Példátlan sikert aratott Csehszlovákiában egy magyar vígjáték, pedig nem csak a Matica követelte a betiltását
Minden idők egyik legsikeresebb vígjátéka, a Hyppolit, a lakáj soha nem készült volna el egy csehszlovákiai német producer pénze nélkül. A film a szlovákiai mozikban óriási sikert aratott, ezzel pedig felkorbácsolta a hungarofób és antiszemita körök indulatait. A csehszlovák–magyar kulturális kapcsolatok egy elfeledett, de annál izgalmasabb epizódját elevenítjük fel.
Rendkívüli riportsorozat, különleges interjúkötet az Orbán-rezsim 16 évéről, háttércikkek és hírmagyarázatok magyarul és szlovákul. A Napunk nagyszabású tervekkel vág neki a jövő évi magyarországi választások kampányának, most van szükségünk a támogatásodra!
1972-ben felújították és újra forgalmazták Magyarországon a Horthy-korszak egyik legsikeresebb filmjét, a Hyppolit, a lakájt. Az Urániában tartott díszelőadáson megjelent a film rendezője, Székely István is, akit 1931-ben Németországból csábítottak haza, hogy varázsoljon egy lehengerlő vígjátékot Zágon István be nem mutatott színdarabjából, Nóti Károly forgatókönyve alapján.
Elkészülte után negyven évvel más budapesti mozik is műsorra tűzték a filmet, és megint telt házakkal játszották. „A világ egyetlen más rendezője sem dicsekedhet ilyen sikerrel” – jegyezte meg Nemeskürty István, aki szerint a Hyppolit „sok későbbi magyar film alapképletét, alapreceptjét alakította ki, az utánzatoknál magasabb színvonalon”.
Helyreállította a magyar filmek becsületét
Az első világháború időszaka a magyar mozgófilm nagy korszakának tekinthető, az ezt követő politikai és gazdasági válság azonban a filmgyártásra is rányomta a bélyegét. Az 1920-as években a legnagyobb filmgyártó cégek sorra csődöltek be, a némafilmgyártás gyakorlatilag összeomlott.
Hogy a magyar filmipar kilábalhasson a válságból, elkerülhetetlen volt az állami beavatkozás. 1925-ben felállították a Magyar Filmipari Alapot, amely két évvel később felvásárolta és modernizálta a tönkrement Corvin filmgyárat. Ez utóbbi helyén jött létre 1928-ban a Hunnia.
A filmforgalmazóknak a nem magyar gyártású filmek után méterenként 20, majd 40 fillért kellett befizetniük a Filmipari Alap kasszájába. Ez évente több mint egymillió pengő bevételt jelentett, amit kizárólag a magyar filmgyártás, konkrétan a Hunnia támogatására fordított az állam. A hazai filmgyártást segítő további fontos intézkedés volt, hogy a mozik számára kötelezővé tették magyar filmek vetítését a műsoridő bizonyos százalékában.
Az évtized végén újabb komoly kihívásokkal kellett szembenéznie a magyarországi filmszakmának: a világgazdasági válsággal és a hangosfilm betörésével. A Hunnia filmgyárat 1931-re sikerült alkalmassá tenni a hangfelvételre, és rögtön le is forgatták az első magyar hangosfilmet. Ez a közhiedelemmel ellentétben nem a Hyppolit, a lakáj volt, hanem A kék bálvány, amely azonban nem aratott túl nagy sikert. A korabeli amerikai krimik gyenge utánzata a magyar közönség számára érdektelen volt, a film hamar a feledés homályába merült.
Az áttörésre azonban nem kellett sokat várni. Két hónappal később, 1931. november 27-én mutatták be Budapesten a Hunnia filmgyár második hangosfilmjét, a Hyppolit, a lakájt, ami az első próbálkozással szemben azonnal kirobbanó siker lett.
A digitálisan felújított változat előzetese
Miben rejlett ennek a páratlan sikernek a titka? Amellett, hogy vitán felül egy rendkívüli vígjátékról van szó, amelynek egy-egy poénja még ma, közel száz esztendő elteltével is betalál, talán a tipikusan magyar figurákat karikírozó, zseniális színészek, az ismerős miliő és a mérsékelt társadalomkritika, a sznob dzsentritársadalmat és az újgazdagokat egyaránt finoman kifigurázó attitűd együttes hatása volt az, ami tömegeket vonzott a mozikba.
