Napunk

Ha új klubhoz igazoltam, összesúgtak a hátam mögött, mondja Bari Jenő, a legismertebb hazai roma származású futballista

Bari Jenő a füleki pályán. Fotó - Schnelczer Zoltán
Bari Jenő a füleki pályán. Fotó – Schnelczer Zoltán

Én azt is megéltem, hogy az ellenfél edzője üvöltve cigányozott, ilyet manapság már nehéz elképzelni. De nekem a foci volt a mindenem, és nem hagytam, hogy elvegyék a kedvemet, mondja Bari Jenő, a ’90-es években az élvonalban játszó futballista.

Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!

Egy kis faluból, a Fülekhez közeli Bénáról jutott el a szlovák élvonalba Bari Jenő roma származású egykori profi futballista. 23 évesen mutatkozott be a Baník Prievidza csapatában, 1994 és 1996 között a DAC játékosa volt. Jelenleg a harmadik ligás rimaszombati csapat edzője. Füleken él. Az egyik kedvenc kávézójában beszélgettünk vele.

Az interjúban arról olvashatnak,

  • milyenek ma a fiatal tehetségek kitörési lehetőségei,
  • miért nehéz a szegény gyerekeknek a futballakadémiák világában,
  • hogyan fociztak és piáltak régen a játékosok,
  • van-e még lelátói rasszizmus,
  • miért nem lett válogatott,
  • van-e jövője a félprofi, amatőr labdarúgásnak Szlovákiában.

„Füleken mindig is együtt éltek a focival. A labdarúgásnak gazdag hagyománya van a városban, a fülekiek szeretnek meccsre járni. A vasárnap, a meccsnap egy ünnep. Ez akkor is így volt, amikor a pályafutásomat kezdtem a helyi csapatban, és ma sincs ez másképp” – mondja Bari.

A volt élvonalbeli labdarúgó szerint azt azonban meg kell jegyezni, hogy az utóbbi években megcsappant a nézőszám. Ez egy általános jelenség, melynek több oka is van: nem kedvezett a sportrendezvényeknek a járványhelyzet, lassabban térnek vissza a nézők, és talán sokan el is kényelmesedtek. „De abban biztos vagyok, hogy nem szeretik kevésbé ma a focit, mint régen – vallja a füleki legenda. – Amikor Füleken kezdtem a pályafutásomat, a régiós rangadókra több mint négyezren kilátogattak, ma már nincsenek ilyen nézőszámok. De ha például Losonc vagy Rimaszombat jön játszani, akkor megugrik a nézőszám.”

Szegény tehetségek és a futballakadémiák

„Régen több lehetősége volt azoknak a srácoknak, akik alacsonyabb osztályú labdarúgó-bajnokságban fociztak. A szegényebb családokból jövő fiúkat könnyebben felfedezték. A kitöréshez egy nagy adag szerencse is kellett. Az én esetemben ez a szerencsefaktor az volt, hogy a Prievidza első ligás csapata ellen játszottunk egy meccset, és akkor felfigyeltek rám” – idézi fel azt az időszakot a volt játékos, amikor a profi karrierje elindult.

Ugyanakkor úgy véli Bari, hogy a futballakadémia-hálózat – más vonatkozásban – több lehetőséget nyújt a fiataloknak, akik nagyobb eséllyel igazolhatnak külföldre, mint a ’90-es évek elején. Viszont épp a szegény családoknak megfizethetetlenek a bentlakásos akadémiák. Még úgy sem tudják megengedni maguknak, ha ösztöndíjat kapnak, mert a legalapvetőbb dolgokra, például cipőre vagy a tagsági díj megfizetésére nincs pénzük. Az akadémiák világát belülről ismerő volt játékos szerint pénz nélkül nem lehet boldogulni a rendszerben.

„Egy másik probléma a bentlakás. Sokan nagyon nehezen tudják feldolgozni, roma fiúk is, hogy elszakadnak a családtól, a barátoktól. Az egyik problémának az akadémiákkal kapcsolatban azt látom, hogy a szegény, de tehetséges fiataloknak nem adnak esélyt. Már fiatalon nem egyformák a feltételek, ezért a szerény családi hátterű, tehetséges gyerekek lemorzsolódnak” – mondja Bari. Azt azonban elismeri, hogy ha valaki bekerül egy akadémiára, nagyobb esélye van érvényesülni, mint nekik volt bő harminc éve.

Amikor annak okairól beszélgetünk, hogy miért van kevés roma futballista az élvonalban, azt is hozzáteszi a ma már edzőként dolgozó Bari, hogy a roma gyerekekből sokszor hiányzik az a kitartás, ami a profi karrierhez kell. Egy másik szempont szerinte az, hogy nagyon nehezen válnak el a családtól a roma gyerekek, ezért nem költöznének be egy akadémiára Fülekről Dunaszerdahelyre.

