Napunk

Határrevízió fehér ló nélkül. Somoskő és Somoskőújfalu kalandos hazatalálásának igaz története

Somoskőújfalu közúti határátkelője 1968-ban. Fotó - Fortepan / Magyar Rendőr
Somoskőújfalu közúti határátkelője 1968-ban. Fotó – Fortepan / Magyar Rendőr

A Nógrád megyei Somoskő és Somoskőújfalu környékén ma már csak néhány erdei határkő meg pár elhagyott határőrbódé jelzi, hogy átléptünk Magyarországról Szlovákiába. Nem volt ez mindig így, a szigorúan őrzött trianoni határvonal évtizedekig keserítette meg a helyiek életét, függetlenül attól, hogy a fehér–kék–piros vagy a piros–fehér–zöld zászlót tűzték-e ki a községházára.

Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!

Száz évvel ezelőtt, 1923. április 23-án született meg az a népszövetségi határozat, amelynek köszönhetően a csehszlovák megszállás alatt álló Somoskő és Somoskőújfalu visszatérhetett Magyarországhoz.

Krepuska Géza orvosprofesszor, a környék legnagyobb birtokosa is hozzájárult közvetve ahhoz, hogy a nemzetközi szervezet hosszas huzavona után végül Magyarország javára döntött, de az alakja köré szőtt legendának nincs sok köze a valósághoz. Zeidler Miklós, a téma magyarországi szakértője legalábbis nem talált bizonyítékot arra, hogy a trianoni határ kiigazításához vezető eseményláncolatot egy angol tiszten végrehajtott sikeres műtét indította volna el.

A hiú reményeket tápláló trianoni kísérőlevél

Azt, hogy a trianoni határok utólagos kiigazítására indokolt esetben – amennyiben az esetleges „igazságtalanság orvoslása közérdek” –  sor kerülhet, már 1920-ban, a békeszerződés szövegéhez csatolt ún. kísérőlevélben kilátásba helyezte Alexandre Millerand francia miniszterelnök.

Az ebben foglaltakat természetesen minden oldal a saját szája íze szerint értelmezte. Csehszlovákia esetében a csehek meg voltak róla győződve, hogy csak apróbb korrekciók jöhetnek szóba, a magyar kormányzat ellenben egész vármegyék visszacsatolását szorgalmazta a dokumentumra hivatkozva.

Az új határok kitűzésével és a vitás kérdések kivizsgálásával a nemzetközi határmegállapító bizottságokat bízták meg. A Wilfred Leathes de Mussenden Carey brit alezredes által vezetett csehszlovák–magyar bizottság 1921 nyarán alakult meg. Tánczos Gábor altábornagy és a cseh Václav Roubík mellett tagja volt még a francia René Uffer alezredes, az olasz Giulio Pellicelli alezredes és a japán Andó Rikicsi őrnagy.

Közülük a legtapasztaltabb diplomata Tánczos volt, 1919-ben néhány napig még a külügyminiszteri posztot is betöltötte. Bizonyára ő is tisztában volt azzal, hogy a magyar határmódosítási javaslat, amely például Pozsony, Nagyszombat, Galgóc, Zólyom, Rozsnyó, Kassa és Ungvár visszacsatolásával is számolt, a cseheknél kiveri majd a biztosítékot, a megvalósítása pedig szinte teljesen esélytelen.

Zeidler Miklós történész szerint az ambiciózus javaslat valójában más célokat szolgált: általa a kormányzat egyrészt a magyar revíziós szándékokat akarta demonstrálni, másrészt a határbiztosokat igyekezett nyomás alá helyezni és nagyvonalúbb kompromisszumokra kényszeríteni.

Az elég hamar kiderült, hogy például a Csallóköz visszacsatolásáról szó sem lehet, hiszen a határbiztosok a nyugati határszakaszt nem is vizsgálták. Eldöntött kérdésnek tekintették ugyanis, hogy a határ itt a Duna sodorvonala marad.

Gömör és Kelet-Szlovákia határ menti településeivel más volt a helyzet. Ezeket a bizottság tagjai sorra bejárták, és a szemleútjuk során némi meglepetéssel konstatálták, hogy itt szinte mindenki magyarul beszél. A helyiek ráadásul a csehszlovák kormányzat tiltásai és fenyegetései ellenére gyakran demonstratívan is kinyilvánították, hogy minden áron vissza akarnak térni az anyaországhoz.

El a kezekkel a macskakőtől!

Az etnikai szempontok mellett a magyar kormány komoly gazdasági érveket is felsorakoztatott a határkiigazítás mellett, amelyek egy részét a nemzetközi bizottság is megfontolta. A határbiztosok elnöke, Carey a brit külügyminiszternek küldött jelentésében külön kiemelte a legnagyobb magyarországi acélgyár bonyolult helyzetét.

Magyarország legnagyobb iparvállalata, a Rimamurány–Salgótarjáni Vasmű Rt. vasérc- és szénbányáinak, valamint erdőinek zöme az egykori Nógrád, Gömör és Kis-Hont vármegyék Csehszlovákiához csatolt északi részén maradt.

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Fülek

Helytörténet

Történelem

Trianon

Aktuális

Jelenleg a legolvasottabbak