A nap, amikor Ferenc pápa pár pillanatra megbékítette a magyarokat
Ferenc pápa Budapesten járt, és egy nagyon rövid ideig úgy tűnt, hogy van akkora ereje, hogy békességet tudjon teremteni, legalább pár pillanatra. Riport a tömegből, rengeteg megválaszolatlan kérdéssel.
Közel a cél! Legalább 30 ezer eurót kell összegyűjtenünk, hogy a Napunk 2024-ben változatlanul működhessen. Segíts, hogy teljesítsük a célt. Minden adományt köszönünk!
„Az lesz, hogy elmegy, itt meg minden marad úgy, ahogy volt” – mondta mellettem pár ismerősének egy hosszú, hátközépig érő rasztafonatos fiatal srác a Szabadság téren. Körülöttünk mindenütt emberek, mindenfélék: fiatalok, idősek, férfiak, nők, gyerekek. Erősen sminkelt lányok és hajukat eltakaró idősebb asszonyok, középkorú kertvárosi családapák, nyakukban a gyerekeikkel, és pocakos bácsik, akik máskor a lelátók korlátait támasztják, kedélyesen szotyizgatva. Külföldiek és magyarok. Látszólag a legnagyobb békességben.
Együtt olvadtunk bele a vasárnap reggeli napfénybe, ami különösen széppé tette a Szabadság teret. Mi voltunk azok, akik nem jutottunk be a Kossuth térre, hiszen azt már reggel nyolckor lezárták. Megtelt, mondták. Fél kilenc környékén még rengeteg ember kerengett a környező utcákon, keresték a lehetőséget, hogy bemenjenek valahol, ám sikertelenül – rendőrök és biztonságiak álltak mindenütt.
A többség meg is békélt ezzel, hiszen mindenhol hatalmas kivetítőkön lehetett követni az eseményeket. Az emberek a kivetítők elé gyűltek – egy-egy zsúfolt, szabadtéri templom, egy-egy katolikus gyülekezet jött létre az utcákban és a Szabadság téren. Felettünk helikopter kering – valaki azt mondja, mesterlövész ül benne, olvasta valahol. De kiderül, hogy inkább operatőr lesz az a mesterlövész. Modern idők modern templomai, élő egyenesben.
Apa bejön a szobába
A fény és az árnyék játékot játszik a téren, ahogy a nap egyre feljebb araszol, és délelőttöt varázsol a reggelből. Azon a téren, ahol a Trianont fájlaló, irredenta emlékműveket a szovjet hősi emlékmű váltotta, ahol a sokat vitatott német megszállási emlékműtől nem messze Carl Lutz, a Világ Igazának emlékműve is áll, és Ronald Reagan bronzalakja is elballag arrafelé. Emberek és eszmék, melyeket mi, gyalognépek követünk, vagy épp megvetünk, szabad akaratunkból.
Így várjuk Ferenc pápát is, tudva, hogy megpillantani úgysem fogjuk, ahhoz közelebb kellene kerülnünk, vagy átlátnunk a falakon. De azért csak várjuk, közösen.
Egy idősebb, borostás férfi elmosolyodik, mikor arról kérdezem, látta-e, mi zajlik a pápalátogatással kapcsolatban a közösségi oldalakon és a sajtóban. „Épp ezért jöttem ide” – mondja, aztán körbemutat. „Lát itt vitát?” – kérdezi, és igaza van, tényleg nincs hangos szó. Ez kicsit furcsának is tűnik – legutóbb, mikor ekkora tömegrendezvényen vettem részt a Kossuth téren, ordibálás, hőbörgés, lökdösődés és füttyszó volt. 2016-ot írtunk, október 23-át.
Ezt szóvá is teszem. „Ez olyan, mint amikor a gyerekek veszekednek, és apa bejön a szobába” – mondja az iménti férfi felesége. Gödöllőről jöttek – később sajnálom, hogy elkeveredtem mellőlük, mert ahogy közeledik a mise, egyre többen zárkóznak el attól, hogy beszédbe elegyedjenek velem, a tömegben motoszkáló újságíróval. Nem ezért jöttek ide.
Azért egy másik idősebb férfi még válaszol arra a kérdésemre, hogy mit gondol arról, hogy Bayer Zsolt annak idején demens vénembernek nevezte Ferenc pápát. „Hát mit gondoljak, hülye volt” – mondja, akkor pedig nevetni kezd, mikor felvetem, Bayer azt is felhozta, akkor még protestáns volt. „Áh, hát ez nem így működik” – mondja, majd beleveszik a tömegbe.
Erős mondat az ékszerdoboz mélyéről
Nem szólnak tehát a politikai fegyverek a misén, és ez némi megkönnyebbülést hoz mindenki számára. Erre a pillanatra úgy tűnik, hogy a magyarok normális országban élnek, ahol nem a megosztottság a lényeg – és egy olyan vezetőt hallgatnak, akinek az egyesítés a célja, és ezt hitelesen tudja képviselni. Az üzenet erre a rövid időre átragad mindenkire, és senki sem akarja megbontani ezt a törékeny konszenzust.
