Véres folyókat kerestem, ehelyett a feledés forrásait leltem meg (balkáni riport)

Balta, hosszú kés, masszív fából készült mozsártörő, és egy akkora vaskalapács, melynek tompa vége elég ahhoz, hogy szétzúzzon egy koponyát.

A kiállítás vitrinjében található gyilkos fegyverekhez még az emlékmű udvarán kiállított, 1946-ból származó fekete-fehér fényképeket is hozzá lehetne sorolni. A megörökített túlélők mintha megnémultak volna, néhányan sírnak. Az exhumálási bizottság dolgozik.

A képeken koponyarészleteket. Az egyiket kétfelé, a másikat négyfelé hasították, mintha kereszt alakban lenne.

A horvátországi Jasenovacban vagyunk, nem messze a bosnyák határtól. A II. világháború alatt itt működött a usztasa (a klerikális fasizmus helyi változata) koncentrációs táborok legborzalmasabb komplexuma. Az emlékmű alapján 83 145 ember lelte itt halálát. Főként szerbek, romák, zsidók, horvát ellenállók, bosnyákok (muzulmánok) és mások. Köztük 106 szlovák, ebből egy gyermek és tizenhárom nő.

Egy kinyílt virág formájú beton emlékműhöz vasúti talpfából kirakott ösvény vezet. Mellette egy tavacska, a réten pedig hét kavicsokkal leszórt hely, amelyek a tömegsírokat jelölik. Mellettük padok és frissen kaszált fűhalmok.

Síri csönd Jasenovac körül

Sok népirtás helyszínén jártam már. Ami közös bennük, hogy az emlékművek körül szép a természet és csönd van. Az áldozatok kiáltásait az évtizedek során elfújta a szél, ugyanúgy, ahogy a hamvasztókamrákból áradó égett hús és a gödrökben lévő hullahegyek szagát is.

Ilyen a kelet-lengyelországi Sobibór, az egykori náci megsemmisítő tábor. Az egész Európából érkező zsidó transzportok két-három nap leforgása alatt mind a gázkamrában végezték. A szép nyírfaerdőben csak néhány kő található, alattuk pedig a tömegsírok. A gombaszedők közkedvelt helye.

Ilyen az örmény népirtás emlékműve Jereván felett. Nem messze található tőle a bibliai Ararát-hegy, ma török hegy, ahol a Biblia szerint a vízözön után Noé kikötött a bárkájával.

Ilyen a Kijev melletti szurdok, a Babin Jar is, ahol a II. világháborúban a nácik és a helyi kollaboránsok több mint 100 ezer ember öltek meg, tízből kilenc pedig zsidó volt.

Ilyen Srebrenica, a egykori híres boszniai fürdőváros, ahol 1995 júliusában Ratko Mladić tábornok seregei megközelítőleg nyolcezer muzulmán férfit és fiút gyilkoltak meg.

És ilyen Jasenovac is, amelyet egy nemzeti park vesz körül, burjánzó növényzettel és a kanyargós Szávával. A környező falvak félholtak, a rönkházikók kiürültek. A beomlott padlások és tetők pedig arról tanúskodnak, hogy már régóta. A helyiek munka reményében elhagyták a kilátástalan vidéket. Még az ajtókat sem zárták be maguk mögött, az ablakokat a szél rángatja.

A GPS egy letérőt mutat a „Rooms Tišina“ felé, mely jó értékelésekkel rendelkezik a Bookingon. Egyike a környéken található kevés rendezett háznak.

„Ebben a szezonban ön a harmadik vendég” – fogad a tulajdonos.

Egy takaros szobát kapunk a rönkházban. A vacsora két személyre 40 euróba kerül. Hiszen a vendégek többsége Németországból érkezik. Vajon mit csinálhatnak itt? Bicikliznek és sétálnak.

Építészeti stílusok kavalkádja Banja Lukán 

Fagylaltozók, éttermek, mobilüzletek, bureket áruló pékségek, kávézók. Hiába keresem azt a szürke épületet, melyben 2011-ben meglátogattam a szerb háborús veteránok szervezetét. Akkor a szomszédos Szerbiában kiadták, Hágában pedig bíróság elé állították Ratko Mladićot, a boszniai szerbek seregének parancsnokát.

„Az nem népirtás volt. Csak a férfiakat és a fiúkat ölték meg, a nőket és az öregeket életben hagyták” – mondta Srebrenicáról a veteránok vezetője Ratko Mladić hatalmas portréja alatt állva, nekem pedig elakadt a szavam.

Banja Lukában (Orbászvár) vagyunk. Szarajevó után ez Bosznia-Hercegovina második legnagyobb városa, és egyben a Szerb Köztársaság fővárosa, az ország két entitásának az egyike. A másik a bosnyák-horvát föderáció. A Szerb Köztársaság mintegy kifli alakban öleli körbe három oldalról, a nyugatit kivéve.