„Sokan nagyon érzékenyek arra, hogy éreztetik velük azt, hogy ők alacsonyabb rendűek, mert cigányok. Nehezen viselik a megkülönböztetést, ahogy azt is, hogy beszólnak nekik a szurkolók vagy az ellenfél játékosai. Emiatt többen közülük feladják” – mondja az a roma származású futballista, aki nem adta föl.

„Ha megnézem, hogy mit hoztak még az akadémiák, amelyek az én gyerekkoromban még nem léteztek itt a régióban, akkor mindenképpen ki kell emelni azt, hogy már gyerekkorban professzionalizálódik a futball. Ha tizenöt évesen fedeznek fel valakit egy alacsonyabb ligában, már nagy a lemaradása azokhoz képest, akik tíz vagy tizenkét éves koruk óta profi körülmények között készülnek. Régen ezt a lemaradást be lehetett hozni, ma már ez szinte elképzelhetetlen. Rengeteget fejlődött a futball, mind erőnléti, mind taktikai értelemben, ma már csak a tehetség nem elég” – vonja meg a párhuzamot a volt futballista, aki reméli, hogy az állam elindít olyan programokat, amelyek a szegény gyerekek felkarolását, támogatását célozzák meg, hogy ne kallódjanak el a tehetségek.

Bari Jenő. Fotó – Schnelczer Zoltán

Nincs Maradona, de van Messi

Arra a kérdésre, hogy mi változott meg leginkább a futballban az elmúlt harminc évben, Bari azt válaszolja első helyen, hogy a sebesség. Nagyon felgyorsult a játék, mindent egyérintőből kell megoldani, mert kevesebb a terület, egy pillanat alatt kell meghozni a jó döntést. És többet futnak, ütköznek a játékosok, mint az ő idejében.

Az egyes posztokon is megváltozott a játék. „Régen a szélső hátvéd volt a csapatban a »legbutább« játékos. Ma, ha nem kreatív a bal vagy a jobb hátvéd, aki a támadásépítésben is részt vesz, akkor azon egy-egy mérkőzés elúszhat. A kapusok kitűnő lábjátéka is ma már elvárás ” – elemez az egykori csatár, aki szerint a változás a játék előnyére történt.

Jókedvűen eleveníti fel Bari a ’90-es évek közepéről azt a meccset, amikor egy bundesligás csapat ellen játszottak kupameccset, amelyen ő szélsőként játszott. És már az első félidő közepén lihegve várta a szünetet, mert annyit sprintelt a hátvéddel. Nem ehhez szokott a hazai élvonalban, mondja mosolyogva. A meccs végén olyan fáradt volt, hogy hosszú percekig nem tudott megszólalni. „Ma pedig azt látjuk, hogy a 90. percben levágnak még egy utolsó hosszú sprintet, és lefújás után pihegés nélkül nyilatkoznak a riporternek” – fűzi hozzá.

„Szinte minden megváltozott a futballban egy generáció alatt. Egészen más edzésmunkát végeznek ma a játékosok. Emlékszem arra, hogy amikor mi elmentünk a Tátrába edzőtáborba, egy hétig nem is láttunk labdát, egytempós futóedzést végeztünk. Ma sokkal átgondoltabb, intenzívebb az edzés, a konditeremben is jóval több időt töltenek” – mondja Bari, aki két éve szerezte meg az edzői A képesítést. És eközben jött rá, hogy mindig lehet új dolgokat tanulni a fociról. Korábban még működött az, hogy egy volt ismert focista azért lehetett edző, mert a „hírnevéből élt”, de ez már a múlt. Folyamatosan képezni kell magát mindenkinek, akinek tervei vannak, teszi hozzá a volt játékos, aki jelenleg edzőként dolgozik.

„A fejlődésnek ára is van. Eltűnik a futballból az a fajta szórakoztató elem, amelyet még Pelé, Maradona és Ronaldinho is képviselt. Egy kicsit sablonosabb lett a játék, sztereotip variációkat látunk. Az örömmel átitatott, régi stílus hiányzik, de minden kor kitermeli a sztárjait: évekig élvezhettük Messi és Ronaldo játékát, most pedig Mbappé és társai az új csillagok. Ezen a téren optimista vagyok, és remélem, hogy nemcsak előre programozott futballistákat látunk a pályán, hanem egyéniségeket ” – mondja az a futballista, aki a csallóközi Romário becenevet kapta.

A DAC örök szerelem

Aktív játékosként Dunaszerdahelyen érezte magát a legjobban Bari Jenő.

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

DAC

Fülek

Labdarúgás

Romák

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak