Napunk

Légikisasszonynak lenni már nem egy fehér kesztyűs, előkelő munka, vécét is kell takarítanunk, meséli a stewardess, aki könyvet írt az élményeiről

Fotó - Z. G. archívuma
Fotó – Z. G. archívuma

Fizess elő a Napunkra, és nemcsak ezt a cikket olvashatod végig, hanem további cikkeink ezreiből válogathatsz!

Zuzana Greizingerová 29 évesen állt légiutas-kísérőnek, amikor elege lett a médiában való munkából. Kezdetben arab légitársaságoknak dolgozott, most viszont Európában teljesít szolgálatot. Tavaly év végén jelent meg a Pripútajte sa, pristávame (Öveket bekapcsolni, landolunk) című könyve, melyben a munkája során szerzett élményeit írja le.

A repülés ma már olyan, mint a városi tömegközlekedés, de elmondása szerint egyes utasok luxus étteremnek hiszik a repülőt, és irreális elvárásaik vannak. „Olyanokat kérnek tőlünk, hogy tudunk-e készíteni mandulatejes frappuccinót vagy pizzát. Az ételeket és az italokat szűk helyeken tároljuk, a fedélzeten rendes konyhánk sincs, amiben egy Jamie Oliver megfőzhetné, amit csak kérnek” – mondja.

A világjáró életmód annyira elnyerte a tetszését, hogy már semmi mást nem tudna elképzelni magának.

Az interjúból megtudhatja:

  • befolyásolják-e az olcsó repülőjegyek a légiutas-kísérők fizetését,
  • hogyan néz ki pontosan a toborzás és a gyakorlati kiképzés,
  • milyen bizarr kéréseik vannak az utasoknak,
  • milyen hátrányokkal jár ez a hivatás,
  • miért rúgták ki Zuzanát a Covid alatt,
  • össze tudják-e egyeztetni a munkájukat a légiutas-kísérők a magánéletükkel.

A légiutas-kísérői munka nem volt mindig élete álma, először a médiában dolgozott. Mi vette rá a váltásra?

Kiskoromtól kezdve író vagy szerkesztő akartam lenni, ez az álmom pedig az egyetem után viszonylag hamar valóra is vált. Nagyon szerettem a munkámat, de ha már hat éve ugyanazokról a témákról ír az ember, szüksége van valami újra.

Sokáig azt hittem magamról, hogy introvertáltabb személyiség vagyok, aki kibírja, hogy egy helyben kelljen üldögélnie. Azután a hat év után viszont már egyáltalán nem volt jó számomra a rutin. Úgy éreztem, hív a világ. A szerkesztőség néhányszor külföldi útra küldött, de én ennél sokkal többre vágytam. Úgy éreztem, hogy a számítógépen való munkában már nem találok inspirációt. Egy egyéves föld körüli nyaralást azonban nem engedhettem meg magamnak.

A könyvében említi, hogy kezdetben egy reklámügynökségnél vállalt munkával próbált kilépni a mókuskerékből, de az ülőmunka ott sem tette boldoggá. Hogyan jött végül az ötlet, hogy légiutas-kísérő legyen?

Egészen véletlenül. Épp olyan napom volt, hogy kétségbeesetten kutakodtam az interneten, és azon gondolkodtam, mihez kezdjek, amikor egy barátom fotója bukkant fel a Facebookon, ahogy egy elefánton lovagolt Srí Lankán. Egy másik képen egy koalát ölelgetett Ausztráliában, egy héttel korábban pedig New Yorkban volt. Ez nem hagyott nyugodni, és megkérdeztem, hogyan lehetséges, hogy minden pillanatban máshol van. Erre ő azt mondta, hogy légiutas-kísérő.

Jó ötletnek tűnt. Az iskola mellett három évig pincérnőként dolgoztam, és élveztem az emberekkel való beszélgetést, az asztalok közötti rohangálást és a felszolgálást. Szóval ez a munka ideálisnak tűnt. Bár úgy gondoltam, hogy már túl idős vagyok ehhez, az ismerősöm bátorított, és azt mondta, hogy ő is 29 évesen kezdett el repülni, buzdított, hogy próbáljam meg.

Én az a fajta ember vagyok, aki ha valamit a fejébe vesz, akkor belevág. Akkoriban például elég rosszul beszéltem angolul, ezért azonnal beiratkoztam társalgási órákra.

Van valamilyen korhatár ebben a hivatásban?

