Véres folyókat kerestem, ehelyett a feledés forrásait leltem meg (balkáni riport)

Balta, hosszú kés, masszív fából készült mozsártörő, és egy akkora vaskalapács, melynek tompa vége elég ahhoz, hogy szétzúzzon egy koponyát.

A kiállítás vitrinjében található gyilkos fegyverekhez még az emlékmű udvarán kiállított, 1946-ból származó fekete-fehér fényképeket is hozzá lehetne sorolni. A megörökített túlélők mintha megnémultak volna, néhányan sírnak. Az exhumálási bizottság dolgozik.

A képeken koponyarészleteket. Az egyiket kétfelé, a másikat négyfelé hasították, mintha kereszt alakban lenne.

A horvátországi Jasenovacban vagyunk, nem messze a bosnyák határtól. A II. világháború alatt itt működött a usztasa (a klerikális fasizmus helyi változata) koncentrációs táborok legborzalmasabb komplexuma. Az emlékmű alapján 83 145 ember lelte itt halálát. Főként szerbek, romák, zsidók, horvát ellenállók, bosnyákok (muzulmánok) és mások. Köztük 106 szlovák, ebből egy gyermek és tizenhárom nő.

Egy kinyílt virág formájú beton emlékműhöz vasúti talpfából kirakott ösvény vezet. Mellette egy tavacska, a réten pedig hét kavicsokkal leszórt hely, amelyek a tömegsírokat jelölik. Mellettük padok és frissen kaszált fűhalmok.

Síri csönd Jasenovac körül

Sok népirtás helyszínén jártam már. Ami közös bennük, hogy az emlékművek körül szép a természet és csönd van. Az áldozatok kiáltásait az évtizedek során elfújta a szél, ugyanúgy, ahogy a hamvasztókamrákból áradó égett hús és a gödrökben lévő hullahegyek szagát is.

Ilyen a kelet-lengyelországi Sobibór, az egykori náci megsemmisítő tábor. Az egész Európából érkező zsidó transzportok két-három nap leforgása alatt mind a gázkamrában végezték. A szép nyírfaerdőben csak néhány kő található, alattuk pedig a tömegsírok. A gombaszedők közkedvelt helye.

Ilyen az örmény népirtás emlékműve Jereván felett. Nem messze található tőle a bibliai Ararát-hegy, ma török hegy, ahol a Biblia szerint a vízözön után Noé kikötött a bárkájával.

Ilyen a Kijev melletti szurdok, a Babin Jar is, ahol a II. világháborúban a nácik és a helyi kollaboránsok több mint 100 ezer ember öltek meg, tízből kilenc pedig zsidó volt.

Ilyen Srebrenica, a egykori híres boszniai fürdőváros, ahol 1995 júliusában Ratko Mladić tábornok seregei megközelítőleg nyolcezer muzulmán férfit és fiút gyilkoltak meg.

És ilyen Jasenovac is, amelyet egy nemzeti park vesz körül, burjánzó növényzettel és a kanyargós Szávával. A környező falvak félholtak, a rönkházikók kiürültek. A beomlott padlások és tetők pedig arról tanúskodnak, hogy már régóta. A helyiek munka reményében elhagyták a kilátástalan vidéket. Még az ajtókat sem zárták be maguk mögött, az ablakokat a szél rángatja.

A GPS egy letérőt mutat a „Rooms Tišina“ felé, mely jó értékelésekkel rendelkezik a Bookingon. Egyike a környéken található kevés rendezett háznak.

„Ebben a szezonban ön a harmadik vendég” – fogad a tulajdonos.

Egy takaros szobát kapunk a rönkházban. A vacsora két személyre 40 euróba kerül. Hiszen a vendégek többsége Németországból érkezik. Vajon mit csinálhatnak itt? Bicikliznek és sétálnak.

