A Szövetség születése és halála, hat felvonásban

Furcsa dolog egy olyan pártszövetség elmúlásáról írni, melynek létrejötte sokkal tovább tartott, és sokkal szövevényesebb volt, mint a tevékenysége. A Szövetség 2023-ban, Gyimesi György érkezésével, és a Híd-platform vezetőségének távozásával múlt ki abban a formában, melyben létrejött – egy olyan ígéret volt, amelyet hatalmas választási vereséget szenvedett politikusok tettek a választóiknak, de három év alatt sem tudták beteljesíteni azt. Sőt, mélyebb árkok maradtak a kísérlet után, mint előtte voltak.

A Szövetség története nem vidám, de az elejétől a végéig áttekintve látható, hányszor és hogyan siklott ki a kommunikáció, mikor váltotta az őszinte szándékot a politikai számítás, és az is, milyen következtetéseket lehet levonni abból, hogyan taktikáznak és tárgyalnak egymással a szlovákiai magyar politikusok.

I. felvonás: Nekünk Mohács kell!

Szinte harapni lehetett a csalódottságot az MKP Čajak utcai székházában 2020 március első napjának hajnalán – a csalódottságot, de nem a meglepetést. A Magyar Közösségi Összefogás nevű formáció politikusai, Menyhárt József, Simon Zsolt, Mózes Szabolcs és a többiek a Focus exit pollját nézve gyorsan tudatosították, hogy a 3,8 százalék, amit az MKÖ-nek mértek, valószínűleg pontos. Az is lett: mire kihajnalodott, az eredményjelző 3,9 százalékon állt, kicsit több, mint 112 ezer választót tudtak megszólítani.

Nem jött be tehát a remény, hogy az MKÖ-t a szlovákiai magyar politika valódi összefogásaként tudják eladni: hiába volt a választási párt tagja az MKP, az Összefogás és a Magyar Fórum is, a Híd hiányzott. Eleinte úgy volt, hogy ott lesz: hónapokon át tárgyaltak arról, hogy az MKP és Bugár Béláék végül összebútorozhatnak, az utolsó pillanatban zátonyra futott az a megegyezés, amit Menyhárt József, az MKP, és Bugár Béla, a Híd elnöke tető alá hoztak 2019-ben.

S csalódottság uralkodott a Híd akkori székháza melletti pizzériában is, ahol a Smer ölelésétől meggyötört kormánypárt várta a bukását: a felmérésekből már előre tudni lehetett, mi várható, így meglepve itt sem volt senki. A picivel 2 százalék feletti eredmény azt jelentette, hogy a Híd nem úszta meg a mindent vagy semmit játékot, és hidegre tette önmagát.

Bárdos Gyula, az MKÖ listavezetője azon a választási éjszakán, mikor egyetlen magyar érdekeltségű párt sem jutott be a parlamentbe, azt mondta: soha többé nem fordulhat elő, hogy nem együtt indul a magyar politikai érdekképviselet. Ez a mondat akkor komolyan és őszintén hatott – beismerve, hogy a teljes egységet nem lehet „félegységgel” pótolni. S egyben benne volt a feladat is: felépíteni ennek a teljes egységnek az alapjait.

Ha a szlovákiai magyar politikusok rögtön az első naptól kezdve leszűrik a választási eredmények tanulságait, nekilátnak beteljesíteni a bárdosi mondatot, talán máshogy alakul a szlovákiai magyar politikatörténet. Ám nem kezdték el, és bár az első néhány napban rengeteg olyan megnyilvánulás született, amely a felelősségvállalást és az egységet sürgette, a választási kudarc utáni, természetes lemondásokon túl nem sok történt.

S pár nap múlva, gyakorlatilag egyik napról a másikra kitört a Covid-járvány, amely hónapokra jegelte a közéletet, és egészen más perspektívába helyezte a szlovákiai magyar politika problémáinak súlyát is.

A bezárt országban mindenkinek volt ideje gondolkodni a választási kudarcon, ám erről sokat nem kommunikáltak a politikusok. Az MKÖ gyakorlatilag a választások másnapján szétesett: csak az egykori összefogásosok maradtak benne, lévén, hogy az ő pártjukat nevezték át annak idején. Az MKP és a Magyar Fórum azonban külön utakon folytatta. Ezzel párhuzamosan az első napok alázatos hangneme is szép lassan változni kezdett, és hangosabb lett a bűnbakkeresés – de a tanulságok levonása, vagy részletekbe menő elemzése elmaradt.