És nem csupán néhány hétig, hiszen a magyarországi mozik még hónapok múlva is telt házzal játszották a Kabos Gyula által alakított Schneider, a csetlő-botló, tutyimutyi, de végül mégis diadalt arató kisember komikus történetét.
Az Ujság című napilap 1932 februári cikke szerint hónapok óta nem volt olyan külföldi mozifilm, amelyet a filmszínházak hosszabb ideig tudtak volna műsoron tartani, mint a Hyppolitot, ami a cikkíró szerint egyértelműen bizonyítja, hogy a magyar film végre felveheti a versenyt a külföldi alkotásokkal. „A Hyppolit egyszeriben helyreállította a magyar filmek becsületét” – teszi hozzá.
Romániában nem vetíthették
A Hyppolit, a lakáj producere egy csehországi filmforgalmazó cég tulajdonosa, a német Albert Samek volt. Ő állta a filmmel kapcsolatos összes kiadást, de csak azzal a feltétellel, hogy a megszabott büdzséhez mindenki szigorúan tartani fogja magát.
Érdekesség, hogy a filmnek a magyarral egy időben a német nyelvű változata is elkészült, tehát másik szereposztással újraforgatták. Ez a hangosfilmezés első éveiben, amikor még nem létezett szinkronizálás, bevett gyakorlat volt.
Az újraforgatás egyik célja nyilván az volt, hogy a Hyppolittal betörjenek az osztrák és a németországi piacra, még ha ez kezdetben bürokratikus akadályokba is ütközött. Meglepő módon azonban nem a fogadó ország részéről. A magyar hatóságok érthetetlen korlátozó rendelkezése tört borsot a külföldi producer orra alá.
Sameknek végül sikerült kijárnia, hogy felülbírálják a kivitelt tiltó intézkedést, aminek köszönhetően 1932 márciusától a filmet már Pozsonyban is vetíthették. Ezzel pedig kezdetét vette a Hyppolit második diadalútja – mégpedig Szlovákiában.
A várt németországi siker viszont elmaradt (a magyar változatot a berlini közönség is jobbnak ítélte a németnél), arról pedig nem találtunk információt, hogy Csehszlovákián kívül más szomszédos országban is műsorra tűzték volna a filmet az 1930-as években.
Ami biztos, hogy a román hatóságok lezárták a határsorompót a Hyppolit és más magyar sikerfilmek előtt. A Budapesti Hírlap 1932 júliusában arra panaszkodott, hogy „a lendülettel megindult magyar filmgyártásnak súlyos gondot okoznak az utódállamok, elsősorban Románia kultúrpolitikája, amely mereven elzárkózik attól, hogy magyar filmet beengedjen területére”.
A cikkíró szerint erre nincsen semmilyen észszerű magyarázat, hiszen sem a Hyppolitban, sem más határon túli vetítésre szánt magyar filmben nincs semmilyen „politikai motivum, de még valamely olyan rejtett célzás sem, amelybe irredenta propagandát magyarázhatnának”.
A végén keserűen jegyzi meg, hogy ez a merev elutasítás nem csupán a helyi magyar kisebbség, hanem „egyenesen a magyar filmgyártás ellen irányul”, hiszen annak fennmaradáshoz és fejlődéshez feltétlenül szükség lenne az utódállamok magyarul értő, fizető közönségére is.
Ennek tükrében jogos a feltételezés: az, hogy a Hyppolit, a lakájt Csehszlovákiában (pontosabban a szlovák országrészben és Kárpátalján) mindenféle korlátozás nélkül játszhatták a mozik, Samek prágai kapcsolatainak is köszönhető volt.
Volt, hogy csak egy nótát, volt, hogy egész jeleneteket kivágtak a cenzorok
Persze ahogy Magyarországon és Európa más országaiban, Csehszlovákiában is cenzúrázták a filmeket. A központi, prágai cenzori bizottság mellett egy ideig külön szlovák bizottság is működött. A cenzorok elvileg bármilyen film vetítését betilthatták, ha úgy ítélték meg, hogy az „ellenségesen viszonyul az államhoz”, de erre viszonylag ritkán került sor.
1928-ban összesen 2063 filmet cenzúráztak, ezek közül 55-nek tiltották be teljesen a vetítését. A legtöbb cenzúrázott filmből tehát „csak” jeleneteket vágtak ki, olyanokat, amelyek erkölcsi, esztétikai vagy politikai okból kifogásolhatóak voltak. A már megvásárolt külföldi sikerfilmek utólagos cenzúrázása vagy tiltása persze jelentős mértékben károsította a forgalmazókat és a mozitulajdonosokat.
