Lehetnek-e az újságírók aktivisták?
Az „újságíró” és az „aktivista” közötti hagyományos megkülönböztetést rosszul gondolták el, mert az újságírói szerep soha nem volt passzív.
Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!
A szerző a Princeton Egyetemen a politológia professzora
Szabadon kimondhatják-e és leírhatják-e az újságírók azt, amit gondolnak? A közelmúlt vitái új aktualitást adnak az újságírók szakmai etikájával és a demokráciában betöltött politikai szerepével kapcsolatos régi kérdéseknek.
Egy folyamatban lévő rágalmazási per során kiderült, hogy a Fox News műsorvezetői hogyan és milyen gyakran hazudtak a nézőknek azokról az állításokról, hogy a 2020-as amerikai elnökválasztást „elcsalták”. A BBC pedig felfüggesztette Gary Lineker egykori futballcsatárt, mert Twitter-bejegyzéseiben bírálta a brit kormány menekültpolitikáját, amivel állítólag megszegte a tévétársaság pártatlansági elveit. Az újságírók sok helyen arról vitatkoznak, vajon a politikai állásfoglalás egy veszélyes elmozdulás-e az „aktivizmus” felé.
Az „újságíró” és az „aktivista” közötti hagyományos megkülönböztetést azonban rosszul gondolták el, mert az újságírói szerep soha nem volt passzív. Egy olyan korban, amikor az autokraták a „média” támadásával (vagy minden kritikus híradás „álhírként” való elutasításával) erősítik meg hatalmukat, azok, akik nem hívják fel a figyelmet az ilyen viselkedésre, valójában tolerálják az erősödő autoritarizmust. A hallgatásuk tehát nem semleges.
Sok médiaszakértő helyesen felhívta a figyelmet, hogy a politikai vitákban a „mindkét fél” megjelenítésének szokásos gyakorlata gyakran torzítja a valóságot. Az Atlantic egy 2014-es főcíme ennélfogva így figyelmeztetett: „A polarizáció aszimmetrikus – és a konzervatívok rosszabbak”. Azóta a Republikánus Pártot Trump a saját képére formálta, és a párt a demokrácia ellen fordult. Egy ilyen aszimmetrikus helyzet szimmetrikusnak való bemutatása a hagyományos újságírói objektivitás látszatát kelti, ez pedig az igazság kárára történik.
Az igazság keresése
Jay Rosen, az újságírás professzora szerint a „mindkét fél megjelenítését” nem az objektivitás szakmai etikája mozgatja, hanem az újságíró azon igyekezete, hogy elkerülje a „részrehajlás” vádját. Ez így inkább valamilyen „menedék”, és nem az igazság kereséséről szól, amit a tökéletes elfogulatlanság álcája takar.
Másrészt egy újságíró, aki a demokratikus „ellenállás” önkéntes tagja lesz, elveszítheti hitelességét, ha ez az ellenállás olyan ügyekben nyilvánul meg, mint a munkanélküli segélyek kívánatos összege. Ezek az ügyek kétségkívül fontosak, de nem tartoznak a demokrácia lényegi kérdései közé. Mivel a demokráciában mindig is sok legitim nézeteltérés között kell lavírozni, ezért minden történetnek politikai agendához kacsolása – mind progresszívnek, mind konzervatívnak – nem csak elfogult tudósítást eredményez. Ez egyben a többi állampolgár lenézését is jelenti, mert nyilvánvalóan nem lehet bennük megbízni, hogy egyedül döntsenek. Nem vagyunk híján az olyan siránkozásoknak, hogy csökken a „médiába vetett bizalom”, de ez a kapcsolat kétirányú.
Ahelyett, hogy ezt az ügyet „újságírás kontra aktivizmus” kérdésként vetnénk fel, hasznosabb lenne különbséget tenni a tájékoztatás és a pártfogás között (az utóbbi nem azonos a „vélemény-újságírással”, amelyet olyanok művelnek, akik mindenféle ügyet rendszeresen kommentálnak). Mindkét tevékenységnek a tényekre kell támaszkodnia, és a közönségétől azt kell elvárnia, hogy nyitott legyen. Miközben a riporterek elsősorban a tájékoztatásra fókuszálnak, addig az érdekvédők / a pártfogók a reformokra; ez a cél azonban nem kell hogy megakadályozza az oknyomozói munkát, épp ellenkezőleg, gyakran ez adja az ilyen tevékenység súlyát.
