Hetvenezer eltűnt magyar nyomában: a Vajdaságban sincs meg a nemzetpolitika Szent Grálja
Mindenük megvolt, amit a nemzetpolitikai megmondóemberek a megmaradás zálogaként emlegettek, mégis fogynak – hetvenezer vajdasági magyar tűnt el tíz év alatt, és a felelősséget nem vállalja senki. Benyomások egy közösségről, amely majdnem olyan, mint a szlovákiai magyar.
Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!
Van autonómiájuk, egységes, ellenzék nélküli politikai képviseletük, mely jóban van az országosan kormányzó többségi párttal, és élvezi a magyar kormány támogatását is. Éveken át ömlött hozzájuk a magyarországi pénz, szabadon felvehették a magyar állampolgárságot. Vajdaság az ígéret földje is lehetne, a vajdasági magyarság létszáma mégis 70 ezer fővel csökkent.
Létezik egyáltalán a „kisebbségi paradicsom”? Ezen jártak a gondolataim, miközben Szegedről Zentára tartva bámultam ki az autó ablakán. A csallóközi ember otthonosan érzi magát itt, a Vajdaság északi részén: mezők, rétek, szántóföldek, ameddig a szem ellát, régi falusi házak, mezőgazdasági épületek mindenütt.
Zentára érve is mintha hazajönne: szinte mellbevágó, mennyire hasonlít a város légköre, energiái a szlovákiai magyar településekéhez. Csak akkor kapom fel a fejem, hogy nem itthon vagyok, mikor előttünk egy öreg Zastava kanyarodik le egy mellékútra – bizony, nálunk Škoda 120-asok mögé kötötték az áruval megpakolt utánfutót a piacosok a szombat reggeleken.
Azért jöttem a Vajdaságba, hogy laikusként, kívülállóként szerezhessek benyomásokat egy olyan közösség állapotáról, melyről az átlagos szlovákiai magyar csak újságcikkekből értesül, és valljuk be, a szerbiai magyarság ügyei nálunk mínuszos hírnek számítanak – ezért csak felületesen ismerjük. Pedig – és ez a hipotézisem – ha itt papíron nemzetpolitikai szempontból kolbászból van a kerítés, s mégis összeomlóban van a „vajmagyarság”, akkor nagyon fontos tanulságokra bukkanhatok itt.
A hasonlóság a légkörben tényleg rendkívüli, és nem csak a külsőségekben – a közélet dilemmáinak és problémáinak is hasonló, avas, kellemetlen mellékíze van, mint nálunk. A különbség az, hogy a vajdasági magyarság ebből a szempontból számunkra pillantás az alternatív jövőbe – és amit látunk, az nem épp szívderítő. Hiszen úgy tűnik, hogy amit Szlovákiában a politikusok nagy része fontos és elérendő célnak, a „megmaradás sarokköveinek” tekintett, az Vajdaságban épp most futott vakvágányra. Hatalmas csattanással.
„Elnök úr, gratulálunk a sikerhez! Igazság szerint kicsit irigykedve, de azzal a szándékkal jöttünk erre az interjúra, hogy tanuljunk az itteni történésekből: mit csinálnak jól itt, Délvidéken, esetleg milyen receptet vihetnénk el a Felvidékre?” – kezdődik a magyar kormány által biztosított forrásokból fenntartott Ma7 interjúja Pásztor Istvánnal, a VMSZ elnökével, miután a párt jól szerepelt a 2020-as választásokon.
Pásztor abban az interjúban arról beszélt, hogy a VMSZ-ben nem volt kishitűség, és megváltozott a közhangulat is – ráadásul a vajdasági magyar közösség új korosztállyal gyarapodott, a 25-40 évesekkel, akik ott akarnak élni, és felnevelni a gyerekeiket. Hogy a magyar nemzetpolitika működik. „Ez hátborzongató, ez egyszerűen csoda. Értelmet ad akár három évtizedre visszamenőleg minden küszködésnek” – mondta lelkendezve Pásztor.
De ha minden ennyire rendben volt, akkor mi történt?
