A szlovákiai magyar politika végleg elveszítheti önmagát, és nincs, aki ezt megállítsa
A szlovákiai magyar politikatörténet fordulópontja előtt állunk: másfél hónapon belül eldőlhet, hogy az agonizáló Szövetség meghal-e, vagy valaki megpróbálja feltámasztani. S hogy ami utána marad, azzal mit fog kezdeni a szlovák politika, melyet a Smer igyekszik leuralni. Vitaindító kommentár a szlovákiai magyar politikusok „jóemberségéről”, politikai identitásáról és kiútkereséséről.
Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!
Szlovákiai magyar politikusnak egykor jó volt lenni. Nem csak az esetleges gazdasági előnyök, vagy a helyben érvényesíthető befolyás és hatalom miatt – ennél sokkal emberibb okokból. Azért, mert ha az egyszeri politikus belépett valahová – kultúrházba, sajtótájékoztatóra, vagy akár a kisboltba is egy álmos hétfő reggelen -, akkor az emberek többsége automatikusan úgy tekintett rá, hogy ő egyébként a jó oldalon áll.
Ezt a jelenséget nem szabad alábecsülni. A szlovákiai magyar politika évtizedeken keresztül épített erre az éthoszra. Arra, hogy a mesében ők a jók. Ez a reflex volt az egykori szlovákiai magyar politikai úttörők csúcsterméke. Nem a Selye János Egyetem, nem a kétnyelvű vasúti táblák, nem a kisebbségi nyelvhasználati törvény, vagy a Kisebbségi Kulturális Alap hanem a választókban felépített, kényszeres bizalom. Hogy történjen bármi, ha valaki magyar pártra adja le a szavazatát, az legalább megpróbálkozott a „jókra” szavazni.
Ez a politikai termék sokáig és vajúdva született, de megszületett. A bába Vladimír Mečiar volt, az új állam „atyja”, s az ő magyarellenessége – na meg a zsebéből kikandikáló Slota, és Ján Ľupták, azaz Kelňa, a rossz emlékű „munkásfőnök”. Na meg az általuk generált folyamatos félelem, az elrabolt állam, a kirúgott iskolaigazgatók. Ez ellen kiállni, ezzel harcolni bátorságot és politikai tartást követelt – és azt is, hogy a felek túllépjenek a saját árnyékukon.
A szlovákiai magyar politikusnak pedig kétszer szedtek a gulyásból, kétszer döntöttek a pálinkából, és ha bírálta is őt valaki, számíthatott arra, hogy a közösség megtartja. Persze voltak kivételek, de ahhoz már igazán óriási pofátlanságot kellett elkövetni emberek igen nagy csoportja ellen.
Ám míg valaki nem árulta el az „eszmét”, addig a párt sem hátrált ki mögüle, és elég sokáig ellubickolhatott. Hiszen ő alapvetően „jó” volt, hiszen szlovákiai magyar politikus volt, a mi kutyánk kölyke, és meg lehet neki bocsátani. Ahol meg végképp elvágta magát, oda legfeljebb nem ment, hagyta lenyugodni a kedélyeket, és kopogtatott máshol. Ott, ahol nem ismerték annyira, vagy nem érdekeltek senkit a viselt dolgai, mert elég volt a szlovákiai magyar politikusi jogosítvány, benne egy hatalmas „a történelem jó oldalán állok” pecséttel.
Ha az ember már nem „jóember”
Ez az éthosz, ez a választói percepció sok disznóságot segített elfedni. Míg a szlovákiai magyarságon belül asszimetrikus, demokráciát mímelő, ám szinte félfeudális viszony épült ki a társadalom és a politikai szereplők között, addig a pozitív imidzs kifelé többé-kevésbé megmaradt. Sokan sejtették ugyan, hogy a „barikád jó oldala”, a liberális demokrácia értékei mellett való kiállás sokak számára inkább politikai kényszer, mint szabad értékválasztás, de annyiban hagyták. S ez így volt a régi, nagy MKP berkein belül is – egész addig, míg a belső ellentétek szétfeszítették a pártot.
De nem volt ez másképp az MKP szlovák partnereinél sem, hiszen a kormányon töltött nyolc év alatt ők is küzdöttek azzal, hogy megfeleljenek ennek a „jóember-arculatnak”, melyet kifelé közvetítettek. S nem, egyáltalán nem sikerült ez mindig, sőt: a 2006-os bukást ez okozta, nem beszélve a 2012-es, égbekiáltó kudarcról. Mégis, azért próbálkoztak – ellentétben a nemzeti populistákkal, akik csak élősködtek az eredményeken, de sosem hazudták magukat „jóembernek”. A politikai jobboldal nem tudta levetkőzni, hogy hisz a demokratikus intézményrendszerben, még ha olykor vissza is élt vele – és próbálkoznak most is a kései utódok, még Mikuláš Dzurinda is visszatérne, de ez a vonat már rég elment. Csak a nosztalgia maradt.
