A Tepláreň hangja: rezervátumban élünk, és attól tartunk, hogy ha más kisebbség jogokat kap, a miénket elveszik

Az emberi jogokról szóló panelbeszélgetés-sorozatot a tavaly októberi, pozsonyi, Vár utcai Tepláreň bárban történt kettős gyűlöletgyilkosság hívta életre, több civil szervezet vesz részt a szervezésben országszerte. Most először került rá sor magyar nyelven, magyar közegben – s két érdekes apropója is volt.

Az egyik, hogy a szlovákiai magyar közegben az októberi kettős gyilkosságot sokan furcsa távolságtartással szemlélték – ennek okai pedig kifejezetten kibeszéletlenek. A másik érdekes apropó pedig az, hogy nagyon régóta folyik vita arról, lehet-e egy lapon említeni a szlovákiai magyar kisebbség jogait – vagy azok hiányát – a szexuális kisebbségek jogaival.

Minderről Nagy Csilla képzőművész, Bandor Éva Jászai Mari-díjas színész és Petőcz Kálmán oktatási és emberi jogi szakértő beszélgetett a komáromi Révben Ravasz Ábel korábbi romaügyi kormánybiztossal, a Bél Mátyás Intézet vezetőjével.

„Semmi sem változott a gyűlöletgyilkosságok hatására. Nem lehet azt mondani, hogy a társadalom vagy a politikum érdemben reagált volna erre” – vetette fel a beszélgetés elején Petőcz Kálmán. Nagy Csilla hozzátette, ez azért nem teljesen igaz, hiszen a civil szféra igenis felemelte a hangját, ám a lehetőségei végesek – és bár a változásnak felülről kéne érkeznie, a politikusok nem vállalják fel a kérdést, mert polarizáló.

Bandor Éva szerint a gyilkosság utáni első nap döbbenetét felváltotta egyfajta spekuláció – a politikusok szerinte arra játszottak, hogy az egész eseménysort valahogy el tudják helyezni, és a lehető legjobban jöjjenek ki belőle. „2023 áprilisában ott tartunk, hogy a polgári kezdeményezéseknek kell erőseknek lenniük ahhoz, hogy egyes politikusok felébredjenek. Nem vagyok naiv, nem hiszem, hogy ettől felébrednének, de ezeket a kezdeményezéseket erősen kell nyomni, hogy felhívjuk az emberek figyelmét a bajra” – véli.

Fogalmunk sincs az emberi jogokról

Petőcz Kálmán szerint a tétlenség egyik oka, hogy évtizedek után sem tudjuk értelmezni, mit is jelentenek az egyetemes emberi jogok. „Az emberi jogok filozófiájának négy alapfogalma van. Egyenlőség, szabadság, emberi méltóság és igazságosság. Ezeket kell tudni értelmezni, mit jelentenek ezek a fogalmak a gyakorlatban, minden egyes ember életében – legyen az férfi, nő, kisebbséghez tartozó, katolikus vagy muszlim” – magyarázza. Ám a félreértelmezésnek lehetnek politikai vagy személyes okai is, s ebből politikai vagy személyes hasznot húznak az érintettek.

Az LMBT+-emberek és a nemzeti kisebbségek jogai nincsenek ott a kodifikált emberi jogok között. „Ám ez nem egy szentírás, nem vallás, hanem tudomány és a gyakorlati életből leszűrt tanulságok és jogi következmények, mindez fejlődik. Politikai szituáció eredménye, hogy a nemzeti kisebbségek jogait 60 év után tudták kodifikálni egy chartában, és az is, hogy Nyugaton a szexuális kisebbségek jogaival ez 80 év után történt meg. Az, hogy ez nálunk is bekövetkezik, biztos. A kérdés az, hogy mikor. A fejlődést és a tudományt nem lehet leállítani, a kérdés csak az, hány embernek kell addig szenvednie” – jegyezte meg.

Ezzel összefüggésben Petőcz megemlítette az ukrajnai háború kapcsán felbukkanó orosz propagandanarratívákat is, melyben érdekesen keverednek a nemzeti kisebbségek és a szexuális kisebbségek jogaival kapcsolatos dolgok. Az orosz propaganda szerint ők az ukrajnai orosz kisebbség jogait védik, ugyanakkor a keresztény értékeket is a nyugati „romlottsággal”, a progresszív liberalizmussal és az LMBT+-jogokkal szemben.

Rezervátummentalitás

A beszélgetés ezen pontján merült fel az is, miért tartja magát távol a szlovákiai magyarok nagy része az LMBT+-jogok kérdésétől és a Vár utcai gyilkosság kérdésétől is. Bandor Éva szerint homokba dugjuk a fejünket, mert nincs kultúrája ennek – gyakran nem fogjuk fel, milyen nehézségekkel küzdenek a szexuális kisebbségek a hétköznapi életükben. „Kényes téma, az emberek nem akarnak ezzel szembenézni” – jegyezte meg.

Nagy Csilla a rezervátummentalitást hozta fel – amely mintha oda-vissza működne, hiszen kevés a kapcsolódási pont és nagyon sok az előítélet. Szerinte a szlovákiai magyarok egy része pont ezért nem tud kötődni ehhez a témához, és sok máshoz is, mert nem érzi magáénak a dolgot.

