Mese a kisebbségi magyar nyulakról és a putyinista újnacionalista vadászokról

Úgy tűnik, akárhonnan indulunk, oda lyukadunk ki: a kisebbségi magyar közösségek célponttá válnak. Nem azért, mert erre predesztinál a magyar történelem, a kisebbségi sors. Hanem azért, mert nincs ellenállás a magyar közösségekben a nacionalizmussal szemben. Vélemény.
Közel a cél! Legalább 30 ezer eurót kell összegyűjtenünk, hogy a Napunk 2024-ben változatlanul működhessen. Segíts, hogy teljesítsük a célt. Minden adományt köszönünk!
Magyarország inkubátor, ahol a jövő konzervatív politikáját kikísérletezik – mondta Orbán Viktor a május eleji, budapesti CPAC nagygyűlésen. A „konzervatív akció” vándorgyűlésén mondottak részben igazak, és teljes egészében rémisztőek, fenyegetőek a Magyarország határain túl élő közösségek számára. Részben igaz mindez, hiszen az az állammodell, a nacionalizmus, az egyházi és szekuláris összefonódás, ami Magyarországon kormányzati támogatással működik, az nem saját fejlesztés. Hanem az orosz, putyini diktatúra terméke. Hasonló politikai stratégiák meghonosítását láthattuk a Trump vezette Amerikában is – globálisan terjed a putyinizmus.
És mindebben tényleg semmilyen magyar innováció nincs, semmilyen különleges magyar politikai eszköz, termék, narratíva, tartalom. Ha csak az nem hungarikum, hogy az Európai Unión belül sikerül ezt a fajta hatalomtechnikát fenntartani, működtetni. Egyébként bármennyire is elterjedt globálisan, néhány kormányzati ciklus után mindenhol bukásra áll, kivéve Oroszországot, illetve a Putyin-rezsimet, amelyet most nagyjából az Ukrajna ellen indított háború tart egyben, a felszínen.
Önfelszámoló siker az orosz siker. Magyarországon kevésbé vérengző a társadalmi önfelszámolás, a nemzetközi politikai izolációban és abban az ellenzék nélküli patthelyzetben, amibe Orbán belevezette az országot, nyugodtan lehet „inkubátorról” meg „konzervatív jövőről” beszélni. Nincs olyan politikai erő, amely rámutatna a kiúttalanságra.
Határon túl
A határon túl azonban egészen másképp hangzik ez a magabiztosság. Romániában a szélsőjobb a legutóbbi választásokon a semmiből jelent meg és rögtön majdnem tíz százalékot ért el. Akkor még rá lehetett fogni ezt a sikert a rosszul kezelt világjárványra és az azután kialakuló válságra.
Aztán jött a háború, és a román szélsőjobb megint ugrott tíz százalékot. A rendszerváltás utáni válságévtizedek legsötétebb időszakában volt ennyire erős, Vadim Tudor és Gheorghe Funar fénykorában, a maitól merőben eltérő szélsojobboldali erő Romániában.
Szlovákiában azt látjuk, hogy a magyarellenesség és nacionalizmus percről percre változik – különös módon, valahogy mindig Orbán Viktor kormányához kötődően. Robert Fico hírhedt magyarellenes politikusból lett Orbán Viktor barátja. Igor Matovič is Orbán Viktor barátjaként indult, sőt a magyarok barátjaként, aztán hirtelen, de nem váratlan fordulattal eltávolodott a magyar miniszterelnöktől, és ugyanazzal a lendülettel kezdett el magyarellenes szólamokat ismételgetni.
Úgy tűnik, akárhonnan indulunk, oda lyukadunk ki: a kisebbségi magyar közösségek célponttá válnak. Nem azért, mert erre predesztinál a magyar történelem, a kisebbségi sors. Hanem azért, mert