Ha a napba bámulsz, elvakít
I keep staring at the sun, it’s in my blood
I’m headed for disaster
A fejhallgatómban az I Prevail zenekar Bad Things című dala szól, és rácsodálkozom, mennyire rímel ez a két sor a kisebbségi politikai képviseletek viselkedésére Vajdaságban – és voltaképpen nálunk is. Mikor Zentán, egy rusztikus kert fedett teraszán beszélgetni kezdünk vajdasági értelmiségiekkel, azonnal felfogható, érzékelhető formát kap az a fejetlen, kilátástalan robogás a szakadékba, amelyről a riasztó hírek szóltak. És ami az elmúlt években jellemző volt az itteni magyar társadalomra, s azt eredményezte, hogy tíz év alatt eltűnt a magyarok több mint negyede Szerbiából, már papíron kimutathatóan is.
A drámai létszámcsökkenés elsődleges okai gazdasági okok, s az elvándorlás folyamatát a magyar állampolgárság felvételének lehetősége katalizálta – ahogy mindezt Gyurkovics Virág vajdasági oknyomozó újságíró is megírta a Napunkon. Ezt a diagnózist és a rá adott válaszokat azonban érdemes kicsit jobban górcső alá venni, mert rengeteg kérdést vet fel.
A Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ), mely hosszú évek óta uralja a közéleti és mediális teret, sok szlovákiai magyar politikus álmát valósította meg azzal, hogy teljesen bedarált és saját szolgálatába állított mindent maga körül – az intézményrendszert, a sajtót, a teljes közéletet. Ez a VMSZ napokig nem reagált a népszámlálás eredményeire, aztán mikor igen, azt az önkritika szikrája nélkül, nagyon kemény szavakkal tette.
A párt közleménye egy nagyon fontos kordokumentum, kikristályosodik benne minden, ami az értelmiségiekkel folytatott beszélgetés tanulságai szerint a VMSZ politizálása elmúlt évtizedének esszenciája volt. Ebben a 12 pontban minden benne van, amit az úgynevezett magyar nemzetpolitika vázára felhúztak a magyarországi és helyi politikai mérnökök és kommunikátorok. Meglepetéssel kezd, sajnálkozásba vált, majd sértődötten hárítani kezd bármilyen felelősséget.
„A napokban, a számok közzétételétől errefelé folyamatosan többen a nemzetegyesítést, a magyar állampolgárságot kiáltották ki főbűnösnek a számok alakulása miatt. A VMSZ ezúton is a lehető leghatározottabban elutasítja ezt az álláspontot, különösen azért, mert politikailag rövidlátó, erkölcsileg súlyosan aggályos, a vajdasági magyarok sok tízezrére, akik igényelték a magyar állampolgárságot, mélységesen, bűnös módon sértő és megalázó” – hangzik a hatodik pontban az érzelmi zsarolás elemeit tartalmazó eszmefuttatás, amely később csak fokozódik.
A párt a közleményben egyáltalán nem kutatja az elvándorlás okait – sőt, kifacsart logikával, okként a következményt állítja be, az elöregedő közösséget, a negatív demográfiai mutatókat. Arra nem reflektál, hogy ha az elvándorlás nem lenne ennyire jelentős, akkor a demográfiai mutatók is jobbak lennének. Ehelyett inkább leereszkedően megbocsát az elvándorlóknak a közlemény nyolcadik pontjában, majd mindent a munkahelyhiányra, a fizetések befagyasztására, a Valutaalapra és a „média jelentős részére” fog, mely szerintük növelte a kilátástalanságot.
A logikai buktatók sora nem ér véget ezután sem. A párt gyakorlatilag azt mondja, hogy nem a politikájuk sikertelensége miatt csökkent 70 ezerrel a vajdasági magyarok száma, hanem épp a politikájuk sikere miatt csak 70 ezerrel – mert csökkenhetett volna többel is. És egyébként a Vajdaságban is sok minden változik, az eddigi jó csak még jobb lesz, szőlő, lágy kenyér, satöbbi – mintha az imént nem munkaerőhiányról, Valutaalapról, nadrágszíjról és kilátástalanságot terjesztő médiáról beszéltek volna.
Az „ellenség”
Ha nem a VMSZ-t illeti a drámai fogyás felelősségének magyar politikai része, akkor kit? A párt a közleményben halványan lebegtet valamiféle ellenségképet, de konkrétan nem mondja ki, kire gondol.
Vajon mégis, ki lehet a bokrokban bujkáló nemzetfogyasztó gazember, aki olyan erősen befolyásolta a közhangulatot, hogy még a Ma7 interjújában magát finoman „ketrecharcosként” aposztrofáló Pásztor István sem tudott vele megküzdeni?
