Az iskolai zaklatás természetes jelenségnek mondható. Sok gyerek azonban nem érti meg, hogy az ártani akarás nem helyes dolog, mondják a szakértők

Nemrég valaki Savo fertőtlenítőszert öntött egy hatodikos tanuló üvegébe a besztercebányai Pieninská utcai alapiskolában.

A lány kórházban kötött ki, miután beleivott. A fertőtlenítőszeres vizet azonban kiköpte, és az eddigi információk szerint a nyálkahártyája nem károsodott, és rendbe fog jönni. A rendőrség vizsgálja az esetet.

Az eset kapcsán felvettük a kapcsolatot a Besztercebányai Nevelési és Pszichológiai Tanácsadó és Prevenciós Központ két szakemberével, és a hasonló eseteket megelőző gondokról, azok megértéséről és az iskolai problémák megoldásáról beszélgettünk velük.

Zuzana Benková 47 éves, házas, egy gyermeke van. Pszichológiát tanult a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetemen és az olmützi Palacký Egyetemen. Pszichológusként dolgozik a Besztercebányai Tanácsadó és Prevenciós Központban.

Ľubomír Tichý 51 éves, házas, két gyermeke van. Két szakon – szociálpedagógia és szociális munka – végzett a besztercebányai Bél Mátyás Egyetemen. A Besztercebányai Tanácsadó és Prevenciós Központ igazgatója.

A közvélemény szerint a gyerekek rosszak, és a mai gyerekek pedig még rosszabbak, mint az előttük levő generációk. A gond ott van, hogy ezt hallgattuk mi is, a szüleink, és feltételezem, az ő szüleik is. Hogy is van ez?

Zuzana Benková: A gyerekek nem rosszak, ugyanolyanok, mint mi voltunk, csak más körülmények között élnek. Én pszichológus vagyok, nem szociológus, de szerintem nagyon sok külső tényező is befolyásolja mindezt, az is, hogy hogyan működik az egész társadalom és mi mindenen megy keresztül. Amikor mi 12-13 évesek voltunk, a valóság talán egyszerűbb, konkrétabb és kiszámíthatóbb volt számunkra. A mostani gyerekek egy információkkal túlterhelt világban élnek, és hihetetlen mennyiségű információ megszerzésére van lehetőségük, amit az agyuk még nem képes feldolgozni. Nem rosszak, csak más lehetőségeik vannak.

Betudható ez annak is, hogy a múltban kevesebb lehetőség vagy szükség volt arra, hogy a gyermekek önálló döntéseket hozzanak? A dolgok adottak voltak, minden előre meg volt tervezve…

Benková: A határok, szabályok és szerepek világosabban meg voltak határozva. A tanárnak volt valamilyen tekintélye, és a szülői nevelés ma más, mint ami az ön és a mi generációnkban volt. A gyerekeknek több lehetőségük van, beleértve azt is, hogy eldönthetik, melyikeket válasszák közülük, mihez kezdenek velük, vagy hogyan használják őket.

Munkájuk során gyakran találkoznak olyan megnyilvánulásokkal a gyermekek részéről, amelyek kívül esnek a szokványos viselkedésen, esetleg olyanokkal, mint ami a besztercebányai alapiskolában történt?

Benková: Nehéz meghatározni, mi a szokványos vagy a norma, de igen.

Ľubomír Tichý: Az egyik középiskolában például úgy derült fény a zaklatásra, hogy a diákok mobiltelefonok segítségével feliratos filmet készítettek, amelyben egy osztálytársuk emberi méltóságát gyalázták, és feltöltötték az internetre. Csak ezt követően kezdtek el foglalkozni a dologgal. Ez azt jelenti, hogy a különböző eszközök, amelyekkel mi nem rendelkeztünk, szintén teret adnak a zaklatás különböző formáinak.

Rendben, de több van belőlük? Vagy sok?

Tichý: Szerintem több van belőlük.

Benková: Elég sok van belőlük. Nagyon gyakran dolgozunk együtt különböző osztályokkal, miközben a társas kapcsolatokra összpontosítunk.

Tichý: A gyerekek közötti társas kapcsolatok romlanak.

Milyen értelemben?

Tichý: Mivel a közvetlen ember–ember közötti kapcsolatot az információs technológián keresztül történő társas érintkezés váltotta fel, úgy tűnik, hogy a gyerekek nem képesek úgy együttműködni, mint például mi. Régebben együtt töltöttük az időt a játszótéren, fociztunk vagy katonásdit játszottunk, bújócskáztunk. Ez fokozatosan eltűnt, és ennek egyik következménye, hogy gyakrabban merülnek fel problémák az interperszonális kapcsolatokban.