A köztársaságban a mai napig olyanok is szolgálnak rendőrként, akik 1991 és 1995 között háborús bűnöket követtek el, de soha nem ítélték el őket. Az 1995 őszén megkötött daytoni békeszerződés a köztársaság határait tűzszünetben fogadta el. Pragmatikus megoldásnak tekintették, de valójában azonban az etnikai tisztogatások legitimációja volt.

Összehasonlításképpen: ez olyan, mintha ma a nemzetközi közösség arra kényszerítené Ukrajnát, hogy fogadja el az Oroszország által kikényszerített határokat. És még valami. Az agresszió ellen védekező Ukrajnának ma számos ország küld fegyvert és lőszert, a bosnyákok azonban harminc évvel ezelőtt semmit sem kaptak a Nyugattól vagy a totojázó ENSZ-től.

Hogy néz ki Banja Luka? Mégis hogyan nézhet ki egy olyan város, ahol a háború során néhány nap leforgása alatt tizenhat mecsetet romboltak le? Ferhadiját, a leghíresebbet és a legnagyobbat aztán, nagyrészt Törökország és külföldi alapítványok segítségével,  a többihez hasonlóan újjáépítették. A helyiek szerint Milorad Dodik elnök is hozzájárult, aki nem mellesleg Putyin csodálója és radikálisabb szerb a szerbiai szerbeknél is.

„Az ünnepeken kétszáz-háromszáz hívő jön ide imádkozni a távoli környékről is, valaha sokkal többen jöttek” – mondja egy férfi a Ferhadija mellett.

Néhány utcával odébb a földön egy óriási sakktábla található, amin térdig érő sakkfigurák sorakoznak. Néhány férfi állja körbe őket. A fekete az ötödik lépésben mattot adhatna, ezt azonban nem árulom el.

A futballhuligánok és más radikálisok falfestményekkel „díszítették“ ki az aluljárók és átkelők falait. A járdák reklámfelületeit matricák borítják. Egy fekete felületen pirossal áthúzott körben található szivárványszíneket is láthatunk. Dodik miniszterelnök nemrég betiltotta az iskolákban az „LMBTI+ propagandát„.

Banja Luka úgy néz ki, mint egy bármelyik európai város – modern benzinkutak, prémium autómárkák szalonjai, sötét üveges bevásárlóközpontok – mégis úgy ugrálnak az ember gondolatai, mint a lánc a biciklin.  Valami azt súgja, hogy a kiűzött és legyilkolt muzulmán lakossággal együtt valami örökre elveszett.

A volt jugoszláv városban gyakran találkozunk a pszeudostílusok eklektikus keverékével. Egymás mellett állnak az oszmán időkből, a háború közötti királyság idejéből, és a Tito szocializmusából származó kapitalista arculatú épületek. A legújabb réteg pedig a korai kapitalizmus.

Az álmos Banja Lukán az utolsó stílus dominál, a szocializmust az ún. „kapík“ váltotta le.

„Ceruzák“ Jajcán és Travnikon

Tovább megyünk dél felé. Bosznia közepén a síkság megváltozik, körülöttünk hegyek és végtelen kanyarok tűnnek fel. Falu falu hátán. Az idő olyan, akár maga az ország, egyszer ledermed, máskor lassan halad, mint a minaretből hallatszó müezzin imádság.

Az előttünk elterülő völgyben egymás után bukkannak fel a mecsetek minaretjei. A lányom gyerekkorában „ceruzáknak” hívta őket. Mintha az itteni muzulmánoknak – tehát azoknak a szlávoknak, akik a török uralom alatt áttértek az iszlám vallásra – csak barátságtalan helyek maradtak volna. De tudjuk, a gyöngyök a mélyben rejtőznek. A szépség pedig a sötétség hátterében növekszik.

Amikor tágra nyílik előttünk a vidék, újra meglátom Jajcát. Szocialista tömbházak a völgyben, egy középkori erődítmény a felettük tornyosuló hegyen, körülöttük meg az óváros. Egy kőkirályság vízeséssel.

Áprilisban több tucatnyi üres asztal és szék fogad minket a kávézók körül, a turistaszezon ugyanis még nem kezdődött el. Ez a hely nem csak az oszmán időkből fennmaradt ékszer. A II. világháború alatt itt székelt a partizán vezérkar. Parancsnokuk, Josip Broz Tito a hotelszobák falain található festményekről és képekről mered le a vendégekre, akiket elalváskor és ébredéskor is szigorú tekintetével méreget.

„Tiszteljük, mivel az ő idejében volt a legjobb életünk” – mondja a recepciós.