Ez a légitársaságtól függ. Vannak olyan társaságok, akik még most is szép és fiatal légiutas-kísérőket szeretnének alkalmazni. Ez a Közel-Keletre jellemző. Harminc felettieket általában nem vesznek fel, de megtörténhet, hogy behunyják a fél szemüket, és felveszik az illetőt. Ha pedig már ott vagyunk, valószínűleg ott is maradunk. Láttam már ötven–hatvan éves kabinmenedzsereket is. De ezek a legtöbbször filippínó nők voltak, ők pedig mindig sokkal fiatalabbnak néznek ki a koruknál.

Európában és Amerikában nincs ilyen korhatár a toborzásnál, mert azt diszkriminációnak vennék. A Lufthansánál például már gyakorta láthatunk ősz légiutas-kísérőket.

Befolyásolják-e az olcsó repülőjegyek a légiutas-kísérők fizetését?

Igen. És itt megint nagy különbség van Amerika és Európa, valamint az arab országok között. Európában akár húsz euróért is vehetünk repülőjegyet. Ebben a térségben ezért nem olyan előkelő dolog légiutas-kísérőnek lenni, a fizetés szempontjából sem. A bérek általában úgy mozognak, mint más hivatásoknál vagy még alacsonyabbak, annak ellenére, hogy a légiutas-kísérők valóban sok olyan tényezőnek vannak kitéve, amelyek kihatnak az egészségükre, valamint éjjel, hétvégente és ünnepek alatt is dolgozniuk kell.

Az arab országokban a fizetés még mindig vonzóbb, emellett pedig szállást, egészségbiztosítást, valamint a repülőtéri transzfert is biztosítják hozzá. Itt még igyekeznek megőrizni a hivatás előkelő jellegét, és ehhez igazítani a körülményeket is.

29 évesen vett részt az első toborzáson, amit a szaúd-arábiai Flynas társaság tartott. Mivel keltették fel a figyelmét?

Munkakeresés közben szembejött velem ez a hirdetés, hogy ez a légitársaság tart toborzást Pozsonyban és Prágában. Noha az Emirates volt az álmom, egy ismerősöm ott dolgozott, így tudtam, hogy nem olyan egyszerű oda bekerülni. Aztán azt mondtam magamnak, hogy rendben van, megpróbálom a szaúd-arábiai Flynast, legalább megnézem, hogyan is zajlik egy ilyen állásinterjú. Meglepetésemre rögtön felvettek. Nem tudom, hogy találhattam volna jobb lehetőséget arra, hogy felkészüljek erre a hivatásra, mint azzal, hogy elkezdem csinálni, így elvállaltam a munkát.

Az Emirateshez végül nem jelentkeztem, egy év után átléptem az Etihad társasághoz. Amikor bemutatták az új egyenruháikat, körülöttem hirtelen mindenki ott akart dolgozni, én pedig csatlakoztam hozzájuk.

Miért volt ekkora motiváció az egyenruha?

A légiutas-kísérők néhány társaságnál farmert és tornacipőt is viselnek. Ahogy említettem, főleg Európában kezd eltűnni hivatás előkelő jellege. A Közel-Keleten még igyekeznek ezt fenntartani.

Az Etihad egyenruhái nagyon nőiesnek és sikkesnek tűntek számomra. Különleges színük van, könyökig érő kesztyűvel. Retro hatást keltenek. Elképzeltem, ahogy végigvonulok ebben az öltözékben a repülőtéren egy bőröndöt húzva, és nagyon tetszett a látvány.

Az Etihad társaság egyenruhája. Fotó – Z. G. archívuma

2015-ben így egy újabb toborzáson vett részt, ekkor az Etihad társaságnál Abu Dzabiban. Mivel a szaúdi engedély nem érvényes az emirátusokban, az egész folyamatot elölről kellett végigcsinálnia. Hogyan néz ki ez?

A légitársaságok toborzásai – legalábbis a közel-keletieké – nagy részben egyformák, és az európai társaságoké sem különböznek tőlük nagyon. Egy egész napig tartanak, ami elég stresszes. Fordulóról fordulóra jut az ember, amíg ki nem esik.

Először mindig a kezet és a körmöket nézik meg, milyen a manikűrünk. Azt is ellenőrzik,

Ez a cikk kizárólag a Napunk előfizetői számára elérhető.

Emberi kapcsolatok

Légi közlekedés

Légitársaságok

Szaúd-Arábia

Utazás

Interjúk és podcastok

Jelenleg a legolvasottabbak