Tehát a személyes interakció valamilyen szöveges  vagy emotikonokon és ikonokon keresztül történő üzenetváltássá változott át. Jól értettem, amit mondani akart, hogy a mai gyerekek mintha nem éreznék a másik embert a kommunikáció során?

Benková: Pontosan. És amikor ez átvivődik az iskolai környezetbe, ahol hirtelen szemtől szembe kerülnek, hiányoznak a szociális készségeik. Azokat a szociális készségeket kezdjük el tanítani a gyerekeknek, amelyeket mi a természetes érintkezés során sajátítottunk el.

Próbáljuk meg legalább a legfontosabb szociális készségeket felsorolni. Ide tartozik például az együttérzés?

Benková: Az empátia, a másik emberrel való együttérzés képessége, vagy annak érzékelése, hogy amit teszek, az már kellemetlen neki, és mégsem tudom abbahagyni, kommunikáció, az érzékenység arra, amit a másik ember mond nekem.

Tichý: De ide tartozik a tisztelet is. A megelőzés részeként azt tanítjuk a gyerekeknek, hogy ha valaki olyasmit tesz, ami kellemetlen számukra, a támadás helyett tegyék egyértelművé, hogy mit éreznek, hogy a másik abbahagyja. Ez néha éppen az egymás iránti tisztelet képességének hiánya miatt nem működik. Visszatérnék még a szülőkre, a gyerek ugyanis utánzással tanul. Ha azt látják például, ahogyan egyes szülők a tanárokkal szemben viselkednek, akkor az az érzésük lehet, hogy sérthetetlenek, és bármit megtehetnek.

Benková: Talán a bizonytalanságot is látom emögött. Azok az emberek hajlamosak gyakran így viselkedni, akik önmagukban sem biztosak.

Hogy ért azt, hogy így?

Benková: Például úgy, hogy agresszíven, tiszteletlenül kezdenek el viselkedni. Ez a bizonytalanságot jelzi, és ezt a gyerekeknél is láthatjuk. Nagyon gyakran megesik, hogy az a gyermek az agresszor, a bántalmazó, aki bizonytalan, talán megbántott, és paradox módon a másik gyermek által tesz szert biztonságérzetre, önértékelésre vagy önbecsülésre.

Láttam egy tanulmányt, mely szerint az agresszorok meglepően gyakran átlagon felüli intelligenciájú gyerekek. Ha jól emlékszem, a szerzők ezt többek között azzal indokolták, hogy ők eltérnek az átlagtól, gyakran gúnyolják őket, viccelődnek rajtuk vagy zaklatják őket, és agresszióval védekeznek. Miért?

Benková: Ennek az az oka, hogy nem tudják belül feldolgozni az érzelmeiket, megbántódnak, érzékenyek vagy túlérzékenyek a különböző ingerekre, és nincsenek meg a készségeik arra, hogy kezeljék ezeket a helyzeteket. Ez néha azt eredményezi, hogy a legjobb védekezés a támadás.

A besztercebányaihoz vagy más iskolákhoz hasonló esetek problémát jelentenek-e, vagy egy elviselhetetlen, de alapvetően ártatlan dologról van szó, amit a gyerekek kinőnek?

Benková: Egy efféle viselkedés? Nem tudom, hogy elmúlik-e a korral, ez nagyban függ a külső tényezőktől. Például még a neurológusok is arra figyelmeztetnek, hogy még nem tudjuk, hogy az informatika túlzott használata hogyan hat az agy fejlődésére, és mi lesz ebből a generációból.

Az agy másképp fejlődött, amikor egyáltalán nem érintkeztünk az információs technológiákkal, vagy csak felnőttkorban jutottunk hozzá, de ezek a gyerekek már szinte ezekkel a „kezükben születnek”. Ezek érdekes dolgok, de azt hiszem, hogy a kérdés inkább a gyerekek agresszív vagy kockázatos viselkedésének problémájára irányul.

Amikor ezzel a problémával foglalkoztam, külföldi tanulmányokból is tájékozódtam. A zaklatás vagy az agresszív elemeket tartalmazó viselkedés egy, a gyermekek körében előforduló természetes jelenség. Az az iskola, amely azt állítja, hogy náluk nincs zaklatás, az nem mond igazat.

Milyen értelemben véve természetes?

Benková: Az erőszak és az agresszió az ember személyiségének természetes része.

Jól értem, hogy miként az oroszlánkölykök játszanak és birkóznak, de közben nem bántják egymást, a gyermek is úgy készül arra, ami az életben rá vár?

Benková: Igen, ez evolúciónk természetes része.

És mikor válik problémává?