„A kisebbségi komplexusainkat gyerekkorunk óta cipeljük magunkkal” – mondta Bandor Éva, aki maga is küzd az önbizalomhiánnyal. Hozzátette azonban: ez az önbizalomhiány fokozódik azoknál, akik szlovákiai magyarként még melegek is. „Azok többsége, akiket ismerek, külföldön vagy Pozsonyban él. Abban a közegben, ahol születtek, ezt nem tudják elfogadni az emberek” – mondta.

Arra a kérdésre, miért szakad le a „rezervátumunk” az országos témákról, Petőcz Kálmán azt mondta: a szlovákiai magyarok főleg rurális közösség, és az urbánus közegben gyorsan terjedő dolgok itt lassabban terjednek. „A kulcskérdés az, hogy a politikai elitnek mi a motivációja arra, hogy rezervátumban tartsa az embereket” – tette hozzá.

A szlovákiai magyar politikusok szerinte a ’90-es években és az új évezred első éveiben még haladáspártiak voltak – nem ideológiai, hanem gyakorlati értelemben, támogatták az EU- és a NATO-csatlakozást, megszavazták a reformokat. Ám ez később megfordult, és a politikusok a rezervátumhangulatot kezdték erősíteni, mely zárt a 21. századi megoldások előtt.

Gyakran ad okot értetlenségre, hogy egy kisebbség miért nem tud szolidáris lenni egyéb kisebbségek iránt. „Erre több válasz is van, az egyik az, hogy azért, mert félti a saját jogait. Attól tart, hogy ha más jogokat kap, az ő jogaiból elvesznek” – mondja Petőcz hozzátéve, hogy az emberi jogok egyszerűen nem így működnek.

„Ezt egyrészt nem tanulták meg az emberek. Másrészt pedig néha tényleg így van: ha végignézzük az elmúlt 30 évet, valóban voltak olyan esetek, mikor elvettek jogokat emberektől, a magyaroktól is” – jegyezte meg.

A politikusok ugyanakkor Petőcz szerint nem tekintik magukat kisebbséginek: a nagy, magyar politikai nemzet tagjainak, többségnek vélik önmagukat. „A többség pozíciójából, hatalmi pozícióból utasítják el a kisebbségek jogait” – mutatott rá azzal, hogy a helyzetre nagy hatással van az LMBT+-emberekkel kapcsolatos elutasító hivatalos magyarországi kormányzati politika is.

Petőcz hozzátette: Közép-Európát az interkulturális közegek vitték előre, melyeknek értékteremtő erejük volt. A 20. század egyik átka azonban az volt, hogy ezeket a közegeket felszámolta. „S most nincs, aki közvetítsen” – mondta. Ez is hozzájárul a „rezervátum-hatáshoz”. „A szlovákiai magyaroknak mintha nem lenne erejük kitörni, a szlovákoknak pedig nincs kedvük kinyújtani a kezüket” – tette hozzá.

Támadás a „normalitás” ellen

Az elutasítás a propaganda hatására fordul át gyűlöletté – ebben egyetértett Bandor Éva és Nagy Csilla is. A képzőművész a „csepegtető módszert” említette, cseppről cseppre fokozódik az emberekben ez a hatás, ezt pedig nehéz észrevenni. Művészként ez ellen úgy tud harcolni, hogy történeteket ad át a közönségének, például queer emberek történetét is. Tanárként pedig a kritikai gondolkodást, és a belső kérdéseket tekinti kulcsfontosságúnak.

„A kritikai gondolkodás nálunk gyerekcipőben jár, mert nehezen tesszük fel a kérdéseket. Nehezen jutunk el odáig, hogy megkérdőjelezzünk dolgokat” – mondta erre Bandor Éva, aki arról is beszélt, szintén a történetek átadásában látta a kapcsolódási pontokat.

Petőcz Kálmán szerint ugyanakkor túldramatizálni sem kell a helyzetet. „Nem annyira borzasztó a helyzet – bár borzasztóbb lehet. Látni kell, hogy nem történnek naponta gyilkosságok, inkább az a kérdés, hogy ha ez így folytatódik, mikor tudatosítják végre a politikusok a saját felelősségüket a gyűlöletkeltésben, és a mérgező koktélok keverésében” – mondta felhívva a figyelmet, hogy az LMBT+-emberek elleni uszítás mellett a cigányok, a menekültek és az ukránok ellen is zajlik a gyűlöletkampány.

A propaganda az emberek biztonságérzetét veszi célba, az LMBT-vel kapcsolatban pedig a „normalitás veszélyeztetése” a kulcsszó. De Petőcz példája szerint a normalitás kapcsán van szlovákiai magyar példa is – hiszen az itt élő magyaroknak is gyakran felróják a szlovákok, hogy nem normális, hogy az utcán, az iskolában, a hivatalban magyarul beszélnek: hiszen ez Szlovákia, az lenne a normális, ha szlovákul beszélnének.

A közönségkérdéseknél felmerült az is, felemelte-e a szavát Petőcz Kálmán Fehér István életpályadíjával kapcsolatban az SZMPSZ rozsnyói konferenciáján, létezik-e kompromisszum a nemzeti és a szexuális kisebbségek jogai között, és vannak-e pozitív példák szlovákiai magyar térfélen esélyegyenlőségi projektekre.