A magyar filmeket rendszerint az irredentizmus népszerűsítése ürügyével cenzúrázták. Volt, hogy csak egy-egy dalt vagy nótát, volt, hogy egész jeleneteket kivágtak a cenzorok, például a budapesti, augusztus 20-ai ünnepségekről készült felvételeket. Az is előfordult, hogy az eltávolított jelenetek miatt a cselekmény összefüggéstelenné, a film élvezhetetlenné vált.
A központi prágai bizottság egyébként a magyar irredentizmussal nagyjából egy kalap alá vette a szlovák autonomizmus propagálását. A híradásokban még a szlovák címert sem volt szabad önállóan megjeleníteni, csak a csehszlovák állami címerrel együtt.
Persze nem csak magyar filmekre terjedt ki a cenzori bizottság ügybuzgalma. A kommunizmus népszerűsítése miatt betiltottak egy sor szovjet filmet (ezek vetítését Magyarországon is hasonló okból lehetetlenítették el), Hitler 1933-as hatalomra kerülése után pedig az addiginál is szigorúbb cenzúrát vezettek be a német filmekre.
Hyppolit, az irredenta
A német filmipar alkotásai ellen egyébként már 1930 szeptemberében volt egy tüntetéshullám a cseh országrészben. A tiltakozók szerint a filmek a Szudéta-vidéken élő németek „sovinizmusát” erősítették.
Hasonló indoklással kelt ki a szlovák közvélemény és sajtó egy része a magyar filmek, különösen az olyan sikerfilmek ellen, mint a Hyppolit, a lakáj. Annak ellenére, hogy a szlovákiai mozik a filmet úgy hirdették meg, mint csehszlovák–magyar koprodukciót, és sok helyen szlovák feliratot is biztosítottak hozzá, a vetítése ellen csak Nyitrán hat nemzeti-kulturális egyesület tiltakozott, köztük a Matica slovenská helyi szervezete.
A Prágai Magyar Hírlap (PMH) az 1932. május 7-ei számában adott hírt az esetről „Csehszlovák akció Nyitrán a magyar filmek ellen” címmel. Eszerint a nyitrai szervezetek már a film első vetítése előtt elkezdtek mozgolódni: a helyi lapban támadó cikket közöltek a nyitrai mozi vezetősége ellen, és azzal fenyegetőztek, hogy a premier napjára tüntetést szerveznek.
Bár a film bemutatását a pozsonyi országos hivatal mellett a nyitrai járási hivatal külön is engedélyezte, a mozi igazgatója úgy látta jónak, ha a kedélyek lecsillapítása érdekében rendez egy előzetes bemutatót a helyi potentátoknak, valamint az „ellenséges érzületű sajtó képviselőinek”, hogy a saját szemükkel győződhessenek meg a film teljesen apolitikus jellegéről.
A Hyppolitot végül bemutatták, és osztatlan sikert aratott. „A szlovák közönség is kitűnően szórakozott az előadásokon s talán éppen ez a körülmény öntött ujból olajat a magyar film ellen irányuló akció lángjára” – folytatódik a PMH beszámolója.
A nacionalista nyitrai szervezetek rögeszméjévé vált, hogy minden idők egyik legsikeresebb és legártatlanabb magyar vígjátéka „irredenta és revizionista” eszméket terjeszt. A sikeres bemutató után – amely számukra persze fájdalmas kudarc volt – memorandumot címeztek az illetékes hatóságoknak, melyben azt követelték, hogy a jövőben ne engedélyezzék Nyitrán magyar filmek vetítését, mivel a városban a magyar kisebbség számaránya nem éri el az előírt 20 százalékot. „Az ilyen akciókkal semmiképpen sem szolgálják a város társadalmi békéjét és a konszolidációt” – zárul a PMH cikke.
A hungarofób hullámot az országos lapok is meglovagolták
A Hyppolit nem várt szlovákiai sikerét látva az országos sajtó egy része is elkezdett intenzíven agitálni a magyar filmek ellen. Az Andrej Hlinka által alapított napilap, a Slovák 1932 áprilisában arra figyelmeztetett, hogy a magyar filmek „elárasztják” Pozsonyt. Az akkor még jobbára háromnyelvű város közönsége érthető okból előnyben részesítette a számára érthető nyelven beszélő hangosfilmeket az angolul beszélő amerikaiakkal szemben.