A politikai pártok elvesztették társadalmi bázisuk és hitelük nagy részét, ráadásul a gazdasági hátterük is megcsappant, és egyre kevésbé tekintette őket partnernek a hátországuk vagy egykori szövetségeseik. Megújulásukat  lassította a járványhelyzet, ám a politikusok maguk sem nagyon igyekeztek életjelet adni magukról. Az összefogásosok gyorsan megtartották a közgyűlésüket, ám a Hídnak csak május végén, az MKP-nak pedig csak júliusban sikerült tető alá hozni a tisztújítást.

S ekkor lassan mindenki arról kezdett beszélni, hogy Forró Krisztián, Mózes Szabolcs, Simon Zsolt és Sólymos László talán majd tető alá hoz valamiféle megegyezést. A hangsúly a „valamiféle” szón volt – hiszen nem voltak olyan hangok, melyek konkrét víziót tártak volna a magyar pártok választói elé, a „fogjunk össze” jelszón felül nem látszottak konkrét elképzelések – mindenki a saját útját kereste.

II. felvonás: Három férfi nehéz szülése

A hosszú hallgatás nem úgy csapódott le a közbeszédben, hogy a pártok most megfontoltan, csendben, veszekedés nélkül valamilyen új alternatívát készítenek elő, inkább a bizalmatlanságot erősítette – mintha mindenki úgy tekintene az egyesülésre, hogy az kizárólag kényszerből jönne létre.

Ennek volt köszönhető, hogy mikor az Összefogás, kihasználva a gombaszögi közösségi terét, közéleti pikniket szervezett, kevesen fűztek hozzá nagy reményeket – ellenben egyfajta közéleti kibeszélő-showként sokan várták az alkalmat, és azt, hogy megnyilvánuljanak a szlovákiai magyar politikusok.

A politikusok pedig megnyilvánultak, de nem mindannyian: már az sokatmondó volt, hogy a Magyar Fórum teljesen kimaradt a meghívottak köréből. Az új egység az MKP, a Híd és az Összefogás hármasfogatából látszott kialakulni – a három pártelnök kedélyesen beszélgetett egymással, és igyekeztek biztosítani mindenkit, hogy meg tudnak és akarnak egyezni.

„Fel kell gyűrni az ingujjat” – mondta Sólymos, Forró és Mózes pedig bólogatott. A gombaszögi beszélgetés lehetőség volt arra, hogy pozitív kommunikációt folytassanak: a korábbi diagnózisok, közösnek felfogható célok hangzottak el, az együttműködés hogyanjai azonban kibeszéletlenek maradtak.

 

Nem sokkal később pedig már Komáromban mosolyogtak a közös családi fotón a politikusok, mikor aláírták a nagyon általános együttműködési szándéknyilatkozatot 2020. augusztus 20-án. Ezután kiderült, két munkacsoport is dolgozni kezd azon, hogy egyesüljenek a pártok: összefésüljék a pártok programját, struktúráit, na meg, hogy lefektessék a közös párt alapszabályait és működési alapelveit.

A közös és meglehetősen ambiciózus ötlet az volt, hogy a lehető legszélesebb választói réteget szólítsák meg, a Híd ruszin szavazóitól kezdve az MKP legmagyarabb szavazóiig, világnézettől függetlenül – mindezt egy olyan politikai térben, mely akkoriban kezdett el nagyon határozottan inkább világnézeti erővonalak mentén megoszlani.

De voltak emellett más, ennél komolyabb és gyakorlatibb problémák is, melyek aztán azt eredményezték, hogy az egyesülési folyamat egyáltalán nem a programokról és a célkitűzésekről szólt – sokkal inkább arról, hogyan oszoljon meg a hatalom a párton belül, és ki, milyen módon és hogyan diktáljon. Így kezdődött el a Szövetség csaknem másfél évig tartó, nagyon nehéz születése.

III. felvonás: Vigyázz, mert jön a NAKA!

Amilyen optimistán indult az összeborulási folyamat, olyan nehezen folytatódott