A kitérő után vissza a magyarokhoz. Mikor Bugár Béláék elhurcolkodtak a Čajak utcai székházból, a legfontosabb, amit magukkal vittek, épp ez az arculat, ez a politikai eszközként használt éthosz volt. S erre építették fel a Híd imidzsét is, ebből tudtak profitálni éveken keresztül, egészen 2016-ig – mikor letesztelték, vajon van-e ez az eszköz annyira erős, hogy kibírja a „barikád másik oldalát” is. Mint egy űrruha egy másik bolygón. Bugárék kiléptek a liberális demokraták akolmelegéből – úgy értékelték, hogy a vállveregetésen túl ez az elanyátlanodott, sebeit nyalogató oldal sokat nem tud nyújtani – , és tettek egy próbát a nemzeti-populista oldalon. Fel is zabálta őket a toxikus közeg, méghozzá villámgyorsan.
Nem véletlenül. Az aranykor ugyanis elmúlt, a világ átalakult, és ahogy erősödött a nemzeti populizmus, úgy ürült ki lassan a magyarok kezében a „jó oldal” elnevezésű politikai eszköz. Melyet akkor már több mint egy évtizeden át már csak címkeként használt a szlovákiai magyar politika – helyét átvette az opportunista és pragmatikus megközelítés. Ennek részben a helyzetbe való belekényelmesedés volt az oka – ahogy az ismert mondás mondja, fessünk egy macskát piros-fehér-zöldre, és a választók szavazni fognak rá – , másrészt pedig az, hogy a „jóemberkedés” eredményei messze elmaradtak attól, amit sokak szerint el lehetett volna érni az aranykorban.
A Híd tehát alaposan megjárta a kalandot a nemzeti-populista oldalon. A választóik ugyanis továbbra is a „jó oldalra” akartak tartozni – Bugárék pedig nem tudták velük elhitetni, hogy valami nagyobb jóért piszkolják össze a kezüket. A Híd új valósága nem lett a választók új valósága, hiába ismételte el Bugár ezerszer, hogy a Smerrel és az SNS-szel többet értek el, mint bármilyen más kormányban. Erről Szalay Zoltán írt egy nagyon fontos írást még 2019-ben, pár hónappal azelőtt, hogy a csőd számszerűsíthető is lett egy két százalékos választási eredmény képében.
Ráadásul épp ebben az időszakban került felszínre az is, ami addig nem volt egészen nyilvánvaló, mert az imidzs elfedte: hogy a hídasok nagy része pontosan ugyanolyan kényelmes, mint annak idején a közös MKP politikusai – egy tyúkalja mind, fogalmazott akkor egy szlovákiai magyar politikus, mikor a szlovákiai magyar politika szellemiségéről kérdeztem egy folyosói beszélgetésen.
Ennek a szellemiségnek volt köszönhető a bugári harmadik mondat 2018-ban, miután összeroppanás szélére került a Fico-kormány a Kuciak-gyilkosság terhe alatt. A Híd biznisz-szárnya (más helyeken polgármesteri szárnyként emlegetik) úgy gondolhatta, minek játsszuk meg a jóemberséget, ha már nem vagyunk azok – ellenben otthon még el tudjuk hitetni, hogy volt ennek az egésznek értelme. A hidas politikusok nagy része a hatalom, és az abból adódó előnyök függőjévé vált – és eszük ágában sem volt ezt elengedni. Mikor a pofon megérkezett a választási eredmény képében, akkor meg már mindegy volt.
Amit Bugár magával vitt, abból a Fidesz hozott újat
Az MKP ugyanakkor hasonlóan járt. A hidasok a távozásukkal épp a kényelmet biztosító „jó oldal” imidzsét vitték magukkal, az MKP-sok pedig magukra maradtak, hiszen a Híd vitte a szlovák partnereket is. Az új politikai közegben azonban jött a segítség: a Fidesz, mely betöltötte az űrt, és tudatosította az MKP-ban, hogy egyébként tökmindegy, melyik oldalon állsz, ha ebből profitálni tudsz.
A jelszó tehát a pragmatikus politikai felfogás lett. Az MKP-nak azonban ez nem ment igazán. A parlamentből való kiesés ugyanis kényszerpályára állította a pártot, melynek a legfőbb feladata a választói bázis megtartása lett. Erre a legkézenfekvőbb recept az etnikai zárvány fenntartása volt. A „jó oldalon állunk” elnevezésű pillért felváltotta a „jó magyarok vagyunk” elnevezésű pillérre építkező politika, melynek állványzatát a Fidesz biztosította. Politikai hátszéllel, forrásokkal, know how-val. Ez azonban csak a túléléshez volt elég. Arra nem, hogy az MKP visszaküzdje magát a perifériáról.
S ahogy a Hídnál, úgy az MKP-nál is kialakult a függőség. A saját pártidentitást felváltotta a „magyar kormány stratégiai partnere” arculat, a saját üzeneteket, a saját, specifikus politikai ügyek felvállalását pedig a konfrontációra épülő politika, ahol mindegy volt, hogy épp ki az ellenfél. A valódi politizálást pedig felváltotta a kommunikációra, a választók kondicionálására épülő stratégia – ami épp ugyanúgy nem jött be, mint Bugáréknak.
A politikai identitás, tartalom és vízió hiányát nem lehetett pótolni. Lehet, hogy a szlovákiai magyar politikának volt egyfajta politikai DNS-e, amiből lehetett volna meríteni, ám ez 2006-ban szép lassan elkezdett eltünedezni, és 2016-ra teljesen felszívódott. Mitikus dologgá vált, mint a jeti, vagy az unikornis. Csak az ad hoc döntések, a kommunikációs cukormáz, és a napi politikai csörték maradtak. 2020 után pedig pont került az egész végére.
