezért elmentem a rádiósok klubjába az Úttörők palotájába, hogy megtanuljam a morzejeleket, és a rádióhullámokat kezelni.

Fogalmam sem volt róla, hogy a rádiós klubokat a KGB helyi szervezetei koordinálták, mert egy rövidhullámú sugárzóval bármit sugározhattunk a Föld túloldalára. A KGB ezeket a tevékenységeket a Szovjetunióban gondosan figyelemmel követte.

1978-ban bekerültem az MGIMO-ra (az orosz külügyminisztérium által létrehozott moszkvai állami egyetem – Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézete – a szerk. megj.) és a francia nyelvet választották nekem. Noha az elején ez dühített, később megszerettem, minden jól ment, és 1979-ben megkezdtük az olimpiára való felkészülést.

1979 decemberében azonban a Szovjetunió megtámadta Afganisztánt, és az 1980-as moszkvai olimpiát pedig az amerikaiak bojkottálták… Sem az amerikaiak, sem a kanadaiak nem jöttek el, ahogyan a fél világ sem. Azok, akik mégis eljöttek, az Olimpiai Bizottság fehér zászlajai alatt vonultak fel, a helyzet feszült volt. Reméltem, hogy az olimpia alatt lehetőségem nyílik arra, hogy idegenvezetőként és tolmácsként külföldiekkel dolgozzak. Erre azonban nem került sor, mert a 09-es segédszolgálathoz osztottak be.

Mi volt az?

Moszkva központjában, a Kalinyin sugárúton a Prága étteremmel szemben volt egy üvegépület nemzetközi távírótelefonnal, a 09-es információs szolgálat az emeleten volt. Egy külön helyiséget kaptunk, közvetlen telefonjaink voltak, és ezek a számok voltak feltüntetve az olimpiai listákon.

Mi csak ültünk ott, és senki sem hívott, senkinek sem volt rá szüksége, minden delegációnak volt tolmácsa, mi pedig unatkoztunk. Moszkva akkoriban elzárt volt, nem voltak ott emberek, és a boltok pedig olyan áruval voltak tele, amit a lakosok már rég elfelejtettek. A kommunizmusban éltünk, de szinte haldokoltunk a semmittevéstől. És egyszer csak, szolgálat közben, felhívott valaki. Egy francia férfi.

A tudakozót általában akkor hívják, ha valaki egy telefonszámot szeretne megtudni, a beszélgetés 20-30 másodpercig tart, vagy egy percig, ha pontosítani kell valamit. A férfival váltottam néhány szót, és azt kérdezte: „Elnézést, de hogyan lehetséges, hogy egy francia dolgozik a szovjetek olimpiai információs szolgálatánál?”.

Erre természetesen elmosolyodtam, mert egy átlagos diák voltam, 19 évesen, két évnyi francia nyelvtanulás után beszéltem egy igazi franciával. Nagy dicséret volt, hogy összetévesztettek egy franciával. Azt válaszoltam, hogy nem vagyok francia, hanem egy diák, és beszélgetni kezdtünk. Én voltam neki az első szovjet, aki érthetően és összefüggően beszélt franciául, és ő volt számomra az első francia ember, akivel beszélhettem.

Mit jelentett önnek ez a beszélgetés, tekintettel arra, hogy a Szovjetunióban kockázatos volt külföldiekkel kapcsolatba lépni?

A Szovjetunióban holt nyelvekként tanultuk az idegen nyelveket, számunkra tehát semmilyen különbség nem volt a francia és a latin között. Azok az emberek, akik latinul tudtak, sosem találkoztak másokkal a gyógyszerészeken és a jogászokon kívül. Számunkra ez ugyanolyan volt.

A Szovjetunióban élő idegen nyelveket tanultunk, de tilos volt bárkivel is kapcsolatba lépnünk – Zelenograd zárt városában éltem, és az MGIMO-n tanultam. Számomra a francia férfival való telefonbeszélgetés olyan volt, mintha egy hívő embert maga Jézus Krisztus hívta volna fel. Engem pedig egy francia férfi. Nem tudtam letenni, és ő csak kíváncsiságból hívott, nem volt semmilyen kérdése.

A beszélgetésünk hasonlóan kezdődött, mint az önnel folytatott beszélgetés, az idő megállt, valahová a Marsra kerültünk. Ezt az állapotot képtelenség szavakkal leírni, különösen a fiatal generáció számára, amelyik az interneten kommunikálhat kínaiakkal, japánokkal, kanadaiakkal, amerikaiakkal, bárkivel, még az ördöggel is.

Két órán át beszélgettünk. Végül mindketten elfáradtunk, és ő azt kérdezte: „Valójában miért telefonon beszélgetünk? Találkozzunk egy kávéra a városban.” Csakhogy számunkra ez tilos volt, és én belül könnyeket hullattam, és kifogásokat kerestem, miért nem találkozhatom vele. Erre ő azt mondta: „Megadhatom neked a címemet. Ha Párizsban jársz, keress fel.” Felírtam a címet és elnevettem magam, mert ez járt a fejemben: „Persze, persze, ha majd egyszer Párizsban járok…”

Letettük a kagylót és én visszatértem a valóságba. Körülöttem mindenki tágra meredt szemmel bámult, mert nem értették, miről volt szó. Tehát egy hivatalos vonalon két órát beszélgettem valamilyen idegennel, noha az lett volna a feladatom, hogy húsz másodperc alatt megadjam a kért telefonszámot és elköszönjek.

Behívattak a felettesek irodájába, az emberek sürögtek-forogtak, és valaki felhívta a KGB-t, mert egy rendkívüli helyzet állt elő – egy külföldivel való beszélgetés. Ők pedig nem értették, hogy miről beszélünk. A felettesem megkérte egy ismerősömet, aki tudott franciául, hogy fordítsa le a beszélgetésünket. Ő azonban nem tudott lépést tartani velünk, mert nehéz két órán át szinkrontolmácsolni, ráadásul a válaszokat nem hallotta, csak azt, amit én mondtam.

Ezért felhívták a KGB-t, jött egy ember és behívtak a felettesem irodájába. A srác megmutatta az igazolványait, és az állt rajtuk, hogy „Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin százados”. Beültetett egy fekete Volgába, és elvitt a Lubjankába (az egykori KGB parancsnoksága – a szerk. megj.).

Jól értettem, hogy Vlagyimir Putyin egy fekete Volgával ment el önért?

Igen, Putyin százados egy fekete Volgával jött értem. Akkor még nem tudtam, hogy Leningrádban dolgozik, és hogy Moszkvába csak erősítésként küldték a KGB operatív stábjának felét. Putyin akkor nem volt semmilyen hírszerzési szolgálat tagja, és az, amit állít, hogy hírszerző volt, hazugság. Az 5. adminisztrációban teljesített szolgálatot és leningrádi képzést kapott. Tehát amikor Moszkvába hívták, beültették a központi épületbe, és kihallgatásokat bíztak rá. Az épületben volt a KGB recepciója, ahol a tisztek az elsőbbséget élvező ügyekkel és a lakosok kéréseivel foglalkoztak.

Mi történt ott?

Bevezettek az irodába – a KGB fogadószobájába. És az a kis ember megkezdte a kihallgatásomat. Két órán keresztül faggatott, azt kérdezte tőlem,