Tóth Erzsébet Fanni: A pofont már betiltották az iskoláinkban. Itt az ideje, hogy a többivel is szembenézzünk

Tavaly októberben a Vár utcában két fiatalnak kellett meghalnia egy frusztrált, gyűlölettel teli fiú miatt, csak azért, mert mások voltak, mint a többség. Belgrádban május elején egy 14 éves fiatal mészárolta le diáktársait és egy iskolaőrt. Ezekkel a tragédiákkal kapcsolatban vakvágányra futott a társadalmi vita Szlovákiában és Szerbiában is, és a trauma feldolgozására tett kísérlet kimerült a bűnbakkeresésben.

Pedig pont a bűnbakkeresés a rossz hozzáállás, mondja Tóth Erzsébet Fanni társadalomkutató, a bécsi Sigmund Freud Egyetem tanára. Ezek az esetek nem önmagukban valók, hanem társadalmi traumákból fakadó ügyek, és komplex tünetegyüttes van mögöttük, amellyel egyszerűen nem kezdünk semmit, pedig sok szinten, és nagyon gyorsan kellene.

Tóth Erzsébet Fannival arról beszélgettünk:

• hogyan lehet kiszűrni azokat a fiatalokat, akikből iskolai támadó lehet;
• mi az a Student Alienation Syndrome;
• hogyan vesztette el a jövőjét a mai fiatal generáció, és miben csalódtak a szüleik;
• hogyan öröklődnek a traumák generációról generációra;
• s hogyan kellene végre beszélnünk a traumákról, és felelősséget vállalni a világért magunk körül.

---

A szerbiai iskolai lövöldözés után az azóta lemondott oktatási miniszter, Branko Ružić a nyugati értékeket és a videójátékokat tette felelőssé a tragédiáért. Miért mond ilyet egy politikus?

A saját felelősségét tagadja. Az egyik, egyébként Szerbiából érkező kolléganőm, aki az érzelmeket kutatja, ezt úgy fogalmazza meg, hogy a mi kelet-európai társadalmainkban teljes érzelmi analfabetizmus uralkodik. Nem ismerjük fel, mi kavarog bennünk, nincs rá szavunk, nem tudunk rá reflektálni. Semmilyen kontextusban – a legapróbbtól a legnagyobbig – nem tudunk vele mit kezdeni.

S ha ez nemcsak az egyénben, hanem egy teljes közegben van így, akkor sosem befelé figyelünk, hanem a legegyszerűbb megoldásokhoz nyúlunk. S itt van a Nyugat, amit most divatos szidni. Ebben jó adag populista törekvés is van: a politikus akkor maradhat ott, ahol van, ha képviseli azt, amit a többség képvisel. Ezt akarták tőle hallani, nem a saját felelősségét.

Sokkal egyszerűbb valami homályos nyugati értékekre rákenni ezt az egészet, minthogy egy teljesen nyilvánvaló dologról beszéljenek? Egy évtizedek óta háborús traumáktól szenvedő társadalomról, fegyverfétisről és hasonlókról?

Igen, itt a fegyverkultusz, a toxikus maszkulinitás, és az erőszak abszolút minden szféráját átjárja a társadalomnak. S ezt nemcsak elnézik, hanem bátorítják is a szerb társadalomban, de nem csak abban, ez közép-kelet európai probléma. Senki nem kapja fel a fejét arra a mondatra, hogy „jól el kellett volna verni azt a gyereket, és akkor megtanulta volna”, vagy épp arra, hogy egy gyereket meg kell leckéztetni, be kell fogni a száját. Az erőszak kultúrája így ott van körülöttünk. S ezzel nem néz szembe senki.

Egy oktatási miniszter, vagy bármilyen politikus képes megváltoztatni ezt a légkört?

Egy ember erre nem képes. De a miniszternek vannak államtitkárai, stábja, rengeteg bizottsága, szakértői, kutatói, pedagógusai. S ők, együtt dolgozva, már tudnak vele mit csinálni.

Ha megnézzük a Vár utcai gyilkosságok utáni reakciókat, láthatjuk, hogy Zuzana Čaputová államfő beleállt ebbe a dologba, és a menet elején ment. Ez egy nagyon erős pozitív példa azok számára, akikben kétség volt, hogy mit kellene csinálni. Čaputová nagyon szisztematikusan kitartott emellett, és rengeteg külföldi vendéget elvitt a Tepláreňbe, a Vár utcába azóta.

A szerbiai iskolai mészárlás kapcsán az oktatási miniszter és a politikusok ezt az utat is választhatták volna. De zsigerből mást tettek – ahogy nálunk is voltak olyan politikusok, akik zsigerből másként cselekedtek.

A szerbiai lövöldözés elkövetőjéről már az első órákban rengeteget lehetett tudni, és azóta még többet. Jól szituált családból származott, egyfajta fegyverkultuszban nevelkedett, lőni járt. Halállistát írt. Mit lehet megállapítani egy ilyen profilból?

Közép-Kelet Európában ez volt az első olyan eset, mikor egy nagyon fiatal elkövető nagyon fiatal áldozatokat vett célba. Ezért is okozott hatalmas sokkot a társadalomban, semmivel sem lehet összehasonlítani.

De nézzük meg, mi van az Egyesült Államokban, ahol szinte hetente történik ilyesmi, s ez évek óta tendencia. Az Amerikai Pszichiátriai Társaságnak már van erre egy kézikönyve, mely arról szól, mit csinálhatnak az iskolai pszichológusok, hogy lehet kiszűrni azokat a csoportdinamikai helyzeteket, azokat a gyerekeket, akik esélyesek lehetnek arra, hogy ilyen irányba sodródjanak.

Ahogy látjuk, ez önmagában abszolút nem hatékony, sok más dolog is kellene mellé, például a fegyverhez való hozzáférés korlátozása az Egyesült Államokban. Ám mégis, van erre az egészre egy eszközkészlet, melyet használni lehet. S ezt használni lehetne nálunk is – akár a szlovákiai magyar térben is.

De pontosan kiket kéne kiszűrni? Hogyan lehet megállapítani egy gyerekről, hogy ilyen irányba sodródik?

Létezik