A Hlinka-féle lap azt követelte, hogy a reciprocitás elvének megfelelően Budapesten is vetítsenek ugyanolyan mennyiségben és gyakorisággal csehszlovák filmeket, mint amilyen gyakran mutatnak be magyar filmet Pozsonyban. Csakhogy a hazai filmek még Szlovákiában sem vonzottak annyi nézőt a filmszínházakba, mint a magyar sikerfilmek, amelyek sorát éppen a Hyppolit nyitotta meg.
Még keményebben fogalmazott a Slovenský Deník, amely a román példára hivatkozva arra buzdított, hogy ahol a magyarság számaránya nem éri el a 20 százalékot, a szlovákok „energikusan” lépjenek fel a magyar filmek vetítése ellen, és követeljék a hatóságoktól azok betiltását. A cikkíró szerint a Magyarországról behozott filmek „értéktelenek”, ráadásul a magyar úri és tiszti társadalmat mutogatják, amelynek tagjai „gyűlölnek és elnyomtak minket”.
Pedig a Pá, kis aranyom pá! a szlovák nézők szívébe is belopta magát
Székely István vígjátékát elsőként a pozsonyi Tatra mozi tűzte műsorára 1932. március 26-án, és három hétig tartotta műsoron. A filmet naponta háromszor vetítették, vasárnaponként négy alkalommal.
Érdekesség, hogy április 12-én egy másik pozsonyi mozi, az Atlon bemutatta a komédia német verzióját is On a jeho sluha Hyppolit címmel, de ezt három nap után le is vették a műsorról. Valószínűleg a pozsonyi németek is előnyben részesítették a Kabos Gyula-féle eredeti változatot.
Már áprilisban megérkezett Pozsonyba a következő magyar film, a Csak egy kislány van a világon, melyet a Metropol mozi mutatott be Kúzlo cigánskej piesne címmel. Gaál Béla alkotása eredetileg némafilmnek készült még 1929-ben, a nótákat csak utólag vették fel hozzá. A Hyppolit sikere nélkül valószínűleg sosem jutott volna el a csehszlovákiai mozikba.
Minden tiltakozás és rágalomhadjárat ellenére a Hyppolit, a lakáj Szlovákiában, sőt Kárpátalján is óriási sikert aratott, és nem csak a magyar többségű régiókban. Sokatmondó a Šariš című, szlovák nyelvű regionális napilap cikke 1932 áprilisából, melyben igyekeznek megnyugtatni mindenkit: alaptalanok azok a híresztelések, miszerint „az idei szezon óriási slágerfilmjét”, a Hyppolitot nem fogják bemutatni az eperjesi Scala moziban.
Valójában csak annyi történt, hogy áprilisról május elejére halasztották az eperjesi premiert. Ennek oka egyszerű volt: Kassán, Pozsonyban és Nyitrán is olyan váratlan sikert aratott a vígjáték, hogy egyszerűen nem lehetett hozzájutni a kópiához, mivel mindenhol meghosszabbították a vetítési időszakot. Ebből a cikkből az is kiderül, hogy a hungarofób hőzöngésre fittyet hányva a nyitrai mozi csaknem két hétig műsoron tartotta a magyar „slágerfilmet”.
A Hyppolitot a kassai, pozsonyi, nyitrai, komáromi, érsekújvári, eperjesi filmszínházak, valamint a kárpátaljai Beregszász és Munkács után 1932 karácsonyán még a zsolnai moziban is műsorra tűzték, persze szlovák feliratokkal. Komáromban „általános közkívánatra” félévente újra kellett vetíteni, így Kabos Gyula és Csortos Gyula fergeteges kettőse a Tiszti pavilonban működő Modern moziba 1932 júliusában és 1933 januárjában is visszatért.
„A legtökéletesebb magyarul beszélő film”-ként hirdetett Hyppolitot csaknem egy év elteltével, 1933 februárjában Pozsonyban is újra játszotta az egyik mozi, ráadásul több napon keresztül. Sőt, a füleki Sokol mozi még 1938-ban is műsorára tűzte.
Guruló zsidó garasok?
A Hyppolit és a többi, Csehszlovákiában bemutatott magyar film sikere csak tovább erősítette az ellenük indított lejárató kampányt. A Hlinka-féle Szlovák Néppárt sajtóorgánumában a hungarofóbia ráadásul cseh- és zsidóellenességgel vegyült.
