Donbasz: az orosz hibrid háború valódi arca és következményei
Amikor az ukrajnai háborúra gondolunk, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ez a konfliktus valójában nem 2022 februárjában indult: Putyin akkor valójában csak újraélesztett egy 2014 óta tartó konfliktust, mely már évek óta csendesen parázslott, és amiről Európa nyugati része többé-kevésbé talán meg is feledkezett. Nagyjából kilenc évvel ezelőtt, 2014 áprilisában alakult meg ugyanis a szakadár Donyecki és Luhanszki Népköztársaság.
Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!
A 2022-ben kitört háború természetesen sokban különbözik a 2014-es összecsapásoktól: míg tavaly az orosz reguláris hadsereg indított totális támadást Ukrajna ellen, 2014-ben egy sokkal kevésbé megfogható, hibrid háború zajlott Ukrajna keleti részén, ahol ugyan feltűntek orosz katonák is jelzés nélküli egyenruhákban, de leginkább ukránok küzdöttek ukránok ellen.
Tomáš Forró Donbasz. Nászutas lakosztály a Háború Hotelben (Lábnyom Kiadó, 2022, fordította: Mészáros Tünde) című könyve egy hiánypótló mű, mert hitelesen és elfogulatlanul tudósít a kelet-ukrajnai pokolból. Forró egyike annak a kevés újságírónak, aki el tudta nyerni a konfliktus mindkét oldalán állók bizalmát, így lehetősége nyílt arra, hogy a szakadár köztársaságok lebombázott lakásaiból, bunkereiből vagy épp lövészárkaiból tudósítson.
A könyv számos mikrotörténeten keresztül mutatja meg, hogyan hatott a háború a kisemberek életére, hogyan veszítették el egyesek pillanatok alatt mindenüket a harcokban, illetve hogyan siklottak félre a naiv eszmék, melyek az orosz birodalmi politika rögvalóságával szembesültek. A szerző azonban nem elégszik meg a tapasztaltak leírásával, hanem igyekszik megmagyarázni, nemzetközi kontextusba ágyazni az eseményeket. A végeredmény egy pontos, komplex, lehangoló és illúzióktól mentes kép a hibrid háború mindennapjairól, és az alatta szenvedő népről, akiknek mindent megígértek, és akik végül mindent elveszítettek.
Ha az ukrán állam tétlen, az oroszok kézbe veszik a dolgokat
Míg Ukrajna Nyugat felé orientálódó része reménykedve és szimpatizálva nézte a Majdan-téri tüntetéseket 2014-ben, az ország keleti részén aggódva figyelték azt. Donyeck és Luhanszk a szovjet időkben gazdag vidéknek számítottak, a Szovjetunió felbomlása után azonban elszegényedtek. A helyiek nosztalgiával tekintettek a régi szovjet időkre, az új ukrán vezetéssel szemben azonban mindig is szkeptikusak voltak.
Míg Kijevben azért indultak a tüntetések, mert Janukovics korrupt rezsimje elutasította Ukrajna nyugati orientációját, keleten a Majdan ellen kezdtek tüntetni a gyári munkások. Az ő jólétük ugyanis az orosz gazdaságtól függött: a helyi gyárak főleg Oroszországba termelnek, az oligarchák egy része is inkább az orosz világban rendelkezett kapcsolatokkal. „Donbaszra a szovjet munkásmentalitás a jellemző, azé a munkásé, aki kulizott egész életében, és ezért cserébe csupán nyugalmat, békességet vár, valamint az alapvető szükségleteinek kielégítését” – írja Forró. (27.) Ők attól féltek, hogy a kijeviek ellenük fordulnak: nekik a Majdan nacionalistákat jelentett, akik az orosz nyelv és a szocializmus öröksége ellen lázadnak.
A helyzetet még jobban elmérgesítette, hogy a Majdan téri összecsapásokból ismert Berkut különleges rendőri alakulatban több donbaszi fiú is életét vesztette. Míg Kijevben a Berkut a brutális elnyomás szimbóluma lett, odahaza ezek a rendőrök hősöknek kijáró temetést kaptak. Kelet-Ukrajnában egyre többen mozgolódtak azért, hogy kifejezzék a nemtetszésüket a kijevi tüntetésekkel szemben – eszükbe sem jutott, hogy csak feláldozható gyalognak számítanak Oroszország birodalmi játszmáiban.
Mikor Február 27-én a Krím-félszigeten jelzés nélküli egyenruhát viselő orosz katonák elfoglalják a parlamentet, Ukrajna csak pislogott. Ezt követően a Donyec-medencében is felgyorsulnak az események: a helyi oligarchák azt vették észre, hogy elveszítették az irányítást az antimajdanista tüntetések fölött – továbbra is az ő munkásaik tüntettek, de már orosz zászlóval és lőfegyverekkel felszerelkezve. Itt is megjelennek a fekete egyenruhás, jelzés nélküli orosz egységek, nem egyszer az események szervezőiként vagy irányítóiként.
2014. április 12-én Ukrajna elveszítette két városát, Szlovjanszkot és Kramatorszkot. Az érkező ukrán egységeket meglepetésként éri az általuk felkelőknek vélt ellenség precíz aknavetős támadása és szofisztikált védekezése. Míg az ukrán katonáknak nem volt harci jártassága, velük szemben egy láthatóan tapasztalt ellenfél áll, aki mindig több lépéssel előttük jár. Az ukrán katonák kénytelenek visszavonulni, és a politikusokkal együtt fokozatosan ráébredni, hogy valami olyasmivel állnak szemben, ami meghaladja a lehetőségeiket. Mivel az ukrán hadsereg csődöt mondott, önkéntes csoportok alakulnak az ország védelmére, amelyek nem voltak kiképezve és fegyelmezetlenek voltak, de volt motivációjuk, és összecsaptak a másik oldalon szerveződő hasonló egységekkel.
Ezekre az időkre tehető a legtöbb túlkapás és háborús bűncselekmény elkövetése is, ahogy az ukrán hadsereg fokozatosan magához tér, és ahogy a másik oldalon fokozatosan megszilárdulnak az oroszbarát szakadár köztársaságok, úgy hagyott alább a harcok intenzitása, és csökkent az elkövetett barbárságok száma is. Csakhogy ekkor már túl késő volt: Donyeck és Luhanszk népe ekkor már megtapasztalta, hogy a saját katonáik lőtték őket, ez pedig elég volt ahhoz, hogy soha többé ne bízzanak meg Kijevben.