Építészeti stílusok kavalkádja Banja Lukán 

Fagylaltozók, éttermek, mobilüzletek, bureket áruló pékségek, kávézók. Hiába keresem azt a szürke épületet, melyben 2011-ben meglátogattam a szerb háborús veteránok szervezetét. Akkor a szomszédos Szerbiában kiadták, Hágában pedig bíróság elé állították Ratko Mladićot, a boszniai szerbek seregének parancsnokát.

„Az nem népirtás volt. Csak a férfiakat és a fiúkat ölték meg, a nőket és az öregeket életben hagyták” – mondta Srebrenicáról a veteránok vezetője Ratko Mladić hatalmas portréja alatt állva, nekem pedig elakadt a szavam.

Banja Lukában (Orbászvár) vagyunk. Szarajevó után ez Bosznia-Hercegovina második legnagyobb városa, és egyben a Szerb Köztársaság fővárosa, az ország két entitásának az egyike. A másik a bosnyák-horvát föderáció. A Szerb Köztársaság mintegy kifli alakban öleli körbe három oldalról, a nyugatit kivéve.

A köztársaságban a mai napig olyanok is szolgálnak rendőrként, akik 1991 és 1995 között háborús bűnöket követtek el, de soha nem ítélték el őket. Az 1995 őszén megkötött daytoni békeszerződés a köztársaság határait tűzszünetben fogadta el. Pragmatikus megoldásnak tekintették, de valójában azonban az etnikai tisztogatások legitimációja volt.

Összehasonlításképpen: ez olyan, mintha ma a nemzetközi közösség arra kényszerítené Ukrajnát, hogy fogadja el az Oroszország által kikényszerített határokat. És még valami. Az agresszió ellen védekező Ukrajnának ma számos ország küld fegyvert és lőszert, a bosnyákok azonban harminc évvel ezelőtt semmit sem kaptak a Nyugattól vagy a totojázó ENSZ-től.

Hogy néz ki Banja Luka? Mégis hogyan nézhet ki egy olyan város, ahol a háború során néhány nap leforgása alatt tizenhat mecsetet romboltak le? Ferhadiját, a leghíresebbet és a legnagyobbat aztán, nagyrészt Törökország és külföldi alapítványok segítségével,  a többihez hasonlóan újjáépítették. A helyiek szerint Milorad Dodik elnök is hozzájárult, aki nem mellesleg Putyin csodálója és radikálisabb szerb a szerbiai szerbeknél is.

„Az ünnepeken kétszáz-háromszáz hívő jön ide imádkozni a távoli környékről is, valaha sokkal többen jöttek” – mondja egy férfi a Ferhadija mellett.

Néhány utcával odébb a földön egy óriási sakktábla található, amin térdig érő sakkfigurák sorakoznak. Néhány férfi állja körbe őket. A fekete az ötödik lépésben mattot adhatna, ezt azonban nem árulom el.

A futballhuligánok és más radikálisok falfestményekkel „díszítették“ ki az aluljárók és átkelők falait. A járdák reklámfelületeit matricák borítják. Egy fekete felületen pirossal áthúzott körben található szivárványszíneket is láthatunk. Dodik miniszterelnök nemrég betiltotta az iskolákban az „LMBTI+ propagandát„.

Banja Luka úgy néz ki, mint egy bármelyik európai város – modern benzinkutak, prémium autómárkák szalonjai, sötét üveges bevásárlóközpontok – mégis úgy ugrálnak az ember gondolatai, mint a lánc a biciklin.  Valami azt súgja, hogy a kiűzött és legyilkolt muzulmán lakossággal együtt valami örökre elveszett.

A volt jugoszláv városban gyakran találkozunk a pszeudostílusok eklektikus keverékével. Egymás mellett állnak az oszmán időkből, a háború közötti királyság idejéből, és a Tito szocializmusából származó kapitalista arculatú épületek. A legújabb réteg pedig a korai kapitalizmus.

Az álmos Banja Lukán az utolsó stílus dominál, a szocializmust az ún. „kapík“ váltotta le.

„Ceruzák“ Jajcán és Travnikon

Tovább megyünk dél felé. Bosznia közepén a síkság megváltozik, körülöttünk hegyek és végtelen kanyarok tűnnek fel. Falu falu hátán. Az idő olyan, akár maga az ország, egyszer ledermed, máskor lassan halad, mint a minaretből hallatszó müezzin imádság.

Az előttünk elterülő völgyben egymás után bukkannak fel a mecsetek minaretjei. A lányom gyerekkorában „ceruzáknak” hívta őket. Mintha az itteni muzulmánoknak – tehát azoknak a szlávoknak, akik a török uralom alatt áttértek az iszlám vallásra – csak barátságtalan helyek maradtak volna. De tudjuk, a gyöngyök a mélyben rejtőznek. A szépség pedig a sötétség hátterében növekszik.

Amikor tágra nyílik előttünk a vidék, újra meglátom Jajcát. Szocialista tömbházak a völgyben, egy középkori erődítmény a felettük tornyosuló hegyen, körülöttük meg az óváros. Egy kőkirályság vízeséssel.

Áprilisban több tucatnyi üres asztal és szék fogad minket a kávézók körül, a turistaszezon ugyanis még nem kezdődött el. Ez a hely nem csak az oszmán időkből fennmaradt ékszer. A II. világháború alatt itt székelt a partizán vezérkar. Parancsnokuk, Josip Broz Tito a hotelszobák falain található festményekről és képekről mered le a vendégekre, akiket elalváskor és ébredéskor is szigorú tekintetével méreget.

„Tiszteljük, mivel az ő idejében volt a legjobb életünk” – mondja a recepciós.

Ivo Andrić és Travnik

Az, amit Tito jelent Jajcának, ugyanazt, vagy még többet jelent Ivo Andrić író a nem messzi Travniknak. A szülőházában, ahol a monarchia alatt egy horvát családban született, egy múzeumot alapítottak a tiszteletére. Andrić egyedüli jugoszlávként 1961-ben irodalmi Nobel-díjat kapott.

Andrić származása és története a Balkán egy értékes etnikai és felekezeti sokszínűségét személyesít meg, de az ebből fakadó kegyetlenséget is. Ennek része volt a Mladá Bosna délszláv mozgalom tagja, Gavrilo Princip is, aki 1914-ben Szarajevóban merényletet követett el az osztrák trónörökös, Ferenc Ferdinánd ellen. Ezt követően kitört az világháború.

A horvát szülők gyerekeként született bosnyák Andrić 1920-tól a szerb fővárosban, Belgrádban élt. A szerbek a halála után kisajátították. Nevét Emir Kusturica rendező használta fel, aki származását tekintve világi bosnyák volt, majd áttért a pravoszláv vallásra, és csodálni kezdte Mladićot és Putyint. Felépített egy „hamis” Andrićgrad várost. Ez egy materializált szerb mítoszként növekedett, amely olyan üres, mint minden mítosz, a valódi Visegrád város szívében.

Andrić 1945-ben írta a leghíresebb, Híd a Drinán című regényét Visegrádról, melyben leírja a törökök által a helyi keresztények, főleg a pravoszláv szerbek ellen elkövetett kegyetlenségeket.

Az író 1975-ben hunyt el. Tehát nem élte meg a szerbek által 1991 és 1995 között elkövetett kegyetlenségeket a muszlimok ellen. A szerb–bosnyák határon található Drina folyót ismét vörösre festette az áldozatok vére. Az elkövetők, hogy spóroljanak a lőszerrel, késsel vágták el az áldozatok torkát, a holttesteket pedig a tajtékzó vízbe lökték.

Foča kitörölt emlékezete

A véres Drina partján fekszik Foča városa. A Srebrenicától délnyugatra található, tizenöt ezer lakosú település nem hagy kétséget afelől, hova tartozik ma. A póznákon szerb zászlók lobognak és szerb hősök szobrai tárulnak elénk. És újra csak kávézók, bevásárlóközpontok, pékségek és fogadóirodák.