A Slovák 1933 februári cikke szerint a mozik működési engedélyeinek 90 százalékát a cseh Sokol egyesület birtokolja, és az ilyen mozikban elnézik, hogy a magyar filmeket csak magyar feliratokkal vetítik, sőt nem egyszer a magyar irredenta dalok felett is szemet hunynak.
Hlinka lapja egy későbbi cikke a Prága által tűrt, sőt támogatott, állítólagos „magyarizáció” miatt méltatlankodott. A névtelen cikkíró szerint a „zsidó-cseh” vállalatok a „magyar zsidók” pénzén szándékosan elárasztják Szlovákiát különféle budapesti „szabadkőműves” újságokkal (Magyar Hírlap, Esti Kurir), magyar „ügynökökkel” és magyar filmekkel.
„Hangsúlyozzuk, hogy majdnem az összes magyar film alacsony színvonalú és üres. Vagy sekélyes limonádé, vagy romantikus csárdás, vagy nevetséges – és bizony veszélyes – propaganda, a dzsentri morál, a huszár mutatványok és a Rákóczi-indulók propagálása (utalás Székely István 1933-as, Rákóczi induló című filmjére – a szerk. megj.). Mindezt a cseh körök támogatják, akiknek kedvesebbek a magyar-zsidó garasok, mint a szlovák érdekek vagy az államérdek!” – fakadt ki a cikk szerzője.
Egy-egy magyar sikerfilm csehszlovákiai bemutatója után újra meg újra fellángolt a tiltakozás az állítólagos „irredenta propagandát” terjesztő mozgóképek ellen. Nemcsak a Slovák, hanem például az agrárpárthoz köthető Slovenský Deník hasábjain is, csak itt kevésbé Prága-ellenes éllel.
A nyitrai „balhét” is kirobbantó nemzeti-kulturális szervezetek a Hyppolit bemutatója óta folyamatosan ágáltak a pozsonyi cenzori bizottság újjászervezéséért, hogy a delegáltjaik által közvetlenül beleszólhassanak a moziműsorok összeállításába. Vagyis ők dönthessék el, mi az, ami a jámbor szlovák nézők épülésére szolgál, és mi az, ami nem.
Csakhogy a garasokból a Maticának is jutott
A Slovenský Deník ennek kapcsán egy meglepő paradoxonra hívta fel a figyelmet, ami eléggé más megvilágításba helyezi a történetet. A kifogásolt magyar filmeket ugyanis olyan szlovákiai mozikban is vetítették, amelyek működési engedélye a szigorúbb cenzúrát követelő egyesületek – például a Matica slovenská vagy a Slovenská liga – kezében volt.
A napilap szerint mi sem lett volna egyszerűbb, mint belefoglalni a koncesszió bérlőjével kötött szerződésbe, hogy bizonyos országok filmjeit vagy bizonyos irányultságú filmeket nem fog vetíteni. Hogy ez miért nem történt meg, csak találgatni tudunk.
A mozik működési engedélyét a csehszlovák államvezetés már egy 1919-es rendelettel elvette az addigi – jobbára német és magyar – tulajdonosoktól, és ezek többségét a Sokolhoz, illetve a Matica slovenskához hasonló szervezetek kezére játszotta. Ezek aztán a működési engedélyt bérbe adták a mozitulajdonosoknak és korábbi engedélyeseknek, akik tovább üzemeltethették a filmszínházakat.
A központi kormányzat ettől az intézkedéstől azt várta, hogy az egyesületek nyomására a mozikban az oktató-nevelő filmek, a művészfilmek, valamint a csehszlovák állameszmét propagáló filmek kerülnek majd túlsúlyba. Csakhogy az ilyen típusú vetítésekre jóval kevesebben váltottak jegyet, mint a korábbi „slágerfilmekre”.
Az aggasztó bevételkiesések miatt a mozik fokozatosan visszaálltak a blockbusterek vetítésére, amelyek tömegeket csábítottak a vászon elé. Így tulajdonképpen mindenki jól járt, hiszen a működési engedélyek tulajdonosainak jutaléka sem került veszélybe.
Arra, hogy a leírtak ellenére a szóban forgó szervezetek miért indítottak ilyen intenzív lejárató kampányt a magyar sikerfilmek ellen, a legvalószínűbb magyarázat, hogy a politikai érdekek – a prágai központi döntések megkérdőjelezése és a saját cenzori bizottságon keresztül az autonóm szlovák kultúraszervezés igénye – az 1930-as évek közepétől egyre inkább felülírták a gazdasági megfontolásokat.