De elég csak néhány métert felmenni egy dombra a központon kívül és megértjük, miért. A muzulmánok lerombolt kőházainak romjai még évtizedekkel a háború után is mementóként állnak itt, közvetlenül a helyiek által épített modern házak mellett.

Az 1549-ből származó Aladja-mecsetet a ’90-es években lerombolták, azóta megjavították ugyan, de sokkal inkább egy UNESCO műemlék, mint egy imádkozóhely. Az udvaron található egyik sírkövön az 1992-es vérengzés 74 áldozatának neve olvasható.

A legidősebb női áldozat 96 éves volt.

„Nem tudjuk, hány bosnyák él itt“ – válaszolják egymás után a helyiek. Tekintetükkel tudtunkra adják, hogy ezt a kérdést itt nem teszik fel.

Egy füstködös kávézóban egy tükröt pillantok meg, ahol valamilyen kép fekete kontúrvonalait fedezem fel. Kifakult volna talán, vagy levették onnan?

„Az az Aladja-mecset,“ kapja fel a Jelen söre mellől a fejét az egyik vendég.

A Drina-híd pillérein egy nagy Szerb Köztársaság felirat olvasható. A hozzátartozók minden év augusztus 2-án megemlékeznek az etnikai tisztogatások áldozatairól. A háború alatt egy bátor ember a barátaival az éj leple alatt kihúzta a folyóból a holttesteket, hogy titokban eltemethessék őket. Összesen háromszáz testet sikerült ekkor kihúzniuk. 627 test még hiányzik.

A hágai törvényszék Foča ügyében először szexuális erőszak bűncselekményében hozott ítéletet. A város jegyzéket vezet a megerőszakolt, meggyilkolt és eltűnt balkáni nőkről.

Gospa és Mostar

Međugorje zarándokhelyen először 1993 júliusában jártam. A kisváros Hercegovina déli, horvát (katolikus) részén fekszik, ahol 1981. június 24-én hat gyermeknek megjelent Szűz Mária. A helyiek akkor azt tartották, hogy a nem messzi Mostarban zajló harcok során csak egy tüzérségi gránát ért el hozzájuk, és az is csak egy tehenet ölt meg. A Szűzanya véd minket, mondták.

Međugorje ezalatt a harminc év alatt a tömeges zarándoklat központjává vált, számos panzióval és egész Európából érkező kirándulóbuszokkal.

Meg sem kísérlem a Szűzanya megjelenésének hitelességét megerősíteni vagy kétségbe vonni, és azt sem tudom elképzelni, hogyan lehetne egy ilyen jelenséget bizonyítani. Međugorjében egymás után sorakoznak az üzletek, ahol szuveníreket, leginkább különböző méretű és árú Szűz Mária-szobrokat árulnak. Több száz van belőlük. Némelyik apró, míg mások óriások. Néhányuk szállításra készen, becsomagolva, mások pedig csomagolás nélkül.

Mit lát a turista Szarajevóban és Mostarban 

A Balkán a turisták szemszögéből nem más, mint az örökös hótakaróval borított hegyek és zöld völgyek, a gasztronómiai különlegességek és a középkori műemlékek a képeslapokról.

A turisták első útja Szarajevóban a Baščaršija bazárba vezet, ahol megkóstolják a sült húst, vesznek néhány a keleti szökőkutat ábrázoló mágnest, és benéznek a számtalan ékszerüzlet egyikébe, ahol alkudozni kezdenek a gyűrűk és fülbevalók árából.

Majd a kényelmesen eltöltött napot leöblítik egy „igazi bosnyák” kávéval, amelyet eredeti kovácsolt rézkannában főznek. Aztán megkóstolják a domov lokumot (török csemege), a helyi zselét, és vesznek még hozzá egy kis csomag keleti fűszert, melyhez őrlőt is adnak.

A turisták Mostarban általában a híres Öreg hidat csodálják, ideális esetben egy étteremben ülve, tányérjukon a Neretvában fogott sült hallal.

„A túra a filmmel együtt legalább két óra” – mondja egy nő, aki a népirtás múzeumában árulja a jegyeket egy félreeső utcában. A turisták erre elgondolkodnak, és úgy döntenek, hogy nem rontják el pljeskavica és kajmak Vranac vörösborral leöblített ízét azzal, hogy az etnikai tisztogatásokról és a vérengzésről nézzenek képeket.

A turisták szemei előtt megjelenő Balkán azonban nem más, mint egy kereskedelmi illúzió. A helyiek szempontjából egy érthető jövedelemforrás, ahol a közelmúlt emberi szenvedését a feledés homályába taszították.

Mostar azonban nem csak egy kőhídból áll, melyre felfűzték a tömegturizmust. Mostar elsősorban egy olyan város, ahol a ’90-es években először a bosnyákok és a horvátok harcoltak a szerbek ellen, aztán pedig a horvátok az addigi szövetségeseik ellen fordultak.

Aki ma a (felújított) Öreg hídon kel át, annak tudnia kellene, hogy a háború alatt Slobodan Praljak horvát tábornok adta ki a parancsot a felrobbantására, majd 2017-ben a hágai bírók szeme láttára mérget ivott és meghalt.

A Kotori-öböl 

Tovább megyünk dél felé, Boszniából Montenegróba. A friss fűvel borított zöld völgyeket s a rajtuk legelő juhnyájakat a hőerőmű füstölő kéménye váltja. A kanyargós utakon egy futó közeledik felé. Felkapaszkodunk az utolsó hegy tetejére, onnan már csak lejtő van, és az Adria.

„Ezt az olaszok építették, innen vitték a keleti árut Velencébe. Akkoriban négyszáz hajó állt itt” – meséli Siniša, a házigazdánk, miután szőlőből készült rakijával kínál minket.

A Kotori-öböl a monarchia és Jugoszlávia alatt is egy olyan hely volt, amely biztonságos menedéket nyújtott a hadiflották számára. A régi Kotor a városfalak mögött rejtőzik, és a toszkán városokat juttatja az ember eszébe.

Ma elnökválasztást tartanak az országban. A külföldi hírportálokon csupán csipetnyi információt találok erről, a szlovák hírportálok pedig még csak meg sem említik. A helyiek az éjszakába nyúlóan ünnepelnek, Milo Djukanovićot ugyanis hosszú évek után sikerült leváltani. Milosević idejében a szövetségese és a parancsnoka volt, akinek csapatai a horvátországi Dubrovnikot lőtték. Aztán egy cigarettacsempész banda főnöke volt, később azokkal a gazdag oroszokkal barátkozott, akik az Adriai-tenger partján található telkeket és villákat vásároltak fel.

Ma pedig nyugatbarát politikus lett belőle.

Skhodrából Tiranába

Albánia Enver Hoxha kommunista diktátor ideje alatt Európa legszegényebb és legizoláltabb országa volt.

Tizenöt évvel ezelőtt egy papnak köszönhetően (Albánia északi részét többségében katolikusok lakják), aki az ellenséges családokat békítette ki, lehetőségem nyílt arra, hogy beszéljek két olyan nővérrel, Blerinával és Beszminával, akik magukra maradtak. Férfi hozzátartozóikat a ugyanis a vérbosszú nevében megölte egy másik család vagy emigráltak, illetve bujdostak.

A vérbosszú kifejezés azonban pontatlan. Az Oszmán Birodalom korából származó egyszerű szokásjogról van szó, amelyet Shtjefën Gjeçovi (1874–1929) ferences pap gyűjtött össze és adott ki Lekë Dukagjini törvénykönyv néven. Shkodrában, az északi rész központjában egy olyan katedrális alatt, amit a kommunisták sportcsarnokká építettek át, egy fiúval találkoztam, aki a bosszú elől bujkált ott, és csak éjszaka járt ki.

Shkodra központjában ma hiába keresem a híres ügyvéd irodáját, aki nem csekély összegért kibékítette az ellenséges családokat. A folyamat egyszerűen zajlott, elég volt fizetni, és az öldöklés véget ért. Csupán kávézók, mobilüzletek és lihegő kutyák sokasága vesz körül.

Még nagyobb szomorúság fog el az albániai Tiranában a globalizáció visszafordíthatatlan hatásai láttán. A nemzeti hősről és törökellenes harcosról elnevezett hatalmas Skanderbeg teret kőburkolat borítja. Az autók, annak ellenére, hogy undorítóak voltak, színesebbé tették a várost, eltűntek.

Amikor egyszer régen az operaház lépcsőjén ültem és figyeltem az autómárkákat, tízből kilenc autó régi Mercedes volt. Ilyen autója volt régen az albán miniszternek is. Amikor szolgálati útra ment Görögországba, a határon lefoglalták az autót, ugyanis lopott volt.

A Skanderbeg tér körül ma felhőkarcolókat építenek. Még az a piramist is, ami Hodzsa elvtársnak, az utolsó sztálinistának állít emléket, elkerítették és építkezési terület.

Akkor ébredtem rá igazán, hogy a szeretett régi Balkán elveszett, amikor a barátommal beültünk egy kávézóba a koszovói Peja központjában. Fehér nemezkalapos (qeleshe) bácsikák helyett, úgy éreztem magam, mintha csak a breznóbányai vagy turdossini nyugdíjasok vettek volna körül. Öltözetük modern volt, mindenki a mobilját bámulta, nem beszélgettek.

Elkövetők és áldozatok

Végül elérkezünk a nyugat-koszovói peći patriarkátusba. A szerbek 13. századból származó, négy templomos szent városa az UNESCO listáján található.

Éppen ide, a kolostorba járt a városból humanitárius segélyért egy Banko Fatić nevű öreg cipész, aki 2005-ben a háború után az első szerbként tért vissza a városba a családjával. Akkor meglátogattam őket. Az unokája éppen akkor ünnepelte a tizedik szülinapját, a tortáját pedig egy utcával arrébb található albán cukrászdában sütötték. A közeli szerb enklávéba járt iskolába, ahová a KFOR (a NATO békefenntartó haderője) egységeinek olasz katonái fuvarozták az egyedüli peći diákot.

Az első visszatért szerb családnak senki sem ártott a városban az albánok közül, amikor azonban néhány év múlva visszatértem a városba, Fatićék háza már üresen állt.

„A fiatalok Franciaországba mentek, az idősek meg Belgrádba“ – mondja egy férfi a mellettünk lévő kávézóból.

A patriarkátus központjában, a város szélén egy apácával találkoztam. Öt évvel ezelőtt jött ide Kelet-Szerbiából, az 1999-es háborúra tehát nem emlékezhet.

„A háborút az amerikaiak robbantották ki, azért, hogy Koszovóban egy katonai bázist építhessenek, ami a legnagyobb Európában“ – veti oda váratlanul a nővér.

Őszintén a szemébe nézek. Miért is állnék le vitatkozni vele, hogy a koszovói háborút Milosević albánok ellen elkövetett etnikai tisztogatásai okozták? Hogy a katonai, félkatonai és rendőrségi egységek nélkül, akik több ezer civilt öltek meg Koszovó még ma is szerb lenne?

Párhuzamba állítható a mai Ukrajnával. Fico és társai szerint az ottani háborút is az amerikaiak okozták, amikor arra „kényszerítették” Oroszországot, hogy támadja meg a szomszédját. Az elkövető áldozatnak érzi magát, ott és itt is, akkor is és most is.

Filip Orsolya fordítása